Az én menyasszonyom a legédesebb kislánya a földnek. Alig húszéves és olyan, mint a tízéves gyermek. Lelke érintetlen, úgy, mintha most nyilt volna meg, ámulva: hát szerelem is van? És én most szerelmes vagyok? Cukornak, virágnak örül, kis íróasztalán még ott vannak a gyerekkori csecsebecséi: a kutya-család, a macska-család, a mackó-bankett, két pici baba, tarisznyával a hátán, – csak a cukor nincs már meg, no meg azt felejtette már el, hogy kitől kapta őket.
Első látása a szívembe nyilallott. S amint tekintetünk egy pillanatra egybekapcsolódott s a szép fehér gyermekarcon átfutott a szemérmes rózsaszínű sejtelem, ujjongtam: ő az, akinél nem lesz átok, hogy tudok a lélekben olvasni.
Sőt! Ahogy gyermekes félszegséggel kezet nyújtott, szívem az égbe ujjongott: milyen üdvösség, hogy tudok a lélekben olvasni! Megláttam benne a fehér lélek nyugtalan szárnya csapkodását, a gyáva, a vakmerő, a tiszta, a sóvárgó nyilallást a szívén keresztül: ő az!
S milyen gyönyörűség volt beszélgetni vele könyveiről, kedvteléseiről s látni benne a körülöttem repdesést: csacsi vagy, ne gondolj rá – ilyen ember – csak gyerekszámba vesz – lám, mint az iskoláslánnyal, könyvekről beszélget veled s örülsz majd, ha valaki jön és megszabadít tőle.
Nem, nem, édes gyermekem, tőled már nem szabadít meg senki, te az enyém vagy. Másról beszélünk, mint amire gondolunk, de amit gondolunk, az titkunk, de nem ámítás. Hiszen majd csak kipattan a sok kergetődző közömbösségből az édes valóság:
– Emmike, szeretem magát. Mit szól hozzá?
S kipattant. S Emmike elfordította bíborba borult arcát, de keze belekapcsolódott az enyémbe. S mikor arcát magam felé kényszerítettem, két könnycsepp ragyogott szemében s arcán boldog mosoly köszöntött.
– Tehát szeret?
– Ó igen, nagyon, nagyon.
A karom szelíd nyomásának szelíden engedelmeskedett a hajló termet. Fejecskéje vállamra hanyatlott s míg ajkát kerestem, a csupa boldogság lélekben ott úszott szigetként a közel jövő káprázata: a nagy palotám, a szolgasereg, egy pöfögő gépkocsi s barátnők, rokonok alázatos főhajtása előtte, a méltóságos asszony előtt.
Gyermekes képzelgés s csak természetes, hogy nyomban lekergeti az önző káprázatot:
– Nem fogja gondolni, hogy csak a gazdagsága miatt teszem?
– Nem fogom gondolni, te drága, hiszen válogathatnál a gazdagok között, akadna közöttük szélesebb vállú, szebb arcú is nálamnál.
– Nem szerethetnék senki mást, csak magát.
S megtaláltam az ajkát, az édes ajkát, s míg szeme az első csók kábulata előtt lehanyatlott, míg végigfutott szűk vállamon, ritkás szakállamon, s mi tűrés-tagadás: kissé ragyás arcomon. S megláttam a fehér lélekben a villanást az első csók küszöbén: nem baj, hogy olyan csúnya, férfinak nem kell szépnek lennie.
S amint ajkam odaperzselődött az övéhez, a szíve összeszorult. Ahogy karom átfogta, menekülő, védekező mozdulatot tett, – mi ez? A gyermeklélekben a kibontakozó megismerés:
– Hát ez az, amiről annyit álmodtam?
Ezzel a gyermeklélekkel ő is álmodott a férficsókról?
Szamár vagyok. Hiszen nem gyermek. Egészen természetes, hogy a tavasz befutja a gyermeklelket is és teletölti illattal és álmatlan sejtelmekkel. De miért nem látni ezt rajta? Miért olyan, mintha még egészen gyermek volna? Ez is szamárság. Hát a szemérem? S bizonyára csak olykor meglepte a nagy lányok képzelődése, s átvonult rajta, nyomot sem hagyva fehér lelkén.
– Ó, – szólt karomból menekülve, de aztán szorosan átfogva nyakamat – úgy szégyellem magamat.
– A szerelem nem szégyen, édes, de mondd: sohasem gondoltál a szerelemre? Erre, amit most éreztél – az első csók üdvösségére?
– Soha – rebegé szemlesütve.
Az első hazugság, melyen rajtakapom. Mélységes szomorúsággal hessegetem el az aggodalmat; hátha nem is az utolsó?
Mulnak a hetek. Az én kis menyasszonyomnak ezer dolga van. Vásárlások, varratások, látogatások, fogadások. Olyan boldog, olyan fürge, oly nyilt tekintetű! Mintha soha más nem is lett volna, mint menyasszony. A legnagyobb fifikával lopom a negyedórákat, hogy vele egyedül lehessek. S ilyenkor vakmerően a karomba szalad s elborít szenvedélyes csókokkal.
– Milyen jó, hogy szeretsz, – mondom – pedig egész nap csak a dolgok járnak az eszedben. Annyira készülődől az esküvőre, hogy rólam meg is feledkezel.
– Mindig rád gondolok, – vallja édesen s én tudom, hogy mikor csipkéket válogat, szöveteket tapint, fazonokat komponál, nyoma sincs lelkiben az én képemnek.
Majd egyszer, hirtelen, mint a macska a lesből, látom benne felbukkanni a féltékenységet.
– Ki tudja, hány lányt csókoltál már így!
S a féltékenység, a gyanú olyan csúnya, hogy kiül gyermekarcára is. Fehér bőre megfakul s a harmóniás hosszú arc négyszögletesre torzul. Felelni akarok, de kicsi kezét szájamra nyomja:
– Ne szólj, erre csak fájó igazat, vagy még fájóbb hazugságot mondhatsz.
Majd könnyekben tör ki:
– Gonosz voltam, – zokog – tudom, hogy minden férfinak voltak szerelmei, te sem tehetsz róla.
Mindez oly rikítóan őszinte, mint az őszi villám cikázása. Az abszolút féltékenység, az abszolút fájdalom, hogy az a száj, mely az övéhez ér, nem olyan érintetlen, mint az övé, s én boldogan szorítom magamhoz:
– Te tisztaság, csak azóta vagyok, mióta téged ismerlek, s az egész multamat megtagadom, hogy olyan tiszta lehessek, mint te.
A feszültség feloldódik s szerelmesen enyelegve beszélgetünk tovább.
– Hát te, kis királynőm, – szólok mosolyogva – a te lelkeden nem szárad valami kis kislányszerelem a multból?
Kitépi kezét az enyémből s elfordul. Majd kezébe rejti arcát s egészen hátat fordít.
– De, drágám, hiszen csak tréfáltam!
– Rossz tréfa, – suttogja – nagyon fáj.
– Bocsáss meg!
És kérlelem s addig csókolgatom az ujjahegyét, míg rés támad a szeménél s szomoruan, megbocsátóan rám tekint. De mi ez? Egy élesre vasalt nadrágot látok s egy pomádésan leragasztott dandy-frizurát egy geometrikusan szép fiatal ember arca fölött. S kurta rokolyában, kibontott hajfürtökkel az én imádott kis ártatlanom a szép fiu karjai közé fut, s ott meg is pihen.
Látom az egész képen: bakfisszerelem volt, semmi sem volt, tán cousin-romantika. De abban a pillanatban gondol rá, mikor enyelgő szavamra tisztaságában mélységesen megsértettnek mondja magát. S még elmosódóban van a távoli emlékképe, mikor mondja:
– Látod, én olyan nagyon szeretlek és soha azelőtt nem gondoltam szerelemre, s ha te csak tréfából is arra gondolsz, hogy én képes lettem volna más férfira gondolni… ó Istenem, ez olyan csúnya lett volna!
Pokol szenvedése járja végig lelkemet. Csak szelíd, egészen kicsi pokol szenvedése. Látom benne a mentegetődző álokoskodást: akkor még csak gyermek voltam. De miért tagadja le, hiszen olyan igazán ártatlan dolog! Nem az bánt hogy az a nevetséges kis regénye volt, hanem hogy olyan perfektül tudja előlem rejtegetni. Ha tudná, hogy a lelkében olvasok!
Néhány nappal az esküvő előtt tisztában vagyok a szomorú, de éppenséggel nem tragikus helyzettel. A legtisztább, a legártatlanabb menyasszony az enyém, a legédesebb, a leghívebb feleség az enyém lesz. De a lelkében lopva sok olyat kell látnom, amiről azt hiszi, hogy titkolja előttem. Sok olyat kell tudnom, amiről azt hiszi, hogy nem tudom. Hazugságokat, elhallgatásokat, kis affektálásokat és nagy, igen nagy túlzásokat.
S amikor végigjárja közeli otthona termeit megszorítja kezemet:
– Szívesebben mennék veled egy kis polgárlakásba, ott közelebb lennénk egymáshoz.
Amellett szíve dobog a heves örömtől, hogy e palotában ő lesz a királynő.
– Minden úgy van jól, ahogy elrendezted!
S amellett lobognak benne a változtató tervek.
Hát nincs őszinteség a világon! Ha benne sincs, senkiben sincs. Ez a szomorú megismerés az, amely meg is nyugtat. A világ nem az olyanok számára teremtődött, akik léleklátók. S ő nem tehet semmiről, s nekem meg kell alkudnom a helyzettel. Majd ha a feleségem lesz, el fogom neki árulni végzetes adományomat, s ez talán úgy hat majd rá, hogy megszokja az egészen őszinte életet.
S boldogan visszatértünk a nászútunkról. S én előállok a leleplezéssel. Elképedve, fehérre váltan, szoborrá merevülten hallgatja adataimat, a lelkéből vett olvasmányok szemelvényeit, mik kétségtelenül bizonyítják neki, hogy előttem nem rejtegethet semmit. Elmondom neki a szőke ifjút is és ő megsemmisülten rogy térdre.
– Nyugodj meg, drágám, – mondom – ezek mind apró bűnök, miket semmibe se veszek. S ugyanúgy mondom neked azt is, hogy mióta feleségem vagy, egyetlen pici eltérést sem találtam szavaid és lelked között. Úgy látszik, hogy minden apró kis titkod és képmutatásod csak az idegességből fakadt, de mióta egyek vagyunk, semmi sincs lelkedben, amit nyugodtan meg ne mutathatnál.
E beszéd alatt fölegyenesedett s különös tekintettel nézett engem. Mutatóujját feszülten félig nyilt ajka előtt tartva, kérdi:
– Igazán? Semmit sem láttál – azóta?
– Semmit, – erősítem melegen – most már nyugodtan olvashatok feleségem lelkében s áldom a sokat átkozott adományomat. Mert ezzel a képességgel igazán ki van zárva, hogy benned valaha kételkedjem.
Vidám lett. Dúdolva körültáncolt. Átfogott, megcsókolt és kacagott. Nem értettem különös viselkedését.
– Mi lelt? – kérdezem ámulva.
– Mi lelt? – ismétli ingerkedve. – Hát mondd meg, hiszen léleklátó vagy!
– Igazad van – mondom komolyan és a szemébe nézek. – Boldog vagy, hogy most már egészen őszinte lehetsz hozzám. Ez az érzés csakugyan olyan boldogító, hogy magam is táncra perdülnék tőle.
S átfogom s bakugrásokkal áttáncolom vele a szobát. S ő kacag, kacag s az orromra üt:
– Én léleklátóm, milyen csacsi vagy! Aztán sohase felejtsd el, hogy most is tudsz a lélekben olvasni!