Abban a pillanatban, amikor a feleségével a karján a méltóságos úr elé lépett Loossy Gáspár az ünnepelt piktor, érezte, hogy mindennek vége. Honnan érezte? Sehonnan. De világosan látott mindent. A gyönyörű asszony otthon összeábdált estélyi ruhában, mosolyogva fogadta a méltóságos úr örvendező bókolását, hogy nem csoda, ha ilyen muzsa mellett a művész lelovagolja összes vetélytársait s szeme megakadt a méltóságos frakk tökéletes elegánciáján, melyet egybevetett az urán lógó tízéves ruhadarabbal. Mintha megszállta volna a lélekben való látás, a jövendőben való olvasás kétes adománya, a piktor sokkal többet tudott már, mint maga az asszony. Az a frakk, az az elegancia! Az a nyájas simaság, az az otthonos gavalléria, ahogy ez az úr hölggyel szemben meg tud állani! Egy ellenállhatatlan hívás volt ez a multból, amikor Loossy Gáspárné maga is tagja volt ennek a tiszta társadalomnak, de kicsábította belőle éppen az, ami most eltörpül az úri megjelenés előtt: a cigányos nemtörődés a formákkal, a ferde nyakkendő és ferde cipősarok, a homlokba csapzott frizura s a nadrágzsebbe mélyesztett kéz.
– Az ördög vitte volna – gondolta Loossy Gáspár s az első képre gondolt, melyért most a fiúk megbankettezik s a méltóságos mecénás úr az élete útját keresztezte. Pedig igazán nem történt semmi s a méltóságos úr frakkja valóban elegáns volt s hozzá sem mérhető az övéhez. Hát miért ne vegye ezt észre az asszony, mikor ő is észrevette?
Az ünnepelt jobbján ült a méltóságos úr, a méltóságos úr mellett ült a szépséges asszony. Loossy Gáspár, a mindig vidáman bárdolatlan piktor bambán mosolyogva nézett jobbra-balra, mintha a tósztja nyomná. Pedig nem az nyomta. Szemben velök ült Koros Gyuri, a vidám szobrász, aki a szép asszonnyal úgy szokott évődni, ahogy a művészkollégák évődnek a művészkollégák feleségeivel. Most is átkacsintott a szép asszonyhoz:
– Lidike, lelkem, ha tudnám, hogy nekem olyan szép!
Máskor a szép asszony dévaj kacagással felelte volna:
– Hát kinek, Gyuricám?
Most pirosság öntötte el az arcát, az ajkába harapott s a méltóságos úr felé fordulva, apró fehér foga között élesen mondotta:
– Ugy-e, sajátságos hang? De bizonyos körben bizonyos hangot meg kell szokni, ha nem is kell megtűrni.
Ah, hogy rakétázott ez a finoman éles visszautasítás a Loossy Gáspár lelkében! Egészen világos. Az asszony elidegenedett a körétől, az asszony el fog idegenedni tőle is.
A méltóságos úr pedig erősen adta a bohémet a bohémek között s ezzel mind előkelőbb lett s a bohémek mind ordinárébbakká váltak körülötte. Ime, egy gróf még bohémkedni is finomabban tud, mint ezek a rongyosok. De hát a másik oldalát az éremnek már elfelejtette az asszony? Hiszen köztük volt, közülök szökött ki, s ami csábította, ami vonzotta, aminek feláldozott rangot és gazdagságot, az éppen a léleknek és elmének gazdagsága volt, a féktelen vérmérséklet, mely lehányt magáról minden formát és diadalmas szárnycsapásokkal emelkedett az előkelők fölé. Ha ő ezzel a gróffal az elméjével, a humorával, a tudásával és az érzőképességével lovagi tusára lépne, hogy elterülne ez a kifogástalan frakk a porondon!
– Hölgyeim és uraim!
A méltóságos úr mondja ezt. Ő mutat rá finom és szeretetreméltó dialektikával a művészet királyi voltára, ő nem tud semmit rangról, vagyoni kiválóságról, ő mondja el mindazt, amit Loossy Gáspár a szemébe szeretne vágni. S milyen goromba volna ez mind, ha ő mondaná a gróffal szemben, s milyen megvesztegetően nyájas és megbecsülő az, mikor a gróf mondja el ő neki, meg a többinek! S az asszony ezt is érzi és sóhajtva és csillogó szemmel nyúl a poharához és kocint a gróffal: milyen jól esik neki a régi otthoni, finom hang!
– Hölgyeim és uraim!
Az ünnepelt piktor mondja ezt. Egy hajtásra megitta volt borát s most elbódulva keresi a szavakat. Rendszerint nem kell őket keresnie, kitünő, sziporkázó szónok, éppen csak patétikus és sablónos nem tud lenni. Az ördögbe is! Most egyéb sem jut eszébe, mint hogy mélyen meg van tisztelve és nem talál szavakat érzelmei kifejezésére. Közhely, közhely, gondolja magában s valami unszolja: lovagold le ezt az embert, ha most le nem gyüröd a szellemed erejével, elvesztetted az asszonyt.
Fölszegi a fejét, dacosan néz körül s balkezével olyan simító mozdulatot tesz a haján, melyre az egész társaság, mely már ismeri a modorát, fészkelődni kezd: most, most következik a Loossy-féle elmésség. S ő maga is várja és lesi, hogy eszébe ötöljön a Loossy-féle elmésség és megint érzi, hogy a végzet áll útjában és minden attól függ, hogy az asszony büszke lesz-e reá, vagy szégyelni fogja magát miatta.
– Nem megy – gondolja magában, aztán könnyelmű bohém kétségbeeséssel behúnyja a szemét és beszél:
– Önök még nem tudják, mi történik most bennem azonfelül, hogy mélyen meg vagyok hatva. Önök nem tudják, miért vagyok most olyan ostoba, hogy főbe kellene magamat lőnöm, csak azt látják, hogy ostoba vagyok. Méltóságos uram, nem mindig nyerek első díjat, azt jól tudja. S nem mindig vagyok olyan ostoba, azt társaim tudják. És tudja a társam is, aki… (azt akarta mondani: aki ön mellett ül, gróf úr) velem szemben ül és gunyolódva néz rám. Ne gunyolódj, Gyuri, jusson eszedbe az az ocsmány képjáték, mely távolról halálfej, közelről borospince. Most, kehellyel a kezemben látnak közelről s én tudom, ha most a fotografus ránk irányítaná a masináját, a képén okvetetlenül rajta lenne a halálfej. Éljenek!
– Ennek egy csöpp értelme nem volt, de nagyon mély – mondotta Koros Gyuri és kocint.
– Én megértettem – szól komoly szívességgel a gróf úr és jelentősen megszorítja a kezét. Loossy Gáspár a feleségével is kocint s keresi a tekintetét. Nem találja. Az asszony arca megmerevült, gyöngéd haloványság ült ki rajta s az ajkát összeszorítja. S az egész társaság elkedvetlenedett, s megesküszik rá, hogy az ünnepelt piktor be van rugva.
Mikor hazavitte a feleségét, mintha valaki diktálta volna neki: most öleld magadhoz és mondd neki, hogy mindez a dicsőség nem ér semmit, hogy most a kocsiban egymáshoz simulnak, többet ér mindennél. De nem teszi, nem tudja megtenni. Konokul hallgat s azt hiszi, az asszony hallgat konokul. Majd érzi, hogy nem szabad a grófról beszélnie és valami kényszeríti, hogy beszéljen róla.
– Kedves ember, úgy-e?
Félig kérdezve, félig gyanusítva böki ki a kérdést, melytől az asszony fölriad s a sötét kocsiban mélyen a szemébe mélyeszti tekintetét:
– Úgy találod?
– Igen – mondja tompán.
– Holnap meg fog látogatni a műteremben.
– Örülök.
– Én is ott leszek a műteremben. Megkért, hogy legyek ott.
Nagyot sóhajt.
– Akkor légy ott.
Amint hazaértek s az asszony leteszi felöltőjét, átmenet nélkül folytatja:
– Az az úr határozottan tetszik nekem.
A piktort szíven ütötték e szavak.
– Nekem is – mondja tompán.
– És én is tetszem neki.
– Jó ízlése van. Kinek nem tetszel te?
Leülnek a műteremben, mely egyszersmind a szalónjuk.
– Te, Gáspár!
– Édes?
– Te ma különösen ügyetlen voltál és vagy.
Lecsüggeszti fejét.
– Tudom.
– És belenyugszol?
A piktor fölszegi fejét.
– Emlékszel, mikor szerelmet vallottam neked? A szegény piktor öt perccel előbb nem gondolt arra, hogy az előkelő grófkisasszonynak szerelmet valljon. De egyszerre csak hajtotta valami, hogy a karjaiba kapja s a fülébe csókolja: légy enyém! És megtette akarata nélkül s a világ legboldogabb embere lett. Ezt a végzet csinálta.
– Hm, azt hittem, hogy te.
– Nem én. És látod, most is tisztán látok és érzek. Nekem meg kellene fojtanom azt az embert, mert elrabol téged. S itt ülök s nem tudok mozdulni. Ezt is a végzet csinálja.
Az asszony felszökik s ura ölébe ül.
– Te ostoba!
– Látod? Ezt is értem. Te is tudod már, de még nem akarod.
– Hát ne engedd! – kiált az asszony. – Láncolj le, verj meg, kergesd el azt az embert, légy megint különb, mint a többi, hiszen én nem akarom, nem én akarom, hanem ő! Hát ne engedd, ne engedd!
Loossy Gáspár melle zihálni kezd. Két karjánál fogva megrázza az asszonyt és vadul az arcába dobja csókjait.
– Hát nem engedlek, érted? Nem engedlek. S ha holnap az az ember jön, megint megérzed benne a magad fajtáját s mivel tudod, hogy nem engedlek, hát a hátam mögött fogsz vele összeállani. Nincs, nincs segítség, érzem, tudom, akármit teszek, csak a karjaiba kergetlek.
A szép asszony kérlelve búvik a melléhez. Nem szól, csak csókolja, simogatja. Múlnak a negyedórák s a nagy csöndben mintha elült volna a vihar, szétoszlott volna a rossz álom. S mikor másnap fölébredtek, két idegen ember kívánt egymásnak jó reggelt.
TARTALOM.
COGNAC-IDILLEK:
I. A kutyafejű 3
II. A megcsalt asszonynál 10
III. A gyászos özvegynél 19
IV. A féllábú leány 26
V. Tükör-őrület 35
VI. A másik 42
VII. Prometheus 50
VIII. A fúria 57
IX. Idegvilág 65
X. Az úr 73
ELBESZÉLÉSEK:
Csipkerózsika 81
Erdő szélén 93
Végre 99
A pók 108
Szegény asszony 118
A próba 125
Egy szegény fiú emlékeiből 136
Mihály 155
Örmény regény 163
Két ágy 176
Vak asszony 187
Károly 200
Mesék 207
A vadállat 226
A bosszú 233
Szétbarátkozás 240
A gróf 250
Nyomok a hóban 270
Nellike gyógyul 279
A téma 291
Phyrné 298
Az öreg úr 306
Emmi kisasszony 313
A jó Kazimirné leánya 321
A léleklátó 330
Romantika 339
Az élet szürkeségéből 346
Udvariasan 353
A bús özvegy 363
Végzet 371
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
48 |de úgy fáj |»de úgy fáj
99 |ennel elteltével |ennek elteltével
190 |végig a szobalnányt |végig a szobalányt
382 |Károly 201 |Károly 200
382 |A vadállat 225 |A vadállat 226
382 |A gróf 251 |A gróf 250]