I.
Az ember még ott sem járhat, ahol senki sem jár. A Bajnok-utca és Aradi-utca sarkán gubbaszkodott a kövön, este kilenc óratájt, egy gázlámpa tövében, hatfokos hidegben s vékony berlini kendővel a fején.
– Nagyságos úr, éhen halok, megfagyok!
Bánom is én! S ha most nem engedlek megfagyni vagy éhen halni, hát akad-e, aki holnap nem engedi? Dühbe jöttem…
– Mért nem mégy a nagy utcára, ahol többen járnak? Itt akarsz koldulni, ahol egy lélek sem jár?
– Szégyellem magamat, nagyságos úr.
Ez furcsa s még jobban dühbe gurított. Koldul és mivel szégyelli, hát ott koldul, ahol nem lehet.
– Nem vagyok itt – szóltam rá nyersen s odébb álltam. Bosszankodtam, hogy ez a lány épp ott koldul, ahol csak én járok és senki más.
Tíz lépés után visszafordultam és undorral végignéztem rajta. A gaz teremtés ugyanis egy szót se szólt többet, pedig vártam, hogy utánam óbégasson még. S egy picula már a kezemben volt s nem vethettem neki oda. Ennélfogva, mint mondtam, visszafordultam és szemébe néztem az elvetemültnek.
– Mért nem dolgozol?
– Nem tudok.
– Mért nem tudsz?
– Hagyjon engem a nagyságos úr, ha már nincs szíve irántam, minek faggat?
Erről ráismertem a fajtára. Egy piculáért, vagy egy krajcárért egész regényt tárt volna elém, de ingyen él és még a szavát sem hallatja ingyen.
– Itt van – förmedtem rá és odavetettem a piculát.
Megköszönte és csak azután látta, hogy nem krajcárt kapott, hanem piculát. Soha olyan utálatos fellobbanását az örömnek, mint ennek a nyomorultnak a szemében. Szinte átszellemült egy piculától.
– Az Isten áldja meg, ó nagyságos úr, csókolom a kezét, az Isten fizesse meg ezerszer… óh! És megmozdult a tehetetlen teremtés, aki ott ült, mint a batyu s a hóna alá kerített egy mankót, feltápászkodott és indulni készült.
– Hová?
– A szállásra, most már alhatom; három éjtszaka nem volt szállásom.
– No és a vacsora?
– Jobb szeretek aludni, ott meleg is van.
– Itt van – szóltam és egy másik piculát is vetettem neki.
Hát ez már förtelmes volt. Ez az izgatott öröm, ezek a potyogó könnyek. Igy csak az éhes kutya örülhet az odavetett csontnak, de az embernek tudnia kell, hogy holnap is lesz nap, hát minek örül ma, holott holnap megint koplalnia kell?
– Hallgass és hozzám ne nyúlj! – rivalltam rá, mert kezet akart csókolni és megint az úristenre bízta, hogy fizesse meg a jóságomat. Hiszen ha ezt a jóságot megfizetné az úristen, ugyancsak pórul járnék. Hát minek ragaszkodik az ilyen nyomorult teremtés az életéhez? Mi súlyt tulajdonít annak, hogy tovább hordja-e a mankóját vagy sem?
Amint ott előttem állt, láttam csak, hogy nem gyerek, hanem felnőtt lány. S a berlini kendője a nyakába csúszott s láttam, hogy fiatal leány. Talán ha nem krumpli és kenyér táplálta volna, hanem hús és tej, ebből a teremtésből szép lány is lett volna. A szeme legalább még arra vallott. Az arca összevissza volt fagyva, mint az alma, és olyan foltos is volt.
– Hány éves? – kérdeztem.
– Tizenkilenc, nagyságos úr.
– Hagyja a nagyságozást, magának a suszter is nagyságos. Aztán hány lába hiányzik, hogy mankón jár?
– Egy – felelte csöndesen. Mint az idomított kutya.
– Aztán mióta hiányzik?
– Egy félév óta.
– S hogy vesztette el?
– Kiugrottam az ablakon.
– Ahá, öngyilkosság!
– Nem.
– Hát micsoda?
– Nem tudom.
– Hülye.
A féllábú lány mélyen az arcába húzta a kendőjét, úgy motyogta:
– Nem tudom. Egy embernek hazavittem a fehérneműjét, aztán az az ember rám zárta az ajtót és azt akarta, hogy… és aztán nem tudtam máskép menekülni és kiugrottam az ablakon.
Hm, s annak az embernek még most is két lába van.
– S levágták?
– Le.
– És senkije sincs?
– Senkim. Két hete kerültem ki a kórházból és azóta…
Sírva fakadt. Ezt már egyenesen utálom.
– Magának jó volna, – mondom – ha a másik lábát is eltörné, akkor megint kórházba kerülne.
– Jó volna – mormogta.
Hát ez már sok. Képes volna a nyomorult kosztért a lábát levágatni!
Nem tagadom, dühös voltam a lányra. Éreztem, hogy nem tudom egyszerűen otthagyni. De mit csináljak vele? Megkönyörüljek rajta? Legyek a jótevője? Hogy az ördög vinné el valamennyi jótevőjét ennek a cudar világnak. Hanem eszembe jutott valami: lesz legalább mulatság.
– Hallja, – mondom – adja vissza a két piculámat.
Ijedten szorította öklét, melyben a pénz volt, a kebléhez.
– No, nem kell olyan fösvénynek lenni. Ha visszaadja a két piculámat, magammal viszem és élhet a házamban, ahogy akar egy álló hónapig. Ingyen az isten sem ád, a két piculáért megteszem.
Rám nézett valami kételkedő örömmel s reszkető gyanakodással.
– Ha azt hiszi, – mondom – hogy elszaladnék a két piculával, igaza van. Ne higyjen senkinek, nekem se. Jöjjön velem és majd utólag fizet.
Ekkor kinyújtotta kezét és odaadta a két pénzt.
– Ebből sem lesz soha milliomos, – gondoltam – ha ilyen könnyelműen bízik.
– Hanem jól jegyezze meg a dátumot, – förmedtem rá keményen – ma december 6-ika van, este féltíz. Január 6-ikán este féltízkor kilököm, mint a kutyát. Értette?
Értette a nyomorult és mégis belement. S ezek embereknek tartják magukat!
II.
Napról napra több gyönyörűségem telt benne. Hogy tudott enni az a pára! Elfogultan, hogy a száját se találta meg, ha ránéztem, mohón, mint a farkas, ha magában volt. És megnyalta utána az ajkát. Utálatos volt.
S mosakodott. Milyen szenvedélyesen fürdött. S hogy szeretett fésülködni! Egészen más volt megfürödve, megfésülve és jóllakva s én pokoli mód örültem, milyen élvezet lesz kilökni akkor, mikor már megszokta a kényelmet. S a liba azt hitte, hogy angyal vagyok, vagy legalább is viceisten és nem hitt a szavam gorombaságának.
Ruhát is szereztem neki. Még fűzőt is. Hogy örült neki. Tán éjtszakára sem vetette le, oly szenvedélyes örömmel viselte. S meg kell hagyni, hogy így a termete egészen helyes volt. S a jó és nagy koszttól megpirosodott, megtelt és megkeményedett az arca. Két hét sem telt el s ha az ablaknál ült és hosszú szoknyája elfödte csonka lábát, nagyon szép kisasszony volt.
Azt is meg kell engednem, hogy iparkodott megszolgálni az ellátást. Varrt és mosott, takarított s amint mankójával a hóna alatt áthömpölygött a szobákon s törlőrongyával irgalmatlanul elkapta a legrejtettebb porszemet is, hát majdnem megsajnáltam. Ha olyan ostoba nem lett volna s meglenne mind a két lába, még szobalány is lehetne.
Az idő azonban telt-mult s a hangulat meglehetősen ízetlenné vált. Ö is számolta a napokat és különös bús nyugtalansággal nézett rám, én is számláltam a napokat és éreztem, hogy a várt mulatság helyett igen kellemetlen lesz kilökni őt. De aztán mérges lettem, mert úgy láttam, hogy reménykedik s nem hisz nekem. Pedig bizony ki fogom lökni, mert meg szoktam tartani a szavamat és engem ugyan senki se tartson jó embernek. Hogy pedig ő is tudja, hányadán van, hát január harmadikán odaszóltam hozzá:
– No, Juliska, még három nap a világ, aztán fel is út, le is út.
– Tudom, – mondotta szomoruan s megint csak dühbe hozott, mert egy könyörgő szót sem ejtett.
Aztán lett január negyedike, aztán lett január ötödike. Haza sem mertem már menni. Nem tudtam sem enni, sem aludni. Ő azonban látszólag nagyon nyugodt volt s oly biztosan végezte dolgát, mintha a holnapi nap soha fel sem virradna.
Pedig felvirradt. Sőt le is áldozott. Utolsó vacsora. Azaz ő hozzá se nyúlt az ételhez, nekem meg, noha minden falat megakadt a torkomon, csak azért is muszáj volt enni. Ekkor már félkilenc volt és ő az órára nézett.
– Egyék, – mondom, hogy valamiképpen mégis bosszantsam – ki tudja, lesz-e holnap? Nem felelt.
Én rágyújtottam a pipámra s nem tudtam mit csinálni. Szerettem volna, ha neki jut valami eszébe.
Ehelyett azt mondta:
– A ruhát is itt kell hagyni?
– Nem! – rivalltam rá. – Ami rajta van, az a magáé. Mert én úgy se viselhetem – tettem hozzá, nehogy azt higyje, hogy nagylelkű vagyok. Negyedtíz. Karjára fűzi a kis batyut, melyben régi rongyai és némi fehérneműje volt, fejére tolja a berlini kendőt és rám néz. Nekem úgy rémlett hogy nyugodtan, mert az én szemem elhomályosult.
– Fizesse meg az Isten – mondotta, aztán el kezdett zokogni. S én nem tudom, mi lelt, átfogtam magamhoz szorítottam és megcsókoltam.
S ekkor eldobta batyuját, mankóját és lábaimhoz hullott.
– Ne kergessen el, – könyörgött – én jó uram én bálványom, tartson magánál, akárminek, csak tartson magánál.
– A szeretőmnek? – hörögtem.
– A szeretőjének, a kutyájának – siránkozott s föltekintett rám nagy, fátyolos, égő, igéző szemekkel.
S ekkor ellöktem magamtól s határtalan dühvel ráordítottam:
– Mért hagytad el akkor a lábadat? Mért ugrottál ki az ablakon?