– Ó – szólt az öreg úr és mosolyogva a tárcájához nyúlt. – Ennyi az egész? Már attól tartottam, hogy szekundát kapott az iskolában.
S mosolyogva tette a szép leány kezébe a kétszáz koronát.
– Aranymucus! – szólt ez és kicsi, de vörös kezével belemarkolászott az öreg úr kövér, de fakó orcáiba, s cuppanós csókot nyomott a fehér bajusz alá. – Te vagy a legkedvesebb, a legszebb, a legaranyosabb ember a világon, s a vizsgán csak neked fogok játszani, s fölveszem azt a mályvaszín harisnyát, mely annyira tetszik neked.
– Angyal, – hebegte az öreg úr, – akit ömlengésében nem akarok zavarni, s ezért csak akkor keresem ismét föl, mikor már kilépett a kislány kapujából s az utcán megállva, összevont szemöldökkel néz végig a soron.
Hja, kétszáz korona. Mennyi is maradt? Ott nyomban kiveszi tárcáját s megnézi. Maradt még negyven korona papirosban. Első gondolata: szerencse, hogy a kislány nem kért háromszázat, mert zavarba jött volna. A kislánynak ugyanis azt kell hinnie, hogy neki nagyon sok pénze van, s nem szabad észrevennie, hogy nincs annyi, amennyi kell. A másik gondolata: honnan szerez holnaputánra ismét pénzt arra az esetre, mely éppenséggel nem valószínűtlen, ha a kislányt ismét olyan sorscsapás éri, melyet csak a koronák százaival lehet enyhíteni. A harmadik gondolata: ha nem tud holnaputánra pénzt szerezni, akkor inkább nem megy el a kislányhoz, mert nem teszi kockára boldogságát egyetlen kis pásztoróra kedvéért. Mikor ez a gondolat megérlelődött benne, az öreg úr határozottan elszontyolodott, s mikor elszontyolodott, megszületett a negyedik gondolata is, melynek már szavakban is adott kifejezést:
– Utálom magamat!
Ezzel hazament. Mindenki értheti, hogy amikor az ember önmagát utálja, akkor nincs a legjobb kedvében. Az öreg úrnál azt is mondhatnók: sőt ellenkezőleg. Mikor háza kapujához ért, megnézte az órát. Félkilenc, tehát egy teljes órával lekésett a vacsoráról. Ez nem volt éppen arra való, hogy fölvidítsa, mert az öreg úr mindig szereti, ha mások pontosak, s nagy patáliát szokott csapni, ha nem ő késik, hanem a vacsora. Míg a fejét törte, vajjon mit hazudjon az asszonynak, már gépiesen és haragosan megnyomta a csengő gombját, pedig még nem sütött ki semmi kifogást. S éppen ezúttal maga az asszony nyit ajtót s nyomban kérdi:
– Hol késtél?
Ettől már dühbe kell jönni.
– Miért nincs kivilágítva az előszoba? – fortyan föl felelet helyett. – Azt akarod, hogy a nyakamat törjem?
– De édesem, – hüledezik az asszony – hiszen magad szoktad meggyújtani, ha hazajössz, hogy a villamos hiába ne fogyjon.
Az öreg úr meg is gyújtja a lámpát, szuszogva leteszi kabátját, kalapját, a kalapot persze a szög mellé, hogy koppanva a földre esik, az asszony is lehajol utána, az öreg úr is lehajol két fej összeütődik.
– Ügyetlen!
Az asszony kérdően néz reá. Apró házi gondokban elnyűtt arc, anyásan kutató színtelen szemek, melyek mintha egész életökben egyébre sem ügyeltek volna, csak arra: van-e baja valakinek, vagy nincs? Most látja, hogy urának van baja, s homlokredői fölszaladnak ősz hajáig s reszkető hangon súgja:
– Már megint sokat dolgoztál!
– Apa! – kiált egy vidám leányhang a belső szobából. – Hát ilyenkor kell hazajönni, mikor én éhes vagyok s új cipőt kaptam? Ide nézz!
S a fitos orrú eleven baba, alig tizenöt éves, elébe ugrik, a nyakába ugrik, a jobbjában, mintha csörgőjáték volna, egy pár ici-pici lakktopánkát rázogat.
Az öreg úr arcán érzi a meleg, fanatikus gyermekajkat, s egy másik kislány ajkára gondol, aki nem sokkal idősebb az övénél, s milyen egészen máskép csókolja! Szinte fáj neki a lánya ajka s édesesen eltolja magától:
– Jó, jó, most nincs kedvem játszani.
– Szép a cipő? – kérdi a kis lány, aki annyira el van telve örömétől, hogy se lát, se hall. – Igaz is, a számla is itt van. Tizennyolc korona. Fuss, vagy fizess.
Ezt már nem birja el az öreg úr. Eszébe jut, hogy csak negyven koronája van s ebből most tizennyolcat el akarnak szedni.
– Mit? – ordított, hogy a két teremtés ijedten megkövült. – Ez legyen a vacsorám? Hazajövök későn, fáradtan, s ahelyett, hogy vacsorát kapnék, megrohannak számlával? Ezt teszi egy feleség? Ezt teszi egy gyermek? Hát mi vagyok én? Családfő, vagy pénzeszsák? Hol a vacsora?
– Cs… cs… cs… – súgja az anya s átfogva síró leányát, befelé vonja. – Igaza van apának, – súgja aztán – olyan fáradt és ideges, várni kellett volna, majd vacsora után ismét jó lesz.
– Már nem kell a cipő, – zokog a gyermek – hiszen nem akartam semmi rosszat!
– Na, – ordít az öreg úr – vagy bocsánatot kérjek, amiért vacsorát kívánok?
– Tálalva van – csitítja az asszony s a gyermeknek súgja:
– Most ne sírj, különben még idegesebb lesz.
Csakugyan tálalva van. Hideg felvágott. Az öreg úr valami meleget várt. Belevág a sonkába, sós. Ellöki magától. A szalámi? Dohos. A máj? Semmi íze. A nyelv? Minek hoznak nyelvet, mikor ő soha hozzá nem nyúl. Nagy osztentációval egy darab kenyérbe markol s abból tépeget a fogával dühös falatokat. Száraz kenyér – neki ez is jó.
A szegény asszony odáig van s ajánl mindenféle pótlékot. Főzzön rántottát? Egykettőre meglesz. – Ne fárassza magát. Hamarosan egy borjúszeletet is ki lehetne rántani. – Tetszett volna előbb megtenni. Vagy szaladjon le a lány más ételért?
– Úgy, – gúnyolódik keserüen az öreg úr – más ételért? Persze, ezt ki lehet lökni s mást hozni. Talán ingyen? Persze, a pénz csak úgy dűl. A kisasszony lakktopánkákat rendel, majd fizet az öreg igavonó. De honnan? Honnan? – ordít föl egyszerre türelmét vesztve s az asztalra dobja tárcáját. – Itt van, egyétek meg, adjátok a suszternek, – de nem! – Visszakapja a tárcát s a késsel akkorát üt a tányérre, hogy elreped. – Ennek a gazdálkodásnak véget vetek. Nem fogtok többet pazarolni, nem fogtok engem tönkretenni, nem azért öregedtem meg tisztességben, hogy most, vén napjaimra uzsorások kezébe kerüljek. Mert uzsorások kezébe kergettek! Alászolgája!
Ezzel fölkel s a hálószobába akar rontani, mikor kint megszólal a csengő.
– Az ördög vigye, csak nem látogató? Nem vagyok itthon.
De ekkor már behallatszik az előszobából a látogatók vidám hangja, egy vastag női és egy vékony férfihang.
– Még vacsoránál? No nem baj, majd végignézzük.
S az ajtó nyílik s a jövevény pár, egy boldogsága delelőjén álló házaspár az öreg úr távoli rokonságából, nyájas arcokkal köszönt nyájas arcokat. Az öreg úr a helyén ül, villája hegyén egy sonkaszelet fityeg, a leány elibük szalad s összecsókolódzik őnagyságával. Székeket tologatnak, egészség után tudakozódnak, indítványok hangzanak, hogy csak semmi alkalmatlankodás, folytassák a vacsorát, s mikor végül ők is elhelyezkednek, a vendégasszony észrevesz valamit:
– Ejnye, de szép cipő, te kaptad, Magdus?
Magdusnak fölragyog a szeme.
– Most este hozta a suszter.
– Kis lurkó, aztán ebben a cipőben fogsz férjhez menni? Na, ne pirulj, még sok cipőszámlát látok addig, hála Istennek!
S a boldogsága delelőjén levő házaspár megindulva néz össze:
– Mikor leszünk mi is ilyen boldogok?
A férfi sóhajt. Csakugyan, ilyen boldog szeretnék lenni.