– Igen, – mondta sóhajtva, s tekintete búsan csüggött a kalapja gyászszalagján. – Özvegy vagyok; szegény feleségem elhagyott. Tíz boldog esztendőt töltöttünk együtt. Soha sem volt semmi bajunk, két galamb sem élhetett békességesebben. Aztán meghalt és itt hagyott. Az volt egyetlen rossz cselekedete, amit ellenem vétett. De hát tehet szegényke róla?
Itt az elhagyott özvegy ember teletöltötte a pálinkás kupicákat és kocintott.
– Egészségedre, bátran ihatod, valódi francia. Látod, míg szegény feleségem élt, nem kellett drága cognacot vásárolni. Ő értett hozzá, mint kell jóféle szilvóriumot beszerezni. Nekem spirituszt adnának. Hja, az özvegység!
Ivott és krákogott utána.
– El sem hiszed, ha mondom, hogy özvegységem öt hónapja alatt vagy öt kilót fogytam. A minap megmértem magamat automatamérlegen. Hetvenöt kiló voltam, most csak hetven. Ha így tovább tart, lefogyok megint negyvennyolcra. Mert annyi voltam, mikor megházasodtam.
Elővette a szivaros skatulyát.
– Parancsolsz? Én, ha megengeded, pipára gyujtok. Voltaképen ez sem ízlik úgy, mint azelőtt, mikor drága feleségem tömte meg. Ah, hogy tudta a pipáimat rendben tartani. Csak úgy illatoztak. Minden nap ő maga letisztogatta, ebédhez, vacsorához már megtömve hozta a divánhoz, ahol végignyúltam s oly jóizűet aludtam egy órahosszat, hogy fölért egy mostani egész éjszakai alvással.
– Igen, hát azt akartam mondani (látod, már a gondolataimat sem tudom rendben tartani), hogy milyen áldás volt rám nézve a házasság. Negyvennyolc kiló voltam össze-vissza s tíz év multán már hetvenöt. Ezt őneki köszönhetem, az én felejthetetlenemnek. Elrémülök, ha elgondolom, hogy esetleg most ugyanez az élet vár reám, mint legénykoromban. Tudod, az orfeum. Meg az orfeumdámák, meg a rossz társaság. Hát tehettem is egyebet? Késő estig az üzletemmel voltam elfoglalva, valami szórakozás csak kell! Hát éjtszakáztam. Barátom, harminc éves koromban nem tudtam enni, nem tudtam aludni, csak inni és szivarozni. Micsoda élet volt az! Csontig lesoványodtam és szegény szüleim halálosan aggódtak értem.
Ekkor a nagybácsim, aki orvosunk volt, azt mondta:
– Ha nem akarod, hogy egy-két év mulva elpusztulj, meg kell házasodnod.
Én elrémültem e szóra. Én, házasodni! De hiszen ez lehetetlen. Az első héten megúnnám a feleségemet. Aztán mi lesz? Folytatnám a legényéletet. Eddig legalább, ahány gyöngéd viszonyt kötöttem, néhány napnál tovább nem tudott érdekelni. A legszebb nőt is meguntam. A feleségemet, abban bizonyos voltam, meg fogom utálni.
De csak nem hagytak békét, az anyám sírt, az apám káromkodott, én azonban hajthatatlan maradtam, mindaddig, míg meg nem mutatták a leányt, akit számomra kiszemeltek. Barátom, itt a fotografiája – abból az időből. Hát te láttad az utóbbi időben, akkor szegényke már nagyon összefogyott, de akkoriban! Gyönyörű, fejedelmi, erős, széles vállú, a nyaka csakúgy duzzadt, a mellkasa meg kidomborodott. A szemében volt valami különösen igéző fény, tán onnan, hogy búsult. Tudod, már el volt jegyezve, de mikor az édesapja tönkrement, hát a vőlegénye elhagyta. Egy darabig abba volt szerelmes, de a szüleim őt szemelték ki, jobban mondva az orvos, aki azt mondta, hogy nekem erős asszony kell mivel magam gyönge vagyok.
Hát azt akarom mondani, mikor ezt a remek teremtést megláttam, eloszlott minden idegenkedésem a házasságtól. Most már szerettem házasodni és még jobban ingerelt rá, hogy a menyasszonyom, noha igent mondott, nagyon hidegen viselte magát. Sokszor, amikor megöleltem, ami ellen hiába védekezett, könny csillogott a szemében.
– Ne búsulj, édes, – vigasztaltam – meglátod, hogy boldog leszel még én velem. Csak legyen meg az esküvő.
Amire ő azt mondta, hogy csak legyek nyugodt, nem lesz okom panaszkodni rá. Az olyan szegény leánynak, mint ő, valóságos szerencse, hogy olyan férjet kaphat, amilyen én vagyok.
(Ekkor egy gyereknek a sivalkodása hallatszott be. A legkisebb, a másfél éves Rudi ordított. A bús özvegy idegesen pattant föl és kiáltott a bonnera, hogy csitítsa el a gyereket. Aztán fáradtan visszadől a székre.)
– Látod, ez is rám szakadt most. Szeretem a gyerekeimet, de a gyereksivítást ki nem állhatom. Szegény drágám ettől is megkímélt. Az első esztendőben született már gyerekünk. Addig úgy éltünk, mint a paradicsomban. A feleségem, noha csöndes természeténél fogva nem mutatta, szintén boldog volt, már nem sírt. Mondtam neki, hogy most már az én feleségem, nincs joga többé a másikért szomorkodni. Nem is szomorkodott. Aztán, hogy született a gyerek, én más szobába költözködtem, mert nekem éjtszaka aludni kellett és a gyerek miatt nem tudtam. A szegény drága maga szoptatta a csecsemőt, aki igen rossz volt, folyton sírt és öt hónapon át minden éjtszaka táncolt vele a szobában. Sokszor reggel, amikor benyitottam hozzá, ott találtam a bölcső mellett a szőnyegen aludva, le sem vetkőzött és az ágya érintetlen volt. Mintha csak odarogyott volna. Hányszor korholtam ezért és mondtam, vigyázzon jobban az egészségére. De csak hallgatott és tovább is táncolgatott.
Meg is látszott rajta. Mikor a gyerek egy esztendős volt, valami trieszti rokona jött föl, aki az esküvőn látta utoljára. Az összecsapta a kezét rémületében s nem akarta elhinni, hogy ő az. Hát ilyenek az asszonyok, nem tudnak magukra vigyázni. Én ebben az esztendőben tíz kilót híztam s az arcom szép gömbölyű volt, majdnem olyan, mint most.
Reménykedtem, hogy majd ha a gyerek nagyobb lesz, csak összeszedi magát. Igen ám, de akkor már útban volt a második. Szegényke nagyon termékeny volt. Ki se jutott a bő ruhából. Amellett meg folyton dajkálkodott, meg a házi dolgokat végezte, meg az én kényelmemről gondoskodott. Igazán egészen bele lomposodott s rá kellett parancsolnom, hogy egy kicsit csinosítsa magát, mert a férfi nem szereti, ha az asszony lompos. Ezt is megtette és olyan csinosan öltözködött azontúl, hogy még otthon is füzőben járt, noha rosszul esett neki.
Már a harmadik szülés után kezdett köhögni. Mondtam neki, hogy kímélje magát, hallani sem akart róla. Igazán, egypárszor keményen rá is szóltam emiatt, de ő csak hallgatott és nem engedelmeskedett. Jött a negyedik gyerek is. Bizony, a szegény asszonynak egy percnyi nyugta sem volt. S akkor én is megbetegedtem, elrontottam a gyomromat. Bizony, nagyon szekáns voltam, de nem tehettem róla, ez már a gyomorbajjal jár. Engem is ápolt s mikor végül megsajnáltam, hát inkább Karlsbadba mentem, csakhogy őt fölszabadítsam az ápolás fáradságától.
Hát a sok baj mellett szegényke mégis meg tudta aranyozni minden pillanatomat. Nem volt semmi kellemetlenségem, a drága kiismerte szokásaimat és minden rendben volt, mint a karikacsapás. Meg is becsültem, nagy tiszteletben tartottam, elhalmoztam ajándékokkal és nem hiszem, hogy egy asszonynak is lenne annyi ékszere, mint amennyi utána megmaradt. Nem igen volt módjában viselni őket, hiszen szegény alig mozdult ki a házból, de az asszonyok szeretik az ilyen portékát, még ha mindig a szekrényben marad is.
Igy éltünk mi békességesen, boldogan. Dehogy is jutott nekem eszembe belekóstolni újból a legényéletbe. Minden szomorúságom mellett, amit drága feleségem betegeskedése okozott, boldog voltam és egészséges. Nem is kíméltem semmi költséget, hogy meggyógyítsam, de úgy látszik, az utolsó szülés végleg megtörte erejét. Alig hogy fölkelt, ismét ágyba dőlt. Egy darabig még erőlködött, dolgozott, a gyerekekkel kínoztatta magát, de csak elhagyta az ereje. Három hónapig szenvedett így, míg meghalt.
Szegényke, még az utolsó pillanatait is a gyerekeknek szentelte. Végigsimogatta fejüket s egyenkint magához emeltette őket s amíg gyönge ajkával csókolta, oly búsan nézte őket. Nagyon tele volt velük a szíve, hogy rám nem is gondolt. Csak az utolsónál görcsösen fölzokogott és azt mondta:
– Igérd meg, hogy jól bánsz vele.
Megigértem. Azért kérte ezt, mert nagyon haragudtam erre a gyerekre. Ez volt a legrosszabb, még most is ez kiabál a legtöbbet, aztán meg ő fosztott meg a szegény drága asszonytól. De azért megigértem és meg is tartom fogadásomat.
Őt pedig nem felejtem el soha. Minden pillanatban érzem hiányát. Semmi kényelmem, semmi gondoskodás rólam. És fogyok, barátom, fogyok. Ő volt az én éltető angyalom. Ó, miért is kellett megérnem ezt a bús özvegységet! Parancsolsz még egy kupicával?