Hát jöjjön ide közelebb, gyújtson rá és fujja a füstöt felém, mert magam nem cigarettázom ugyan, de szeretem a cigarettafüstöt. S most ne fecsegjen nekem ostobaságokról – komolyan akarok beszélni. Mert maga nem udvarolt nekem soha, nem is érdemes magával máskép beszélni, csak komolyan. Előbb valamit mondok magának. Elhiheti mert asszony vagyok, olyan asszony, akiben minden női fajtából van legalább egy vonás. Hát mondok magának valamit. Ha nem udvarol mindenkinek, akkor ne udvaroljon senkinek, ha nem akarja az illető vesztét okozni. Ha a maga fajtájú ember udvarol, csak komolyan, rettenetesen komolyan veszi minden nő. Akárki másba, époly ledér módon szerethet, mint szeretik őt, de a komoly emberbe csak halálosan. Tehát ne tréfáljon soha.
És most őszintén bevallom magának, hogy csak azért nem ismétlem meg öngyilkossági kísérletemet, mert félek, hogy sikerül. Első alkalommal, isten bizony, meg akartam halni, hiszen csak egy félmilliméteren mult. Igaz, ha főbelövöm magamat, biztosabbra mentem volna, de mikor a revolvert a homlokomnak szegeztem, megijedtem, hátha kigyógyulok s el leszek csúfítva? Hiúság volt, elismerem, ha annak mondja, de ha nem szól semmit, akkor másnak tartom: tiszteletnek, mellyel a szépségemnek tartozom. Nemcsak maguk rücskösök vették észre, de magam is. Én szerettem és tiszteltem; nőnek a szépsége a lelke. Az arc, a termet szabja meg, hogy milyen legyen a női lélek. Ha Pálmai Ilkának görög orra volna, nem volna Pálmai Ilka, s Gretchen, ha fekete lett volna a haja, azt a bolondos Fausztot ő bolondította volna. Ó az én szépségem szinte külön egyéniség. Barátnőmnek tartottam, most is elülök a tükör előtt és udvarolok neki. Beszélgetek vele s olykor elkap az indulat és veszekszem vele. De higgadt vérrel imádom és hálálkodok neki: légy áldva, te fekete tömött haj, te szem, melyből a szenvedélyem kiég, rózsás, gömbölyű orcák, amelyek segítettetek meghódítani, akit szeretek, lágy harmónia, mely jogot, módot nyújtott, hogy szeressek, lángoljak, szenvedjek és kárhozzam el. Ezzel a tűzzel, ezzel a forró szívvel milyen boldogtalanul nevetséges volnék kancsal szemmel, szeplős arccal és szalmaszín hajjal. De igen, lángoltam és győztem, küzdtem és diadalmaskodtam, a keblemre borult, akit szerettem s a lábaimnál hevertek mind, mind, akikkel szóba álltam, magát kivéve – maga utálatos!
Az uram is olyan komoly ember volt, mint maga, kiállhatatlan, pedáns, halvérű. Szamár leány voltam, csupa parázs a lelkem, beleszerettem s majd megfagytam mellette. Nem is kellett volna, hogy megcsókoljon, csak vert volna meg, hogy az erejét érezzem. De udvarias volt és vigyázott az egészségemre. Otthagytam, nem is annyira a gavalléromhoz, mint hozzá való szerelemből. Igazán mondom, annyira szerettem azt a hüllőt, hogy nekem már mindegy volt, akárki, de valaki zárjon szenvedélyesen a szívéhez. Nos és ilyen szamaritánusok akadnak tucatjával, akadtak is.
Nevetnem kell. Ha akkor, mikor az uramat elhagytam, magába botlottam volna, alkalmasint prédikált volna nekem: asszonyom, szívesen állok rendelkezésére, mert maga szép, én meg fiatal vagyok, de nem érdemes miattam szakítani a békés családi élettel s a világ becsülésével. Miért nem találkoztunk akkor? kinevettem volna magát s megfogadtam volna a szavát. De nem magába botlottam, hanem az infanterista főhadnagyba. Lássa, a sok bolondság között, amit elkövettem, ezt az egyet szégyellem csak: hogy engem is a színes posztó csábított, a drapp-nadrág, mely alatt befáslizott lábszárak reszkettek a reumától, a sötétkék kabát, mely sok vattát takart és vékony dongákat. Lássa, akkor szerettem volna meghalni, mikor a katona izmatlan karjaiba dőltem, a csalódástól és szégyentől meggyötörve; ó, ha akkor fegyver akad a kezembe, most igazán nem ülnénk egymás mellett. Igy csak egyszerüen félrerúgtam a nyomorultat, aki nagyon örült ennek, mert hiszen úgyis csak egy esti programmját voltam hivatva betölteni.
Nos, aztán megindult az életmód, melyet most is folytatok. Az uram egy árva szóval sem fakadt ki ellenem, egyszerüen kiutalványozta nekem a hozományomat s megjegyezte, hogy a neve viseléséről ha leteszek, évenként kétezer forintot ád. A nyomorult; hogy szerettem én akkor azt a jéghideg embert, hogy megöltem volna a flegmájáért, szívtelen gavallérságáért. Ha ez a jégcsap akkoriban kutyakorbáccsal végigver, ha ellök magától, ha válópört indít: térdencsúszva kértem volna bocsánatot s ha doktrinárságában megbocsát, a rabszolgája lettem volna s inkább eret vágattam volna, semhogy megcsaljam. De így?
Hallja maga, mondjon már valami frivolságot, legyen egy kicsit cinikus, vagy szemtelen, mert, isten uccse, megharagszom. A maga részvevő komolysága, mellyel hallgat, föllázít. Másnak nem tudnék annyit mesélni, mert már a tizedik szónál meg akarna ölelni, vagy ajánlkoznék legalább vigasztalónak. De hát igaza van, azért mondok el magának mindent, mivel hallgat.
Hát folytassuk. Az uram két esztendővel ezek után meghalt. A temetésén ismerkedtem meg magával. Tele volt a lelkem daccal és kétségbeesett dühvel a halott iránt. Ezt is az én megalázkodásomra tette: meghalt, hogy ne is gondolhassak rá, mint élő emberre és bujkálva kell a temetésére mennem, ahol nincs helyem a nevető örökösök között, de ott kellett lennem. S akkor maga üdvözölt engem komoly tisztelettel, ahogy a becsületes asszonyokhoz közeledik, egy szavával, egy hanglejtésével sem éreztette, hogy velem szemben többet engedhetne meg magának, mint mással szemben. Megdöbbentem. Mintha a holt uramat magában ismertem volna meg, az ő komoly, puritán szabadelvűségét. És este mulatság volt nálam, pezsgős vacsora és orgia és maga eljött s magától értetődőnek találta, hogy én az uram temetése napján mulatok. Megvallom, maga imponált nekem. Az életmódja olyan, mint egy karthausi baráté, a gondolkodása modern, mint egy léhűtőé. Nem vett részt a bolondságaimban, de nem fintorította az orrát. Azt hiszem, ha az uram lett volna, magától is megszöktem volna.
S játszotta életemben azt a szerepet, melyet az uram játszott addig, bosszantott, izgatott és vonzott a béka-lelkületével. Csakhogy közelebb volt hozzám, kifakadhattam ellene és összeszidhattam. Azt hittem, hogy gyűlölöm magát; sokszor szerettem volna megfojtani, amiért mindent, mindent el kellett magának mondanom. Kémleltem az arcát, mikor erről vagy arról a lovagomról beszéltem magának: nem mozog-e rajta valami, ami gyöngeségre, izgalomra vallana. De semmi, semmi. Hát olyan csúnya vagyok, vagy olyan kényes az ízlése magának? S aztán nevettem egyet s gondolatban hálásan szorítottam meg a kezét; igaza van, ha a többiek közé áll, észre sem veszem, vagy époly hamar szakad meg a viszonyunk, míg így tartós, mint az őszi eső.
Hát tudja, mindent elmondtam magának, a legtöbbet látta is, de azért valamit még sem tud, azt nem fogja megtudni soha és azért nem ismer meg engem igazában soha, bár azt hiszi, hogy nagyon is jól ismer. Azok a fiúk, akikkel dolgom volt, igen kedvesek és hálásan gondolok rájuk vissza, bármilyen nyomorultak voltak is. Nagy szavak, esküdözések nélkül, kacagva kötöttük, oldtuk a viszonyunkat s nem lett belőle semmi baj. Fűszerezték az életemet, altatták a véremet s úgy tudom, maguk is igen jól mulattak mellette. Nem voltam szerelmes egyikbe se. Érti? Egyikbe se. Legkevésbbé Kálmánba, akiért meglőttem magamat. Nem hiszi? Nohát, nem is miatta lőttem magamat meg. Senki miatt. Vele tovább tartott a viszonyom, mint a többiekkel, de tudtam, hogy ennek is vége lesz. Aztán vége lett. Elment és én szerencsés utat kívántam neki. S mikor a vasútról visszatértem s intézkedtem az estéli mulatságról, mikor sorra jöttek a vendégek, Kálmánnak még az emléke sem kísértett. Végignéztem rajtuk s azon járt eszem: ki lesz most? Nem kellett egyik sem. De szerelem kellett nekem s tudtam, hogy mégis csak azok között valaki lesz. S ha ez elhagy, vagy megúnom, akkor egy másik, aztán megint egy másik s ez a gondolat egyszerre csak megundorított és eszembe jutott az uram. Mert higyje el, az asszony csak egyszer szeret, csak egyet szeret s azt örökre szereti. Ha csalja is, ha váltogatja is, az utódban is csak az elsőt szereti, ha elfelejti is, ha eltemetik is, a mását keresi és jaj neki, ha rá nem talál, százszorosan jaj, ha rátalál.
Emlékszik arra az estére? Odaültem maga mellé s maga azt kérdezte:
– Mi lesz most?
Nem tudom miért, ez a kérdés összeszorította a torkomat. Ha nem röstellek zokogni, a vacsora vígan folyt volna le, így bementem a hálószobámba és rám sütöttem a revolvert.
Most pedig takarodjék, mert elfog a düh és félek, hogy mondok valamit, amit nem szeretnék mondani. Maga az egyetlen, aki gonddal a hamutartóba koppantja a szivarhamut és ez a rendszeretet utálatos. Azt hiszem, ez a komoly, pökhendi flegma csak affektálás. Magának valami célja van velem, ki akar hallgatni, tanulni akar rajtam, én meg nem akarok tengerinyúl lenni. Eh, menjen, menjen, különben nem tudom, nem próbálom-e meg még egyszer! Pedig most élni akarok, vígan élni, mert az élet szép és a pezsgő jó. Igyék legalább egy pohárral!
Na, de most már vége. Azt hinné még, hogy különös okom van, amiért annyit fecsegek. Biztosítom, hogy nincs. Lehet, ha holnap jön, már ki is teszem a szűrét. Vagy elutazom, vagy – isten tudja mit, de menjen már, menjen már!