A minap ismét megtettem szokott zarándokutamat hazámba, a szegénységbe. Ahol a természetrajz uralkodik az embereken, adott életföltételek mellett valamennyien egyformán viselkednek. Ideál: a holnapi kenyér, tragédia: a házbérnegyed. A Tisza Kálmán-térre vitt az utam, ott tanultam latinul és onnan villog felém még most is egy finom fehér nyakrész, kék pántlika mögül s egy föléje kunkorodó szőke hajtincs. A nevét már nem tudom a takaros kisleánynak, a ki szép is volt, de szokatlan tisztaságával és finnyásságával inkább kötött le, mint a szépségével. Ebből finom uridáma lesz, gondoltam akkor és sóhajtottam: ha belőlem is finom uriember válhatnék!
A szürke egyemeletes ház még megvan. Keresem a keresztvasat, melybe a félkaput akasztották s amelyen tornásztam. Még megvan. S megvan a tízéves gyerek is, aki most tornászik rajta. Hát a ház bölcse vajjon hova lett? Drucker Manó, a foltozó-szabó, akinél első télikabátomat rendeltem?
Harminc éve, hogy az okkupáció nagy jelentőségét magyarázta, mondván: meglássátok, ebből még világháboru lesz. A mohamedánok rajtunk keresztül kerülnek ismét Európába s harminc év alatt mohamedanizálni fogják Magyarországot, mert ott nagyon szeretik a többnejűséget. Drucker Manó mindent tudott és mindent jobban értett a többinél. Ha foltozó-szabó nem lett volna, miniszter is lehetett volna belőle.
Megdöbbenek. A kis táblája még mindig itt koplal a kaputól balra. Hát még él? Még öltögeti a tűt? Harminc év mulva ugyanazon a helyen? Mi minden nem történt azóta velem, s ez az ember ezalatt ugyanazon a helyen ül és rak foltot foltra. Micsoda szürkeség!
Benyitok hozzá. No lám, a régi faszénfüst a sötét konyhában. Kopogok az ajtón.
– Szabad!
Egy ici-pici, vékonyka gyerekalak, fehér körszakállal emelkedik föl a kis asztal mellől. Lopva körülnézek. A két puhafa-ágy szintén megvan, époly roskatagok, mint akkor. S egy rettentően kövér kopasz asszony áll a másik ablak mellett és vasal. A régi szekrény is itt van s a tetején a régi kis petróleumlámpa áll, mellette, rongybacsavarva, a kenyérkészlet. S a földön kuporog egy tízéves fiucska, rongyos könyv fölé hajolva.
Megijedek. Hát még én sem kerültem innen el?
– Nem ismer, úgy-e, Drucker bácsi? – mondom és kezet nyujtok neki. Rám bámul tétován, vén, apró szemei keresgélnek hol az arcomban, hol az emlékezetében. Nem talált rám, a finom urra. Kénytelen voltam neki segíteni.
– A Misi gyerek!
Erre sem emlékezett mindjárt. De az asszony hangos sikoltással elémbe ugrik, a vállamra teszi mind a két kezét.
– A Misi! Persze, hogy a Misi! Hát nem tudod? Hányszor ült itt és tanult a fiuval. Jaj, jaj, milyen úr lett belőle!
Most már Drucker úr is emlékezik. S nagyon jól emlékezik. És szépnek találja, hogy fölkerestem. Pedig a nagy urak szégyelni szokták a szegény ismerősöket. Sokat akart megtudni tőlem, de inkább én kérdeztem ki őt.
– Hát még mindig a régi helyen? A régi mesterségnél, Drucker bácsi?
– Bizony, bizony, engem már csak fekete hintón fognak innen elvinni. Harmincöt éve ülök itt és eszem ugyanazt a keserű kenyeret.
– Az egyforma életmód meghosszabbítja az életet. Hát semmi különös nem történt önnel a harminc év alatt?
– Semmi, uram, semmi. Keserüség, gond, nélkülözés, de semmi különös.
– Hát ez a gyerek kié?
– Ez a gyerek! Hát az unokám. Emlékszik még a Treszka leányomra?
– Hogyne, olyan szép leány volt, mi lett belőle?
– Hát csak férjhez adtuk. Nagyon jól adtuk férjhez, egy könyvelőhöz. De nem akart megférni a bőriben és kiment Amerikába. Aztán irt a leányomnak, hogy menjen utána. Hogy mehet utána szopós gyerekkel? Hát a szopósat itt hagyta, a négy nagyobbikkal az ura után ment. Az ura után ment s azóta nem hallottunk felőle. A szopós gyerek pedig most mindig kenyeret eszik. Sok kenyeret, többet, mint mi ketten együttvéve.
– S igazán nem hallott felőlük semmit?
– Semmit. Az első évben jött egy levél, hogy tovább mentek, nem tudom hová, ahol sok kínai van. Aztán egy félévvel későbben ott valami lázadás volt, melynél sok idegent leöltek. Aztán volt ott földrengés is, meg vonatösszeütközés is. Én bizony nem tudom, melyiknél pusztulhattak el.
Az asszony csöndesen zokog.
– Szép leány volt, szerencsét csinált és elpusztult – dünnyögi a vén szabó s összenyomja a szemeit.
A fiú sunyin rám néz s szintén nyomogatja a szemeit, de kit sirasson? Szopóskorában látta utoljára, akiről szó van.
– Hát a fia, Drucker úr?
– A fiam? Na ja, a fiam, akivel együtt tetszett tanulni? Hát lássa, uram, együtt tanultak, együtt voltak szegények s az úrból milyen úr lett. Hja szerencse dolga.
– Hát nem boldogult a fiú?
– Hogyne boldogult volna! Doktor úr lett belőle is. Minden jól ment, egy esztendeig segélyezett is bennünket, aztán még jobban ment a dolga. Megházasodott, gazdag parti, szép parti és igen előkelő család. Aztán az asszony, legalább ő azt hitte, rossz fát tett a tűzre, erre ő kártyázni kezdett, azonkívül pedig mindig lesett az asszony után, hogy rajtakapja. Végre sikerült is neki, nekirontott az asszony szeretőjének, az meg olyat csapott rá az öklével, hogy megsiketült. Egy siket orvos, képzelheti!
– Hát most mit csinál?
– Amit siket ember tehet. Irásokat másol. Mert természetesen a felesége otthagyta.
– Ejnye, ejnye, Drucker bácsi, ezek bizony szomorú dolgok.
– Szomorú dolgok, szegény embernek való dolgok. Az egyik nap megy és jön a másik. Az ember meg mindig egy helyben ül és váltogatja a baját.
Ekkor nyílik az ajtó, de csakhamar ismét becsapódik. A fiú a földről felugrik és az ajtónak rohan. Amint kinyitja, eláll a szívem verése. Egy finom fehér nyakat s fölötte egy szőke hajtincset látok. Ilonka! Ebben a percben eszembe jut az elfelejtett név és hangosan el is kiáltom.
– Nem, Jucika – szól az öreg szabó. – A ház mester leánya.
– De nagyon emlékeztetett egy kis leányra aki akkor maguk mellett lakott és Ilonkának hívták.
– Az, az, – bólogat Druckerné – de milyen jól emlékszik! Az az anyja ennek a leánynak.
– És házmesterné? Lehetetlen.
– Miért ne volna az? Pedig úgy van! Már tizenöt éve.
– Az a szép, takaros leány, aki olyan finnyás volt?
– Most is az. Minden vasárnap kalapot visel.
– Azt gondoltam, belőle hercegnő lesz.
A két öreg kacagni kezd.
– Be tréfás az úr! Mindig is ilyen volt. A Juhász Ilonából hercegné? Hiszen valami van a dologban! Egy ideig egy orvosnövendék járt hozzájuk, mi történt közöttük, biz én nem tudom, mondják, hogy gyereke is volt tőle, de én bizony nem tudom. Aztán megkérte a Kelemen Ádám, aki asztalos volt, hozzá is ment, szerencséjük is volt, mert megkapták a házmesteri állást. A háziúr nagyon kedvelte Kelemennét.
– És boldog?
– Boldog? Hát úgy él, mint a hercegné. Nincsenek házbérgondjai. És a kis leánya csakugyan olyan, mint ő volt azelőtt. Szakasztott olyan.
Ajánlottam magamat. Elmenet még benéztem a házmesterhez. Mi lett a hercegnőből? Riadtan fordultam vissza, mikor megláttam. Lehetetlen és mégis úgy van. Ez a szörnyeteg az az édes gyerek, aki valaha az én földöntúli szépségem volt. S egyik nap múlik a másik után s a szürke emberekkel, akik egész életüket egy helyben töltik, nem történik semmi!