Hiába tudom, hogy nem így volt, mégis úgy volt. Színház után hazamentem s nem tudtam elaludni. Meggyújtom a lámpát – három óra. Mit fetrengjek tovább? Gondoltam, fölkelek és dolgozom. Álmatlan hánykolódásom közepette igen szép témám akadt. Úgy éreztem, ha ezt megírom, akkor ez lesz a legszebb írásom. Egy fogoly kis lányról szólna az ének, akit odaadó szeretettel őriz egy istenverte kis faluban az apja, az anyja, a nénje, meg a bátyja. Vesznek neki lovat, hintót, kutyát, kanárit, s egy pillanatra sem engedik egyedül, mert rossz, ha a kis lány őrizetlen marad. S a kis lány a szerető őrködés alatt arról álmodik, hogy megszökik egy herceggel, aki nincsen, vagy egy vándorló drótostóttal, aki minden héten bekopogtat hozzájuk. S végül csakugyan megszökik egy herceggel, aki nincs és elpusztul egy vándorló drótostót karjaiban, aki van, s mikor papa, mama, néni és bátya a kórházban jajgatva ráborul, mosolyogva köszönti a halált: végre én is éltem!
Mit hánykolódjam? Fölkelek és megírom azon melegében. S biztosan tudom, hogy csakugyan fölkeltem, magamra öltöttem a bundámat és a papucsomat és bundában és papucsban ültem az íróasztalomhoz. Egy pillanatra itt megbillen az emlékezetem, mint mikor a mozgóképen egy pillanatra más jelenet furakodik a cselekmény folyamába s látom magamat, ahogy egy pohár cognacot iszom és visszamegyek az íróasztalhoz.
A pálinkásszekrénytől az íróasztalhoz egy nagy állótükör előtt kell elmennem s a tükör előtt megálltam. Volt is miért. Néztem magamat és kacagtam. Papucsban és télibundában – ilyen toilettet nem igen szoktak a tükör előtt vizsgálni, vajjon rendben van-e s jól fest-e?
– Bálba? – incselkedtem magammal – nagyságos úr, elfelejtett kravátlit venni és a frakkba bujni. Kosarat kap minden kis lánytól és megveti minden drótostót.
Egy lépéssel közelebb lépve a tükörhöz, ajkamra fagyott a mosoly s meredten bámultam a tükörképemre.
– Ez én vagyok – gondoltam s láttam, hogy leesik az állam. – Ez én vagyok, bizonyos vagyok benne, ez a merőben idegen alak, mellyel semmi közösséget nem érzek. Bunda és papucs, inkább batyu, mint emberforma s mégis, úgy kell annak lenni, hogy az én vagyok, mert én álltam a tükör elé, s ha nem volnék előtte, a tükör nem mutatna batyut.
Még közelebb. A plafond lámpája éles árnyékot vet a tükörre. Feketés-sárgás színben látom magamat. De az arcom szürke, kísérteties fakóságban mered felém. Oly idegen arc, annyira nem érzem, hogy az enyém. S hirtelen nem is értem, hogy az enyém volna, sőt nem is hiszem.
– Én, én – mondom magamnak. – Vannak emberek, akik sokra tartanak. Ha tudnák, hogy én most hogyan állok a tükör előtt; ha tudnák, milyen arcom van; ha sejtenék, milyen hitvány, jelentéktelen, nekem közömbös ez az alak, melyet megbecsülnek s csak azért becsülnek engem, mert ezen az alakon az én koponyám nyugszik, s szerintük dolgozik. Álmos, üres fej, aki most oda ül az íróasztalhoz s azért ír, mert nem tud aludni, s mert már biztosan tudja, hogy amit meg akar írni, sületlen szamárság.
Lábujjhegyre emelkedtem. Úgy bámulom tükörképemet, mint a macska, melynek optikáról fogalma sincsen. Mindenféle mozdulatokkal kényszerítem a tükörképemet, hogy ő is mozogjon. Furcsa. Itt előttem egy kézzelfogható forma, csupa anyagiasságban, húsból, posztóból és prémből, és mégis semmi, csupán sugártörés, amilyennel a kóklerek dolgoznak, ha kísérteteket produkálnak a publikumnak. Ha két lépéssel odább megyek, megsemmisítettem.
De vajjon csakugyan megsemmisítettem-e?
Odább megyek s nem látom többet, az bizonyos. De hátha ott van, s csak azért nem látom, mert odébb mentem? Hátha abban, amit mi egyszerű optikának ismerünk, van külön rejtelmes élet? Nagy elődöm, akinek a lelke belém költözött s – erősen tudom ebben a pillanatban – az ő életét folytatom, ismert egy embert, aki a szeretőjének ajándékozta a tükörképét. S ha tükör elé lépett, nem látta benne magát s ettől majd meghalt és földönfutóvá lett. Szegény Hoffmann! Most már értem, miért meséltél ilyeneket. Az a tükörkép nem olyan egyszerű dolog. Lássuk csak. Bizonyos-e, hogy valóban engem vet vissza az üveglap? Tán azért érzem oly idegennek a képemet, mert nem engem tükröz vissza, hanem – kicsodát is? – Ni, ez a kép most eltorzítja az arcát. Utálatos faunarcra, mely előbb vigyorog, aztán rémülettől válik felismerhetetlenné. Az enyém volna? Én, a komoly ember tenném, hogy odaállok a tükör elé és fintorítom az arcomat, rémítem saját magamat a tulajdon arcommal? Ha én ezt tenném, mit kellene akkor magamról tartani? S a tapasztalati tükörmeggyőződés szerint csakugyan kell, hogy én csináljak ilyen arcokat, az én szemem meredjen ki üregeiből rémült gondolatlanságban, az én állam essék le bamba meglepetésben, s láttassa velem elernyedt szájüregemet.
Rettenetes, ha a tükör tükör, s én előtte végzem ezeket a mókákat, akkor én nem vagyok épeszű ember. Nem ijedek meg ettől a gondolattól, sőt örülök neki. Mert tudom, hogy normális ember vagyok, roppant hidegen gondolkodom s érzéseimet kordában tartom. Csak az az alak őrült, nem én. Ezt az alakot valaki bent felejtette a tükörben s én most kiemelem belőle. Igy van, biztosan így van. Ha volt ember, aki elajándékozhatta tükörképét, akkor lehetett olyan is, aki bent felejtette az én tükrömben.
– Most már hagyd abba s eredj dolgozni – mondom magamnak. De csak nem mozdulok. Az az alak a tükörben most már értelmes arcot vág, szinte gondolkodva néz rám. Nem felejtett itt senki, ez te vagy. De igazad van, nem olyan egyszerű dolog a tükör, hogy az ember odább áll s akkor nincs benne semmi. Az ember nem állhat soha odább. Minden jelenség, minden káprázat megmarad.
Csakugyan. A szívem mintha megsajdulna. Hogy néztem én ebbe a tükörbe – másodmagammal. Mellettem állt s félkarral átfogtam. Boldogan bámultuk a szerelmes párt, amelyet magunk előtt láttunk. Majd a háta mögé kerültem s míg felemelt karjaival a haját igazította, átfogtam a mellét s csókoltam a nyakát. Ez én voltam, az ő volt. S különös boldogság volt mindkettőnknek, hogy láttuk magunkat szerelmünkben, ifjan és szenvedelmesen, belebódulva a lopott órába, melyről senkinek sem szabad tudnia, melynek minden nyomát el kellett takarítani.
S te nem vagy itt, drága szerelmes asszonyom s mégis megint látlak magam előtt a tükörben. Nem káprázat, hiszen az akaratommal fedeztelek fel az üvegmögöttiségben. Hol vagy? Kell, hogy itt maradt legyen, ami itt volt. S lassan a homályból, lassan a semmiből kibontakozott a káprázatos fejedelmi szépség s megölelném, de nem lehet, mert mellettem nincs senki, de ott az üveglapban megvan úgy, ahogy mellettem volt az első és utolsó boldog órában.
– Őrület – gondolom s nem hiszem el. – Félálom – gondolom s tudom, hogy nem igaz. – Túlságos szerelem – gondolom s tudom, hogy nem is több. A tükör a legrejtelmesebb teremtése a világnak s az emberek nem tudják és nem fogják tudni sohasem, mi a tükör.
*
A nap besüt az ablakomba. Már tíz óra. Fáradtan emelkedem fel az ágyból s a tükörbe nézek. Ott áll, kissé porlepetten, de egészen úgy, ahogy tükrök állni szoktak, szolid mahagoni vörösségben s csiszolt üveglappal. Belenézek, bizony csak egy mosdatlan álmos arcot látok, semmi mást. Csakugyan visszavetette azt az őrült, bamba arcot, melyre még most is rémülten emlékszem? Próbálom emlékezet után ismételni – nem megy. Csak álmodtam? Az ágyam mellett a bunda és az íróasztalon a megkezdett novella. Hát mind igaz? Csakugyan elgondoltam azokat az ostobaságokat melyeket éjtszaka szigorú természettudományi logikának éreztem, most pedig megfoghatatlan bolondságok? Bizonyos, hogy elgondoltam ezeket, bizonyos, hogy tudtam mindezt, bizonyos, hogy az éjtszaka őrültségi rohamom volt. Már most mit csináljak magammal? Menjek pszichiáterhez? Ez lenne a legokosabb. De nem érek rá, még szükségem van arra, hogy józaneszűnek tartsam magamat. Mitevő legyek? Élesen belenézek a tükörbe, keresem benne azt a másik, azt a drága alakot. Nem találom meg. Behúnyom a szememet s előttem áll.
– Bolondság, – gondolom boldogan – ha az éjjel őrült voltam, akkor minden szerelmes ember elmehet a pszichiáterhez.