I.
Emmi kisasszony pontban hétkor leveti fekete könyökvédőjét s fölrakja kalapját. Kék, hetyke filckalap, nagy szalagcsokorral, mellette egy merész imitált strucctoll. Kék kosztümjében ahogy kilép az iroda ajtajából, olyan, mint a gondtalan úrikisasszony. Még parfüm is marad a nyomában.
A Kossuth Lajos-utcán végigsiet, nehogy összetévesszék a lassan sétáló hölgyekkel. Mert ez is megeshetik vele, olyan feltűnően szőke és szép, karcsú és magas. A Kerepesi-út torkolatánál azonban már másodmagával van.
A másik: Jó estét, Emmike, jól van?
Emmike: Jó estét, már messziről láttam. Maga olyan pontos.
A másik: Csak nagyon, nagyon szeretem. Gondolt-e rám?
Emmike: Nappal nem, mert dolgom van. De este, – különben minek tagadjam? Egész éjtszaka magára gondoltam, Ede.
A másik (lassan a keze után kap): Emmike és mégsem?
Emmike: Egész éjtszaka. És végiggondoltam mindent. Hogy mi lehet belőlünk, s mi nem lehet belőlünk.
A másik (komoran): Boldogok is lehetünk, boldogtalanok is.
Emmike: Magára nézve így áll a bál. De rám nézve máskép is.
A másik (keserüen): Tudom, megint a társadalmi különbség.
Emmike: Amin maga könnyen túlteszi magát, mert elvégre magának, Ede, mindegy, hogy milyen állása van annak a lánynak, aki nem lesz a felesége. De nekem nem mindegy, hogy sohasem lehetek felesége annak, akit szeretek.
A másik: Nem tudok erre felelni, Emmike. Úgy beszél rólam, mintha aszfaltbetyár volnék, pedig nem vagyok az. De igaza van, mert nem vehetem feleségül, s ennélfogva épúgy teszek, mint az aszfaltbetyár.
Emmike: Ha nem volnánk az utcán, most megsimogatnám a homlokát. Nem úgy van, Ede, nem magára vetettem, hanem önmagamra. Tudja-e még, hogy nekem vőlegényem van?
A másik: Akihez sohasem fog menni, mert engem szeret.
Emmike: S akinek sohasem fogom megmondani, hogy nem megyek hozzá, mert nincs hozzá bátorságom.
A másik: Majd megmondom neki én.
Emmike: Azt se teheti, mert nem párbajképes.
A másik: Voltaképen kicsoda?
Emmike: Egy vallomással tartozom még magának, azaz magyarázattal. Tudja, mért nem engedtem meg soha, hogy az Aggteleki-utcán túl kísérjen?
A másik: Tartott tőle, hogy ismerősök látják.
Emmike: Nem. Hanem az Aggteleki-utcán túl vár rám a vőlegényem.
A másik: Emmi!
Emmike: Igen. S amilyen különbség van a Kossuth Lajos-utca és az Aggteleki-utca között, olyan a különbség maguk kettőjük között. Maga a Belváros, ő a Józsefváros, és én nem tudom, ki vagyok, mi vagyok, mert mind a két világban otthon kell lennem.
A másik (izgatottan): Valami ágrólszakadt boltoslegény, aki a szegénység és piszkosság jogán meri magára emelni a szemét.
Emmike: Ön szerint még a boltoslegénynél is rosszabb. Munkás. Érti? Egy kékzubbonyos alak, aminőket én az irodában per »hallja maga« szólítok, mert ott kisasszony vagyok. Egy olajszagú gépmunkás, akit jobb kávéházba be sem eresztenének. És én inkább hozzávaló vagyok, mint azokhoz, akik közé kerültem, mert a kenyerem is az övéhez hasonló, a fekvőhelyem is az ő fajtájáé és ez a rongy, ez a kalap, ez a keztyű, ez a parfüm, melyet magától kaptam, hazudik. Én egy rongyos külvárosi munkáslány vagyok, aki véletlenül egy félesztendeig kereskedelmi kurzust végzett, s most azt hiteti el másokkal és önmagával, hogy kisasszony.
A másik: Mindenki az, amivé lett s amilyennek érzi magát. Hiába kacérkodik a kenyérrel, mely fekete, aki így hordja a fejét, aki így tud beszélni és gondolkodni, az királynő.
Emmike: Mit tud maga arról, hogy én hogy hordom a fejemet, hogy érzek s hogy gondolkodom? Ha azt a szegény embert le tudnám nézni, kiadnám az útját. Ha magasan hordanám a fejemet, a maga ölébe hajtanám. De lássa, Ede, én nemcsak kétfelé élek, hanem kettős is vagyok. Azzal a szegény emberrel együtt nőttem föl s mindig bámultam, milyen erős, okos és jó. És bámultam és szerettem, mielőtt irodába kerültem, s ha most elnyel a sötétség és ismét az én igazi világomba kerültem, ahol megszokott látvány a szegénység s otthonos levegő a dohosság, akkor semmi különbséget sem érzek közte és köztem, sőt azt találom, hogy nem is kereshetek, nem is találhatok embert, aki inkább nekem való volna, mint ő.
A másik: Tehát hozzá megy?
Emmike: Azt hiszem, belehalnék. Nem tudnám magamat beletalálni a munkásasszony életébe. Hogy ne legyen tiszta ruhám, ne húzzak keztyűt, ne érintkezzem intelligens emberekkel, ne hallhassam magától, hogy szeret, ne mondhassam magának, hogy szeretem…
A másik: Emmike, ebből is látom, hogy igazam van. Maga kiindult egy sötét világból egy tisztultabb világba, ahol otthon érezte magát, de félig megmaradt a régiben. Lépjen ki egészen belőle és akkor…
Emmike: És akkor végleg beléje sülyedtem. Ede, én tisztán látok. Maga szeret engem, én szeretem magát, – ezért eldobnék magamtól mindent. De aztán én szeretem magát s maga nem szeret engem, – ez is be fog következni, s akkor mi lesz?
A másik: Sohasem hagyom el!
Emmike: Lássa, ma sem meri mondani, hogy mindig fog szeretni, csak nem fog elhagyni.
A másik: Milyen szőrszálhasogató.
Emmike: Tehetek róla? Nem tudom, mi lesz belőlem. Kár volt kinőni abból a környezetből, melybe való vagyok. Ha nem ismerném magát, egy derék ember felesége lennék. De így? Csak azt tudom, hogy nem leszek az övé, s azt, hogy a magáé sem leszek. (Kacéran.) Nagyon szép vén lány lesz belőlem.
A másik: Én pedig azt mondom magának, Emmike, hogy az enyém lesz. Mindenképen az enyém lesz.
Emmike: Elvesz?
A másik: Jól tudja, hogy ezt nem tehetem.
Emmike: S maga azt nem tudja, hogy viszont én nem tehetem, amit maga akar? Isten vele, Ede, mára eleget beszéltünk.
A másik: S most megy – a másikhoz?
Emmike: Megyek a másikhoz, s azt hiszem, valami olyat fogok neki mondani, aminek nagyon megörül.
A másik: Csak nem?
Emmike: Igen. Köszönöm, Ede, hogy felvilágosított.
A másik: Én?
Emmike: Igen. Amit most mondott, s amire nem felelt, világossá tette előttem, hogy még a maga szemében is egy más világbeli lény vagyok s még csak félig sem kerültem belőle ki. Hát egészen belemerülök.
A másik: Sohasem engedem meg!
Emmike (büszkén): Nem gyámkodik fölöttem. Eresszen!
A másik: Emmi!
Emmike: Jó éjtszakát, uram!
II.
A Tisza Kálmán-tér sarkán egy szép szál fekete fiatal ember nyújtja elébe a kezét. Tiszta, takaros ruhája van, csak az inge puha, a gallérja vasalatlan s piros nyakravalója petyhüdten és ócskán van egy réztűre tűzve, kemény kalapja pedig, mintha nem az ő fejére termett volna, kicsinyen és szűken táncol a homlokába fésült hajon.
Emmike: Jó estét, Samu.
Samu: Szervusz, Emmikém, ma ugyancsak megvárakoztattál. Kapaszkodj belém.
Emmike (megteszi, de olyan furcsán érzi magát, hogy lopva körültekint, nem látja-e valaki az ő másik világából).
Samu: Sok dolgod volt?
Emmike: Sok. De hallod, Samu, olyan nehéz szaga van a ruhádnak, vagy a kezednek, nem szabadulhatsz tőle?
Samu: Az én ruhámnak? Semmi szagát nem érzem. De a tiednek igen.
Emmike: Az enyémnek?
Samu: Hát! Az a pacsuli, vagy mi a csoda. Rosszul leszek tőle, pedig hát erős legény volnék.
Emmike: Az én parfümömtől?
Samu: Parfüm! Igen, amivel az utcai lányok szagosítják magukat. Hej, Emmike, nem is tudom, hogy tűrhetsz magadon ilyesmit.
Emmike: Úgy!…
Samu: Mi lelt?
Emmike: Semmi.
Samu: Akkor miért húztad ki a karodat?
Emmike: Mert… mert nem akarom, hogy rád ragadjon a parfümöm.
Samu: Vagy rád ragadjon az én nehéz szagom.
Emmike: Ne veszekedjünk, gondolj, amit akarsz!
Samu: Ejnye, de szekáns vagy ma!
Emmike nem felel. De a Kossuth Lajos-utcát látja maga előtt s azt gondolja, hogy mégis csak oda való, ahol kellemesnek találják a parfümjét.
– Mégis kisasszony vagyok – sóhajtja, s a lelke csak úgy sírt.