A fiatal tisztviselő kifogástalan látogató toilette-ben, déli tizenkét órakor becsöngetett a jó Kazimirnénál. A rend és jólét, amit már az előszobában tapasztalt, éppenséggel nem lepte meg, a patriárkális pongyola sem, melyben a jó Kazimirnét találta, aki éppen az előszobába nyíló éléskamra illatos befőttesüvegei között motoszkált. A jó Kazimirné nem ismerte ugyan az elegáns fiatal embert, aki földig hajolt meg előtte, anélkül, hogy megalázkodott volna, de ugyancsak nem lepődött meg a látásán. Megszokta, hogy a fiatal urak, akik nála becsöngetnek, néha ismeretlenek.
Egyszerüen viszonozta a köszönést, aztán kérdezte:
– Kihez van szerencsém?
– Decseő Zsigmond vagyok, aki…
– Ah igen, vártam. Kérem, szíveskedjék csak beljebb sétálni, egy kis dolgom van még a konyhában. Megengedi, úgyebár, hogy elébb elvégezzem?
Decseő úr természetesen megengedi és benyit a belső szobába. Azt hitte, üresen találja. Egy kicsit meghökkent. Egy fiatal hölgy ült az ablak mellett és a fiatal ember megjelenésekor éppenséggel nem ijedve meg, tette le a könyvet, melyből olvasott. Gyönyörű, szinte földöntúli szépség volt. A fiatal ember próbálta magában részletezni az arca szépségét. De majd megőrült mikor a mélységes kék nagy szem rászegeződött, mint két ragyogó puskacső vége, tágan, tisztán zavar és elfogultság nélkül.
– Bocsánat, – hebegi Decseő úr – ő nagysága…
– A mamát keresi? Vagy ő küldte be? Kérem, csak tessék helyet foglalni.
– Köszönöm szépen; megengedi, hogy bemutassam magam? Decseő Zsigmond miniszteri tisztviselő vagyok.
– Örülök a szerencsének – szól a leány s elfogulatlanul nyújtja a kezét. – Az én nevem Emma. Ha még nem beszélt a mamával, megnyugtathatom, meg fogja kapni a pénzt.
– Igen?
A fiatal ember egy kicsit kellemetlenül érezte magát. Hiszen igaz, ott járt a jó Kazimirnénál, aki megszorult fiatal embereket váltó és jó kamat ellenében zavarukból ki szokott segíteni, de mégis csak restelte a szép leány előtt, hogy neki pénz kell. S micsoda furcsa egykedvűséggel beszélt ez a leány róla. Hiszen megszokhatta és mégis nevetségesnek, megalázottnak érezte magát. Első eset, ez is milyen megszégyenítő!
– Igen, – ismétli a szép Emma és a legközelebbi székre ül – a mama már behajtotta az ön számára az ötszáz forintot. Mondhatom, nehezen ment, egy másik úr szinte térdenállva könyörgött neki, hogy prolongáljon neki, de a mama hajthatatlan maradt, mert önnek igérte a pénzt, hát elő kellett teremteni.
Decseő úr hátán libabőr futott végig. Nézte a gyönyörű, roppant egykedvű leányt és azt gondolta magában: négy hónap mulva majd másnak fogja ugyanezt énrólam újságolni, ugyanezzel az egykedvűséggel. Mégis uralkodott magán és enyelegve szólt:
– Ön tehát be van avatva édes anyja üzleti titkaiba?
– Nem igen érdekelnek, mind egyforma. Az egyiknek adja a pénzt, a másiktól kapja, vagy nem kapja, de hát tudnom kell mindenről, mert mama sokszor nincs itthon s a váltóügy naphoz van kötve.
– És természetesen nagyon kicsi véleménye van azokról az urakról, akik itt megfordulnak? Például rólam is azt gondolja: ez a fiatal ember jobban tenné, ha szépen abból élne, amit keres, semhogy adósságba verje magát.
– Önről még nem gondoltam semmit, de általában csakugyan ilyen a véleményem a fiatal emberekről. Főképen a könnyelműségüket ítélem el. Hogy nem sajnálják a sok pénzt, amit kamat fejében fizetnek! Higyje el, sokkal nagyobb bűn elvállalni ezeket a kamatokat, mint beszedni őket. Mert a mama joggal kér többet, mint a bank, először mivel ebből élünk, másodszor mivel rizikóval jár. Nincs igazam?
– De mennyire, kisasszony! Hanem higyjék el, nem mindenki olyan könnyelmű, mint amilyennek látszik. Én például merő takarékosságból veszek kölcsön az édes anyjától.
– Hogyan?
– Úgy, kisasszony, hogy megéri nekem a legjobb kamatot, hogy nem szorulok két jóbarátom zsirójára. Mert én biztosan fizetek, ellenben ha viszonzásul én is zsirálok másoknak, biztos, hogy akkor is én fizetnék.
Emma kisasszony kacagott. Most még szebb volt, mert gyermekes volt és gyönyörű arcának minden vonása megelevenedett. A szegény fiatal ember majd lefordult a székről, annyira el volt bűvölve. Szerencsére benyitott a mama, akin most már igazán elegáns, stilszerű háziruha díszlett. Olyan volt, mint egy tiszteletreméltó öreg úriasszony.
– Emma, – szólt a lányához – add ki csak a Decseő úr pénzét, mert már előkészítettem, uram. Fő a pontosság, persze a fizetésnél is. Elhozta a váltót?
– Nálam van – hebegi Decseő úr és könyörögve néz a szép lányra. A várt pénz felét szívesen odaadta volna azért, hogy a másik felét ne a lány jelenlétében vegye át.
De Emma nagysám abszolute nem talált az üzletben olyas motivumot, amely a fiatal lányt kizárná belőle, a szekrényből borítékot vett ki és odaadta a mamának.
– Előre fizeti a kamatot?
– Ahogy tetszik, az már nem számít.
– Nekem is mindegy, azért kérdem, mivel különben a kamatot is hozzá kell írni az összeghez.
– Legyen kerek az összeg, – véli Decseő – annyival is kisebb lesz az adósságom.
Kiállította a váltót s odaadta a jó Kazimirnénak. Emma elhagyta őket s ezt az időt a fiatal úr fölhasználta arra, hogy a jó Kazimirnéval beszéljen róla.
– Gyönyörű lánya van, nagyságos asszonyom, igazán fölséges szépség.
– Emma? – szól a jó Kazimirné. – Legszebb lány a világon s amellett nagyon művelt. Hallotta zongorázni? Nézze csak, mit olvas: Serao Matildot. Minden könyvet elolvas, a szekrénye tele van klasszikusokkal. Emma, – fordul a belépő lányhoz – ülj csak a zongorához, Decseő úr szeretné hallani a játékodat.
– Nincs hangolva – mondja és száraz elfogulatlansággal a zongora mellé ül, néhányszor végigfuttatja rajta ujjait, aztán belefog egy keringőbe. Szó sincs róla, a kisasszony nem valami kiváló művésznő, de Decseő úr repeső gyönyörűséggel követte az alabástrom tisztaságú, finom hajlású ujjak járását s szerette volna elkapni, mint a röpködő lepkét.
– Gyönyörű, – mondja aztán igaz elragadtatással, melyben a műérzéke ártatlan volt – kár, hogy a kisasszony parlagon heverteti a tehetségét.
– Nem ahhoz van tehetségem, – mondja szárazon Emma – hanem a színészethez.
– Ah!
– Bizony, – sóhajt a jó Kazimirné – ez a mi nagy bajunk, inkább szeretném, ha a lányom csúnya volna, mint az éjtszaka, csak ne lenne tehetsége a színészethez.
– Ugyan miért?
– Még kérdi? Hát való egy jó családból származó leány a színpadra?
– Bizony nem való, – mondja mély sóhajjal Emma kisasszony – nem is vágyok soha a színpadra, pedig érzem, hogy soha enélkül egy boldog pillanatom nem lehet.
– Előítélet, tisztára előítélet – biztatja Decseő úr a hölgyeket. – Manapság a színésznők igen előkelő helyet foglalnak el a társaságban s még arisztokrata nők is vannak, akik…
– Igen, de aztán aszerint élnek is – véli Emma kisasszony.
Decseő urat kiverte az izzadság. Szinte rémüldözött a dermesztő józanságtól, mellyel ez a fiatal szép leány a lelke vágyáról, a szíve ábrándjáról beszélt. A kalapjához nyúlt s csak a forma kedvéért mondta:
– Pedig ha valakinek tehetsége van a művészethez, előbb-utóbb győzni fog a tehetség, bármennyire el akarják is nyomni.
– Ettől félek – sóhajtja a jó Kazimirné.
– Ne félj, anyám – biztatja a szép Emma és kezet nyújtott a fiatal embernek.
– Nem szavalnál előbb valamit? Hadd mondja meg Decseő úr, hogy igazán van-e tehetséged?
Decseő úr csak immel-ámmal mutatott kíváncsiságot az Emma kisasszony tehetsége iránt. A zongorajátékára gondolt, amelyet a mama szintén utólérhetetlennek vallott.
– Ha akarod, mama – szólt a leány és teljes egykedvűséggel, minden szabadkozás és szégyenkezés nélkül fölállt. – Mit szavaljak? Szereti Shakespearet?
– Hogyne! hogyne!
– Akkor Volumnia kérését mondom el.
S elmondta. Decseő úr egészen elkábult. Ah, ez az igaz művészet hangja. Mint a sas szárnya, úgy csapongott a polgári szobában a fönséges művészi géniusz. Minden szó a lélekbe markolt, erősen, egyszerűen, természetesen. Decseő úr nem tudott hová lenni lelkesedésében, de mintha jeges vízzel nyakon öntötték volna, úgy bámult a szavalat végeztével a szép leány egykedvű arcába, melyen nyoma sem maradt a megindulásnak.
*
Néhány hónappal későbben Decseő úr ismét beállít a jó Kazimirnéhoz. Prolongálni akar, de a tőle várandó összeget a derék hölgy már elhelyezte. Kazimirné nincs otthon, a kisasszony fogadja. A fiatal ember igen nyomorultan érzi magát, hogy egy szép leánynak kell bevallania a pénztelenségét.
– Lehetetlen – mondja a szép Emma – prolongálni, a pénz már el van helyezve.
– De ha nincs meg, akkor úgy sem adhatják oda.
– A mama perelni fogja.
– Akkor ebbe is bele kell nyugodnom, nem segíthetek magamon.
A szép leány tágranyilt szemmel bámult a mosolygó fiatal emberre.
– S azt ön olyan könnyedén veszi? Istenem, hát nem fél a pörtől? Hisz az rettentő!
– Beszéljünk másról, kisasszony, – szól mosolyogva Decseő úr – végre is belehalni nem fogok. Hát igazán nem megy színésznőnek? Akkora tehetség nem volt Magyarországon!
– Tudom, hanem a mama nem enged.
– S ön belenyugszik?
– Miért ne? Úgy sem segíthetek magamon.
– De hiszen boldogtalan lesz egész életére!
A szép lány nagyot bámult.
– Ön mondja? Ha maga bele tud nyugodni, hogy mama pörölje, miért ne nyugodnék bele én, hogy nem leszek színésznő?