Véletlen ugyan, de nem csodálatos véletlenség. Rolland Szvetozár úrnak abszolute semmi foglalkozása nincsen, tehát csatangol. A gépét megállíttatta s gyalog csatangolt befelé a hüvösvölgyi erdőbe. Ez a véletlen. De ha a budakeszi erdőben csatangolt volna, az sem lenne más, mint véletlen.
A hüvösvölgyi erdőnek az a sajátsága, hogy az ottan nyaralók nem szoktak benne sétálni. Majdnem egészen elhagyatott, különösen délelőtt, s majdnem egészen biztos. Tehát az sem csodálatos véletlen, hogy Szvetozár éppen ebben az erdőben járt rosszkor. Mert mire ő észrevette, már észrevette őt Antika s hevesen mellbe lökte a fiatal urat, aki se látva, se hallva, meg akarta csókolni.
Szvetozár úr, mondom, későn vette észre a jelenetet, mégis egy vonása sem változott, mikor húsz lépésnyire a pártól, lassan, lomposan be akart cammogni az oldalösvényre. De Antika okosabb és bátrabb. Tudta, hogy észrevették, akár eloldalog a gavallér, akár nem. Tehát rákiáltott:
– Szveti!
Rolland Szvetozár úr kilépett ismét az útra, élesen a kis leányra nézett s mintha csak most ismerte volna meg, kiderült ábrázattal s levett kalappal sietett a feléje tartó pár elé. Hogy mélyen meghajolt, magától értetődik, az olyan magas szál ember, amilyen ő volt, csak mélyen hajolhat meg, s az olyan kínosan elegáns ember, mint ő, csak a legnagyobb hódolat és tisztelet hangján reagálhatott a kis leánynak parkklubbosan bizalmas beszédére.
– Miért bujkál, – támad rá Antika – mintha diszkrét akart volna lenni, mivel fiatal emberrel látott?
– Oh, Antika nagysám, ki gondolná önről, hogy lehetne valaki olyan boldog…
– Nem ismeri? Bandi, az unokabátyám. Lent nyaralnak és én náluk vagyok három napra.
Szvetozár és Bandi udvarias kézszorításokat váltanak.
– Ez mindent megmagyaráz, ami magyarázatra nem szorul.
– Ez szép magától s hogy meg is jutalmazzam: Bandi, veled ugyis egész napon át lehetek, eredj haza, én Szvetivel fogok sétálni.
– Oh, ez a kitüntetés! De ha áldozatába kerül…
– Nekem? Nem.
– A nagyságos úrnak, gondolom.
– Fiatal ember áldozzon.
– Ebben a tekintetben csakugyan hivatkozhatom a kor előnyére. Úgy-e, nem haragszik?
Dehogy, Bandi nem haragszik, hanem egy kicsit fanyarul mosolyogva elhagyja őket.
– Úgy-e, nem gondol rólam rosszat, Szveti? – szól Antika és ránéz a magas emberre.
Nagy, kék gyerekszem, tele aggodalommal és könnyel. Szvetinek melege lesz és sóhajtva, becsületes hangon mondja:
– Ki vetemednék erre?
Antika szeme megszárad egy szempillantás alatt. De nyugtalan kis lelke még egyre gyanakodva repdes.
– Hát mondja meg, mint történt?
– Micsoda?
– Hát… azt akarom tudni, hogy… gondolja, hogy nem láttam volna meg, s mesélje el nekem, mintha most másnap volna, hogy maga erre sétált és mit látott?
– Én?
Ez a szünetes kérdés meggyőzte a kisleányt, hogy kelleténél többet látott. Elpirult, aztán mélyen lélegezve, szólt:
– Elhiszem, hogy nem vett észre bennünket, de hogy lássa, mennyire bízom magában, elmondom azt is, amit észrevehetett volna. Bandi a vőlegényem.
– Tehát nem unokabátyja?
– Az is, de a vőlegényem is. Nem szoktam hazudni.
– Akkor engedje meg, hogy gratuláljak önnek, Antika, de ne kívánja, hogy örüljek is neki. Hiszen tudhatná, hogy erre a szerencsére én is pályáztam volna, ha nem lennék ennyire öreg.
– Ön? Pályázott volna? Hány éves?
Szvetozár úr mosolyogva pödör egyet finoman ápolt szürkés bajuszán.
– Bizony a papája lehetnék negyvenhárom évemmel.
Antika szép gyerekarca hol pirul, hol halványodik.
– Negyvenhárom, – ismétli – s én tizenkilenc vagyok… Igazán az apám lehetne?
– Már huszonnégy éves voltam, mikor ön született, Antika. Számítsa ki!
– Ó! És ha a felesége lennék, akkor tíz év mulva ön ötvenhárom éves lenne és én harminc.
– Csak huszonkilenc.
– Harminc, Szveti, húsz és tíz az harminc.
– Vagy úgy! Igaza van.
– És az ötvenhárom éves urak… nézze, az ötvenhárom éves urak nem is olyan öregek. Igazán, Szveti, maga gondolt arra, hogy engem…
– Gondoltam, de nem mertem, s most látom milyen okosan tettem.
Antika sóhajt.
– Most haza kell mennem. Kísérjen villamosig.
– Hogyan, hát nem marad itt a Hüvösvölgyben?
– No né, milyen szórakozott vagyok… Nézze, Szveti, akkor bucsúzzunk itt, nem szeretném, ha meglátnának bennünket. Ez a találkozásunk hadd maradjon a kettőnk titka. Igéri?
– Szentül – szól Szvetozár ünnepélyesen s mint nemrégen volt katonatiszt, összeüti a bokáját.
– És… és nem is néz utánam. Igéri?
– Igérem.
– Isten vele, Szveti. Igazán elvett volna feleségül?
– Kételkedik?
– Nem – szól Antika és sóhajt. – Isten vele és ne felejtse igéretét… Nem fog utánam nézni.
Ezzel meglibbent finom kis alakja s Szvetozár igéretéhez híven még az erdőben sem nézett utána. Ellenben cigarettára gyujtott és sóhajtva gondolta:
– Milyen édes és hogy hazudik. Negyvenhárom év… ha ez nem volna, elütném annak a tacskónak a kezéről.
Mikor már biztos révben gondolta a szép leányt, a gépe felé ment. S Isten látja a lelkét, ő nem tehet róla, hogy a gép gyorsabban megy, mint a villamos s megint nem tehet róla, hogy a villamosban egymás mellett látta Antikát és Bandit, akinek családnevét nem hallotta s tapintatosan nem is kérdezte.
– Persze hogy hazudott, – gondolta – nem lakik a Hüvösvölgyben s az unokabátyja nem a vőlegénye s a vőlegénye nem az unokabátyja. Ki hitte volna? Pedig olyan szolid viselkedésű volt, hogy tüzbe mertem volna tenni a kezemet érte.
Mikor másnap a postáját bontogatta, a következő levelet találta benne:
»Kedves Szveti, tudom, hogy rosszat gondol rólam és van rá oka. Igen, láttam, hogy meglátott a villamosban. Hát nem a Hüvösvölgyben vendégeskedem, csak oda mentem. És esküszöm, véletlenül találkoztam ott Bandival. És esküszöm, hogy az unokabátyám, de igaz, hogy nem a vőlegényem. Mert még nem mondtam igent. Kérem, higyjen nekem, nem mondtam igent és nem is fogok. Amit maga látni vélt az erdőben, nem úgy volt. Majd egyszer elmagyarázom. Úgy-e, hisz nekem? Kérem, higyjen nekem, mert nem szoktam hazudni. Ezt is higyje el nekem és írja meg, hogy elhiszi. A.«
Rolland Szvetozár szíve összefacsarodott. Micsoda feneketlensége a hazugságnak. Persze hogy nem a vőlegénye és persze hogy az unokabátyja sem. De mi köze hozzá? S hogy amit látott, az tévedés. Milyen bájos gyerekség! Nem hiába bájos, a hazudozása is az. De sohasem hitte volna felőle. S ábrándozott róla, mint elérhetetlen ideálról. Mindegy, az udvariasság megkívánja tőle, hogy mindent elhigyjen. Persze, ha joga volna el nem hinni, akkor kételkednék benne.
S nyomban megírta válaszát:
»Kedves nagyságos Antika, szó sem lehet arról, mintha meg nem esküdnék mindegyik szavára. S hadd köszönjem meg, hogy súlyt vet arra, hogy higyjek önnek. Mindent elhiszek. Még azt is elhinném, amit hallani szeretnék és sohasem fogom meghallani, Drága kis kezét csókolja Szvetozár.«
*
A Koronaherceg-utcában találkozott Antikával és Bandival. Mintha veszekedtek volna. Antika haragosan fölbiggyesztett ajakkal egyre zsémbelt. Bandi mint a megvert kutya, alázatosan cammogott mellette s amennyire lehetséges, a szavába vágni iparkodott. Ahogy Szvetozár megemeli kalapját, Antika hirtelen Bandi felé szól:
– Ugyebár, önnek a főpostán van dolga? Hát Isten vele!
S máris ott hagyta és máris Szvetozár mellett van.
– Látta? – szól kihevülten s szeméből csak úgy áradt az őszinteség. – Kiadtam az útját. Most már csak elhiszi, hogy nem az unokabátyám?
Szvetozár elhiszi. Igaz, hogy azt írta, hogy nem a vőlegénye. De ki fog egy bájos kis leányt meghazudtolni?
Ám a bájos kis leány észrevette arcáról, mit gondol s eszébe jutott, mit írt. Nagyot lélegzett s nyiltan a gavallér szemébe nézve, szólt:
– Tudom mit gondol s igaza van. Nem az unokabátyám s nem a vőlegényem. De kiadtam az útját, ezt csak elhiszi?
Ezt is elhiszi, hogyne hinné el? S a kis leánynak megered a nyelve s beszél csodálatosan mély dolgokat az ő nagy szenvedéseiről. Hogy mennyire félreismerik s ez neki mennyire fáj.
– Maga ugyebár nagyon léha teremtésnek tart? Pedig nincs igaza – folytatja, nem törődve a gavallér tiltakozásával. – Mit csináljon egy fiatal leány, ha nem engedi magát bolondítani. Bolondít másokat. De megbántam, keservesen megbántam, éppen magánál.
– Engem, édes Antika, sajnos, nem bolondított.
– Éppen magát, – szólt szinte kiáltva – hát mi volt nekem az a siheder? Hát maga hisz annak, amit magának mutattam? Maga csakugyan nem gondolja, hogy ha magát nem tudtam volna ott az erdőben, akkor eszembe jutott volna: hadd álljak bosszút azon az emberen!
– Igazán? – kiált Szvetozár. Hazudik, gondolta magában, mert magam sem tudtam, hogy ott leszek, honnan tudta volna ő?
– Nem érdemli meg, – rebegi a szép leány, s az embernek melege lesz.
– Antika, – szól forró hangon – megengedi, hogy azt értsem ebből, ami éppen jól esik?
S Antika elhaló hangon, szemlesütve suttogja:
– Azért mondtam.
– Antika, drága, akkor… de igazán nem tart vénnek?
– Mit törődöm azzal!
S Szvetozár úr ott a nyilt utcán megragadja a szép leány kezét s csak annak ellenkezésén mult, hogy meg nem csókolta. S a kisleány ismét becsületesen a szemébe néz.
– És úgy-e, nem gondolja, hogy a gazdagsága vonz, s emiatt mondtam le a másikról?
Szvetozár nem gondolja. Csak tudja, hogy a pénze jobban vonzza, mint a kora. De ilyesmit csak nem illik megmondani? S ha nem mondja meg, akkor fogva van. De aki fogja, olyan szép és annyira szereti. S végignéz rajta, s látja a kristályhomlokon belül az örökké dolgozó hazugsággyárat.
– Milyen kedves, milyen édes! – szól elragadtatva. – Miért gondoljam, mikor olyan jól esik az ellenkezőt hallani!
– Akkor jól van minden. Mert nem tudnék magával egy pillanatig sem boldog lenni, ha föltenné rólam, hogy hazudok.
S Szvetozár melegen, udvariasan erősíti:
– Sohasem gondolnék ilyet magáról, drágám!