Mégis csak jó újságot olvasni. Enélkül honnan tudnám, hogy a méltóságos államtitkár úr Olaszországba utazott. Mit csinál addig Bajainé? Ezt meg kell tudnom.
A kapu előtt megállok és nézem az átellenes ház első emeletjét. A fehér selyem-rouleauk föl vannak húzva, a szalonban a nagy csillár minden lámpája világít. Nagy élet van ott, ha nincs is otthon a méltóságos úr.
Becsöngetek a második emeleten Bajaiékhoz.
– Kezét csókolom.
– Jó estét Anna, a nagyságos asszony itthon van?
– Igen, a nagyságos asszony itthon van.
– A nagyságos úr nincs itthon?
– A nagyságos úr is itthon van, de van valaki nála.
– Nagyon jól van.
Azt hittem, szomorú lesz, de nem volt szomorú. Teringettét, az asszonyok sohasem olyanok, mint logika szerint várná az ember. Csak egy kicsit halvány az arca és kék, sejtelmes szeme a különös gonddal rendezett szőke frizura alatt lágyan, fürkészve s mintegy kellemesen meglepetve siklik végig rajtam. Sietősen nyújtja kezét, ledűl az egyik székre és arcát a karjába rejtve, duzzogó, kacér hangon mondja:
– Menjen, maga kinevet!
Én: Bárcsak igaza volna. Látott valaha nevetni? Én csak mulatok és ez igen szomorú életpálya. De igaza van, azért jöttem, hogy erről beszéljek önnek. Mert olvastam, hogy odaát ön szalmaözvegy lett. Vigasztalnám is, de sajnos, ideát ön nem szalmaözvegy és így nincsenek chance-aim.
Ő: Jó, jó, csak csipkelődjék. Nem is tudom, miért vallottam be önnek, éppen önnek életemnek ezt az ostoba titkát.
Én: Talán azért, mivel én veszem legkevésbé hasznát. De be kell vallania, hogy elég komolyan őrzöm.
Ő: Az imént gondoltam magára. Azt gondoltam, hogy mégis jó barátom és jó, hogy valakinek beszélhetek is róla. Enélkül mindig azt kellene gondolnom, hogy nemcsak bolondság ez a dolog, hanem őrültség is és helyem voltaképpen a bolondok házában volna.
Én: Szerencséje, hogy nem vagyok pszichiáter. Ha tudós szakembernek gyónta volna meg, hogy ön a másik életét éli, okvetetlenül csóválná a fejét. Én azonban tudom, hogy mindenki más bolond, aki azt hiszi, hogy a maga életét éli. Hiszen így pattantotta ki a titkát. Én beszéltem önnek arról, hogy olykor egy pillanatnyi szédület fog el és akkor világosan látom, hogy én nem vagyok én, hanem valaki egészen más. Kételkedve nézek végig magamon: igazán én ülök és züllök itt? Barátom, neked most valahol ülnöd kellene, házisapkával a fejeden, pipával a szájadban és halhatatlan eszméken dolgoznod. Dolgoznod, alkotnod, mert hiszen komoly ember vagy. S talán csakugyan ülsz valahol és betöltöd földbéli hivatásodat s csak hitvány csalás vagy ámítás, ha nem tudsz róla és itt találod magadat a politizáló agglegények között.
Ő: Igen, igen s majd megrepedt a szívem a boldogságtól, hogy azt hallottam öntől. Tudtam, hogy meg fog érteni és elmondtam, hogy én nemcsak hiszem, hogy van másik életem is, hanem valóban élem is azt a másik életet. Ott, ott, látja? Jöjjön az ablakhoz. Most nézze, az asszonyok elhúzzák a szájukat, a férfiak összeütik a kezüket, nevetnek és tapsolnak, ott a sarokban, melyet nem látni, áll a zongora, ott ülök én és énekelek vidám dalokat.
Én: Az ott a zongora mögött feketehajú és barnaszemű. Egy kicsit kövérebb is kelleténél. Nem féltékeny rá?
Ő: Féltékeny? Lehet az ember féltékeny szerelem nélkül? Ó, barátom, ez a szörnyeteg engem nem bánthat. Nem szerettem, amikor megkérte kezemet, azért is nem vagyok igazán a felesége. De lehettem volna, rajtam állt és éppen azért kereshetem odaát a másik életemet. Tíz esztendőn át követhettem pályája emelkedésén s mondhattam magamnak: vele emelkednél, ha hozzá mentél volna. Három év óta belátok az ablakán, nézem azt az asszonyt, akit elvett s minden mozdulatáról, minden mosolyáról mondhatom magamnak: most te mozdultál volna, mosolyogtál volna így, ha hozzá mentél volna. Látom magam előtt azt az életet, melyet elutasítottam magamtól és szemem előtt van a veszteségem is, a nyereségem is. S amellett élem ezt az életet, melyet igazán választottam és összemérhetem azzal, amelyet elszalasztottam.
Én: Különös helyzet, beteges gyönyörűség, de értem a szenzációit. Egy volna fekszik előtte, egy darab át nem élt életet lát az ablakán keresztül. De miért nézi igazi életének s nem azt, amelyet maga választott? Tudtommal ezt a házasságot sem a szerelem kötötte.
Ő: Éppen azért igazi az az életem, melyet elszalasztottam. Szerelem nélkül csak őhozzá kellett volna mennem, mert ő volt az első, akihez mehettem volna. Akkor a szerelem isten volt, mely minden ember életén uralkodik, ma csak a jó szerencse, mely kevés helyütt kopogtat be. Akkor a magam akaratából teremthettem magamnak életet, azután csak a helyzet és a kényszerűség parancsolt. Tudja, barátom, a szeretetlenségnek és a hideg szívnek is vannak ideáljai és a füstbe ment reményeknek is édes emlékei. Ha idebent boldogság ér, azt mondom magamnak: látod? mégis jól jártál. Ha idebent baj, keserűség ér, oda áttekintek: álmodj, álmodj és hidd valónak. Ha süt a nap, az asszony boldogan fürdik a fényében. Az az asszony te lehetnél, tehát az az asszony te vagy!
Én: S ha itt is, ott is elborul az ég?
Ő: Ölembe hull a két kezem és sírva mondom: az ember nem született a boldogság számára.
Én: S ha itt is, ott is süt a nap?
Ő: Akkor behúnyom a szememet és nem gondolkodom. De ezt csak úgy gondolom, mert még nem volt eset rá.
Én: Mondja csak: boldogabbak azok odaát, mint önök?
Ő: Ezt sokszor kérdeztem már, de nem tudok rá felelni. Olykor azt hiszem, hogy igen, de csak azért, mert magammal nem vagyok megelégedve, olykor meg azt, hogy nem, de csak azért, mert mégsem látok jól. Engem azonban nem bánt az ő életük árnya. Az ember megcsalja feleségét, de ilyenkor őt csalja meg és semmi közöm hozzá, de ha vidáman együtt látom őket, akkor az enyém ő, akkor én vagyok odaát. Látja, milyen kényelmes és milyen ostobán gyerekes vagyok!
Én: Azt hiszem, nem. Ha ugyan egyáltalán hiszek valamit. Kakuk módjára élek, sok fészekbe kukkantottam be, sok szerelmet és sok dermedt lelket láttam, de asszonyt, aki a lelke mélyén nem ugyanazt a játékot űzi, mint ön, aligha találtam még. Szerelmes ifjak, amikor kedvesük feje a vállukra hanyatlik, betelt férjek, amikor ifjú nejük az ölükbe szédül s amíg keze az ura hajában babrál, szeme messzire eltéved, míg egy kijózanító könnycsepp meg nem szakítja a perspektívát, sohse tudják megérteni, miért borult el a kedvük és hová vitte őket a búbánat. Csak érzik, hogy életük, érzésük, bújuk és boldogságuk az esetlegek összevisszaságából került ki, nem pedig a mivoltukból. Igy esett, de eshetett volna máskép is. Most ennek az embernek a karjába sietnek, de siethettek volna más ember karjába is. Ami a legdrágább nekik, azt egy hajszál véletlennek köszönhetik, ami egész életüket tönkre tette, attól – lehet – egy kézmozdulattal szabadulhattak volna. »Mi bánt, édes?« – kérdi az ostoba férfi. – »Nem tudom« – felel az édes, – »de úgy fáj valami, mintha valami nagy baj érne minket.« – Nem a jövőben van, édes, amit sejtesz, hanem a multadban, annak a kísértetei, árnyai rajzanak benned, abban az egyetlen szegényes véletlenben a millió között, mely testet és valóságot ölthetett.
Ő: Valóban? Mindez oly szép, oly mesésen valószínű. Hogy tudja és miért gondolja?
Én: Nem tudom és nem gondolom, csak mondom és hiszem. Lehet, hogy máskép van, de sohasem törődöm azzal, hogy igaz-e, ami eszembe jut, megelégszem vele, ha megmagyaráz valamit, ami enélkül magyarázatlan maradna. Amiért az ember elméjében olyan, mint a frissen ejtett seb. Ha van jodoformos gaze-om, azzal kötöm be, ha nincs más, betapasztom sárral is. De most jut eszembe, önnek mégis csak szerencséje van.
Ő: Miben?
Én: Hogy véletlenül nem lett az én feleségem. Avagy bevallotta volna-e akkor is nekem, hogy a lelke a szomszédban kalandozik?
Ő: Miért nem?
Én: Egyszerűen azért, mert aligha meg nem vertem volna érte. Az ember sok mindent megért és méltányol, mint jó barát, amit nem tűrne meg, mint férj. Az én feleségem ne szalmaözvegykedjék a szomszédban, amikor együtt van velem.
Ő (kacagva): De így osztozik az én szerencsémben.
Én: Szegény szerencse, de – ne haragudjék – beérem vele.
Ő: Goromba.
Én: Amellett nem is őszinte.
Ő: Isten vele, ez már flirtelés, már pedig, jegyezze meg magának, talán ha megházasodik hasznát is veheti, hogy az olyan asszonyt, aki mindig csak egy álmot sző, azt az álma megóvja a valóság minden kísértésétől.
Én: Köszönöm a leckét, kedves barátnőm nekem nem sok, de az urának elég. Tiszteltetem.