Hát jó, leszek finom ember és részvéttel meg látogatom a gyászos özvegyet. Szegényke, előre sajnálom magamat. De nem tesz semmit, őt sem irígylem.
A gyászos özvegy a József-körúton lakik, abban a négyszobás lakásban, melyben már öt év óta éli a bús elhagyottság titokzatos örömeit. Az egész különbség, hogy eddig az ura a Múzeum-körúton élt egy háromszobás garzon-lakásban, ahol alig fért el a műtárgyaival és a szeretőjével, most pedig a rákosi temetőben, ahol egész biztosan bőven van hely még sok halott férj számára.
A szobalány: A nagyságos asszony kéreti, hogy a szalonban szíveskedjék néhány percig türelemmel lenni.
Én: Öltözködik?
A szobalány: Átöltözködik.
Rendben van, várok a szalonban néhány percig. Mondjuk, hogy negyvenötöt. Aztán megjelenik s én megrendülök. Mi ez? Nem ezt vártam Gyász, valódi gyász. Beesett arc, karikás szem. Ezt nem most csinálta, ez legalább három hónapnak a műve, amióta az urát temette s a sírbaugrás jelenetével osztatlan tetszést aratott. Ahogy meglát, igazán vissza akarja tartani könnyeit, de csak előtörnek.
Én: Szegény barátnőm, őszintén sajnálom.
Ő: Köszönöm, hogy olyan melegen mondta. Elhagyatottságomban ez az első szó, mely jól esik.
Én: Elvégre le kell számolni ezzel is. Nem tudom mással vigasztalni, mint az élet példájával: a gyász olyan madár, mely sohasem ül meg egy fészekben.
Ő: Nálam fészket rakott. Könnyű a többinek, akiknek az előző életük is mindennapos volt. De én egészen kiestem a sorból, a gyászommal is úgy leszek.
Én: Ne gondolja, hogy a maguk élete a megboldogulttal olyan rendkívüli volt. Sokkal több az ilyen házasság, mint látszik, mert rendszerint nem különülnek el külsőleg azok, akik nem élnek együtt.
Ő: Hogy érti ezt?
Én: Úgy értem, hogy nemcsak az a rossz házasság, melynél férj és feleség nem érintkezik.
Ő: Rossz házasság? Ön is a szememre veti a látszatot?
Én: A látszatot?
Ő: Minek jött ide, ha kínozni akar? Rossz házasság, az enyém? Azzal a drága emberrel, aki nélkül a helyemet nem lelem? Akin csüggtem lelkem egész hevével, akinek utolsó gondolata voltam, aki nem akarta, hogy halálos ágyánál álljak, mert meg akart óvni még ettől a szenvedéstől is. Ó, lelkem, drága mindenem, hallod ezt? Igy tapossák lábbal a mi legszentebb érzelmeinket a mi legjobb barátaink!
Én: Nem találok szavakat ostobaságom kellő jellemzésére.
Ő: Ó, maga nagyon okos, de rossz, rossz. Kíméletlen, mert most senkim sincs, senkim, senkim.
Én: Szegény asszonyom, a barátja is elhagyta?
Ő (fenséggel): Ó milyen nyomorult maga. A barátom? Sohasem volt a barátom, soha nem szerettem mást, csak őt! Érti? S amióta eltemették, maga az első ember, akit magamhoz bocsátottam. Látom, magával sem kellett volna kivételt tennem.
Én: Ha nem látnám az arcát, mely elcsigázott ugyan, de mégis ugyanaz, mely annyira kedves volt nékem, azt hinném, hogy eltévesztettem az ajtót, vagy mind a ketten – másról beszélünk.
Ő: S miért hinné ezt?
Én: Jól tudja, Hédi, én haszontalan fráter vagyok. Sohasem kerestem az erényt és soha nem ítéltem el nőt. Az igaz, hogy férfit sem. Hát ne értsen félre, ha megmondom: az ura sohasem volt közel magához, amíg élt, s ha szerelemről volt szó, még én is több voltam magának, mint ő.
Ő: Ez rágalom.
Én: Vagy úgy! Talán az ajtó mögött hallgatódzik valaki?
Ő: Nem hallgatódzik senki. Én nem komédiázok senki kedvéért. A lelkemre hallgatok, s őrá gondolok vissza és így mondom magának: rágalom minden, amit az emberek rólam mondanak.
Én: És őróla?
Ő: És amit őróla mondanak.
Én: Most már engedje meg, hogy egy kicsit prózábbul beszéljek. Ha ez nem komédia, akkor a legmegfoghatatlanabb – mondjuk úgy, hogy idegbeli megtévelyedés.
Ő: Ez az én igazi lelki életemnek a kitárása.
Én: Lehet, de nem értem, amikor róla van szó. Amit önmagáról mond, azt természetesen tisztelettel elhiszem. Nem volt barátja? Ezt a cáfolatot sajnálattal tudomásul veszem, mert álomnak kell most minősítenem, amit pedig a legédesebb valóságnak hittem eddig.
Ő: Szemtelen!
Én: De már engedelmet kérek, azt már nem álmodtam, hanem ébren láttam, hogy színházban, vendéglőben nem maga volt az a hölgy, aki a karján megjelent, s a Múzeum-körúton, abba az érdekes kis intim fészekbe nem magát látták mindennap besurranni.
Ő: Rólam mondhat akármit, de a halottat, azt a szentet kímélje!
Én: Pardon, Hédike, egy kicsit becognacoztam, hát őszintének kell lennem. Halottnak elismerem, de szentnek? Elfelejti, hogy az a szent verte magát?
Ő: Ez az én dolgom.
Én: De nem szentnek a műve. Aztán meg különben bánom is én. Bocsásson meg neki, amit akar, de nekem ne adjon föl rébuszokat.
Ő: Természetes, ez kellemetlen magának. Milyen egyszerűnek képzelte magának a dolgot. Itt egy asszony, akit a szeszélyeimnek feláldoztam. Nincs benne semmi, egy elhagyott asszony, rosszul élt az urával, nem is éltek együtt, tehát voltaképen semmit sem jelent, hogy férjes asszony-e, vagy özvegy.
Én: Nem értem.
Ő: Ó, jól ért maga engem. Mivel tartozik maga egy asszonynak, aki úgy élt, mintha szabad volna? S mire kötelezné magát ilyen körülmények között az a változás, hogy most csakugyan szabad lett?
Én: Kezdem érteni, de azt hiszem, félreértem.
Ő: S mért értene félre?
Én: Mert nem én vagyok az utolsó. Ha az volnék, akkor megérteném és gratulálnék az ötletességéhez: szabad vagyok, most végy el.
Ő: Igenis, így van. Szabad vagyok s nem kell többé a becstelenség életét élnem. Megvan a mód rá, hogy levonja cselekedeteinek a konzekvenciáját.
Én: Miért éppen én?
Ő: Mert maga az első.
Én: Megbocsát, drágám, hogy ki az utolsó, az megközelítőleg tudható, de hogy ki az első…
Ő: Ó, milyen becstelenség. Megrágalmazza azt, amit élete regényének nevezett, csak azért, hogy kibujjon gavallérkötelessége alól?
Én: Drága Hédi…
Ő: Ne nevezzen így.
Én: Drága Hédi, nem adna egy pohár cognacot? Erre a fordulatra úgy kijózanodtam, hogy imádni tudnám magát.
Ő: Még gúnyolódik?
Én: Nem. Higyje el, egészen komolyan sajnálom magát. Magát és minden nőt. És most már értem is magát. Micsoda nyomorult állapot lehet az, nőnek lenni, annyira függni a férfitól, hogy szentté tesz egy halottat, aki himpellér volt, de mégis nevet adott magának. Meghamisítja önmagát, nem is szándékosan, hanem a helyzet nyomása alatt, s mindent, mindent, amit mint ember diadalmas függetlenséggel elkövetett, most mint asszony átformál, csakhogy valahogyan kiszorítsa magának a jogcímet, mely minden pici állatnak megvan: a jogcímet az élethez.
Ő: Én nem komédiázok, engem nem kényszerít semmi, én a valóságot mondom. Körülhízelegtetek és beléloptátok magatokat a lelkembe, a ti léhaságtokat énrám fogtátok. Mikor szerelmet vallott, mikor könyörgött, mikor elkábított, rám fogta, hogy úgysem hiszek ebből semmit. Pedig én hittem, én úgy hallgattam meg, abban a szent hiszemben, hogyha szabad volnék, feleségül venne. Ha ezt nem hittem volna, nem lettem volna rossz és most mind, mind elveszi a hitemet s rosszá tesz. Igen, csak most lettem rosszá, amióta az egyetlen, aki hozzám tartozott, elhagyott, s maguk, maguk mind gazemberek, lélekgyilkosok.
Én: Mind? Tehát nem én vagyok az első?
Ő: Menjen és soha többé ne lássam. De még fog felőlem hallani. Enni, pusztítani fogom a férfiakat. Nem én fogok vergődni az ő hitványságuk miatt, hanem ők, a porban, a sárban, a nyomorban, ha lihegő ajkkal egy szerelmes szóért könyörögnek, elébük tartom az én drága halottam képét és azt fogom csókolni. Ki innen, ki, maga a legnyomorultabb, mert nem hittem, hogy még magában is csalódni fogok.
*
Hát mentem. A szobalánynak két korona, a kocsisnak hat. Hát kellett ez nekem?