Mi ez? Megittasult a hold, hogy így ontja világát? Meg vannak babonázva a fák, a virágok, hogy így ontják az illatot? Halandó ember, ki ne merészkedj a berekbe. Megbolondulsz ekkora gyönyörűségtől. Megszólal a hattyú, elnémul a csalogány. Májusi üdvösség, örök láz a levegőben. Nem annak való, aki tüdővel lélegzik.
Ugy-e ez szép? Nem, ez nem szép. Mert Mirabella meglibbentette szoknyácskáját s kivillant alóla parányi lába. Ezzel szemben nincs szépség, nincs mámor. S Mirabella ezt tudja és mosolyog.
A hotel halljában van s leül egy zsölyére. S mellette terem az ember. Frakkja kifogástalan, az arca fehér, a szeme lobog.
Az ember: Mirabella, ezt is megtettem.
Mirabella (ráveti csodálkozó szemét): Mit tett meg? Már nem emlékszem.
Az ember: Ne játsszék többé velem. A szemébe nézek és megőrülök, a lábához vetem magamat és koldulok. Mirabella, oly semmi vagyok önnek, hogy amikor próbatétül a lelkemet kívánja s én odadobom, akkor ne emlékezzék, mit kívánt tőlem?
Mirabella (nyájasan): Kedves barátom, egy indiai nábob elémbe ontotta családi gyöngyeit egyetlen áriáért, amit csak neki énekeljek. S én a cipőm hegyével válogattam köztük, s egyik sem ért nekem annyit, hogy egy áriát énekeljek neki. Tehetek róla, hogy azok az értékek nekem értéktelenek?
Az ember: Én elébe ontottam a lelkem kincseit, s ön az ujjaival turkált bennük. Eleven húsdarabokat tépett ki belőlük. Ne mondja, azért tette, mert értékteleneknek tartotta.
Mirabella (vidáman): Igaz, igaz, maga szeret engem, s mindent megtett, amit kívántam.
Az ember: Nem kérdeztem, miért kívánja, csak megtettem. Azt kívánta, hagyjam cserben a családomat. Nincs családom. Azt kívánta, hogy vagyon nélkül gazdag legyek. Nincs vagyonom és élek, mint egy fejedelem. Nem volt lelkem egy férget eltaposni. Ön kijelölt nekem embereket, öljem meg őket. Beléjük kötöttem, s hol golyót röpítettem beléjük, hol karddal sujtottam le őket. Köztük volt a legjobb barátom.
Mirabella (kacagva): Nagyon szép volt.
Az ember: Legutóbb pedig kívánta, hogy lopjak.
Mirabella (tapsolva): És megtette?
Az ember: Meg.
Mirabella: S milyen az, mikor a becsületes ember tolvaj?
Az ember: Azt nem tudom, mert nem vagyok becsületes. Azt nem tudom, mert parancsára tettem. Értse meg. Lábujjhegyen, éjtszaka bementem egy ember szobájába. Nem hallotta hogy elfogták a szobaleányt, mert eltűnt egy bőrtáska tele pénzzel? Az a táska nálam van s millió ördög ül a lelkemben s tépi és marcangolja. De az ördögök királya szétüt közöttük: mit bántjátok őt? A mi emberünk, mert szerelemből tette.
Mirabella: A főördögnek igaza van. S aztán?
Az ember: Ennyi sem elég?
Mirabella (cigarettára gyujt): Drága barátom, ez semmi. Megmondtam magának, nem ámítottam. Szeretem azt, aki tönkre megy miattam. Azt akarom, hogy mindenki tönkre menjen miattam, különösen maga, mert maga jobb a többinél, mert úgy érzem, hogy magát szeretni tudnám.
Az ember: Úgy érzem, már egészen tönkre mentem. Aki rámnéz, azt megcsalom. Embernek néz, pedig nem vagyok az. Becsületesnek hisz, pedig fegyházba való vagyok.
Mirabella (a keze után kap): Hát mért nincs a fegyházban? Ölni, lopni nem virtus, nem áldozat, ha továbbra is megmarad a társaságban becsületes embernek. Akkor maga csak ölt és lopott, de nem hozott semmi áldozatot. Ha a világ becsülését is eldobná magától, ha odaállana a világ elé: gazember vagyok; ha elmenne a bírósághoz: csukjanak be, én loptam el a táskát, – ah, barátom, ez nagyszerű lenne, ez próbatétel lenne, akkor tudnám magát szeretni a megbolondulásig, a hűségig.
Az ember hátratántorodik. Lobogó szeme buta értetlenséggel mered a szép leányra. Ez topánkájával a szőnyeget koppintgatja s kéjesen megfeszített vállal hátradől, úgy fujja cigarettájából a karikákat.
Az ember: Ezt kívánja tőlem?
Mirabella: Sokalja?
Az ember: Nem értem.
Mirabella: Eddigi kívánságaimat értette?
Az ember: Nem.
Mirabella: No látja, s mégis megtette. Most pedig úgy tesz, mintha kíváncsi volna, pedig csak gyáva.
Az ember: Gyáva? Én?
Mirabella: Igen. Amit eddig áldozott, mind a másé volt. Áldozta nekem a családját, – az szenvedett érte, a legjobb barátját, az vérzett tőle, a becsületességét, – más sír a pénze után, más szenved érte börtönt. Maga megmaradt annak, aki volt, a frakkja ép, a portás szalutál, a hölgyek mosolyognak, az urak kezet fognak s ön itt ül mellettem. S nem riadt vissza semmitől? Most arról volna szó, hogy károsodjon ön is. Szenvedjen. Megbélyegzést, meghurcolást, becstelenséget, rabságot, fegyenczubbonyt és kényszermunkát. Hol a lovag, aki minden szenvedésre kész, csak szeressem?
Az ember (hátratántorodik. Szeme kidagad az üregéből).
Mirabella: Most gyűlöl?
Az ember: Nem. Csak megnyitotta szememet. Igaza van, még nem tettem semmit. Hé, portás!
Mirabella (az ember keze után kap): Még ne!
Az ember (mohón): Megkegyelmez?
Mirabella: Nem, csak előbb gyönyörködni akarok a dologban. Hadd üljön itt még mellettem az ifjú gavallér, akit néhány perc mulva fogságba visznek. Aki mellől rémülettel fel fogok ugrani, mert csak nem kompromittálhatom magamat vele!
Az ember: Meg fog tagadni? Ön is meg fog rúgni?
Mirabella: Csak nem akarja azt, akit szeret, s akiért mindent tett, magával rántani a romlásba?
Az ember: Azt akarom, hogy amikor mindenki megrúg, az az egy megbecsüljön. Hiszen jutalmat igért, magát igérte. S nincs joga megtagadni engem!
Mirabella (kacagva): Most, most kezd már gyűlölni…
Az ember: Miért teszi ezt velem?
Mirabella: Akarja tudni? Hát megmondom: magam sem tudom. De talán mégis megmagyarázhatom. Azt akarom, hogy aki engem szeret, menjen tönkre. Maga is csak a maga gyönyörűségére szeret engem. Én is csak a magam gyönyörűségét hámozom ki az emberekből. Ugy vagyok alkotva, hogy a szerelmet nálam a gyűlölet pótolja. Gyűlölök mindenkit, akit szeretek. S magát már szerettem. Maga el van veszve, drága barátom, mert gyönyörűségem telik önben. Valamikor boldogítottam az embereket s kiestem az életükből. Akit úgy szeretek, mint most önt, az örökre megemlegessen. Becstelenségben, gyalázatban rám fogsz gondolni, csókommal az ajkadon, álmom emlékével a lelkedben, fumigálva a sikereid sorába iktatnál. S én is rád fogok gondolni s valahányszor a gyöngysor megzörren a nyakamon, úgy érzem majd, mintha láncaid csörgését hallanám.
Az ember: Démon!
Mirabella: Ah, most érzem, kezdődik a gyönyörűség. Most, most kiáltsd ki, hogy tolvaj vagy!
Az ember: S nem szánsz? Nem gondolod, hogy kár értem?
Mirabella: Mihelyt sajnállak, nem szeretnélek.
Az ember: Hé, portás!
*
A holdvilág betekint az ablakon. Vakító, bódító látvány még a holdvilágnak is. A hófehér karok átölelik a hófehér párnákat s könnyek patakja mellett csobogásszerüen hallik a szép nő zokogása:
– Én szerelmem, én drága egyetlenem!