I.
Nellikéről kisült, hogy nagyon beteg, hát fölpakkolták a gyorsvonatra és vitték egy kis hegy mögötti faluba, az öreg bácsihoz, meg az öreg nénihez gyógyulni.
A Nellike betegségének csakugyan a legjobb orvosság egy kis falu, nagy csönd és igen öreg emberek társasága. Ha három esztendővel idősebb volna, akkor tán citromos Olaszországba küldték volna, egy derék boldog fiatal férj társaságában. De bizony a kis lány még nagyon kicsi volt az ilyen illatos, hosszú úthoz, mindössze tizenöt esztendős. És már szerelmes. Hát nem szörnyű betegség ez?
Az úton a papa magyarázta neki:
– Ne félj semmit, kicsi lányom, nagyon jó dolgod lesz a nénikénél. Van ott egy gyönyörű nagy erdő, abba kedvedre sétálhatsz, küldünk zongorát is és a ládádban szebbnél szebb könyvek vannak. Nagyon hamar ki fogsz gyógyulni bolondos kis regényedből.
Nellike könnyes szemmel hallgatta ezt a sovány biztatást, egyszer csak fölugrik ültéből:
– Nini, papa, lónyáj! Hát a lovak is legelnek nyájban, mint a marhák?
– Hogyne, édes, csakhogy azt nem nyájnak, hanem ménesnek mondják.
– Jé, – csodálkozott Nellike egyre a lovakat nézve – aztán nem szaladnak el? Sohasem láttam még ennyi lovat egy csomóban.
Apa szíve örömben dobogott föl. Nini, hiszen máris vigasztalódott! Nem lesz sok baj a gyógyulásával. De a vonat tovarobogott, a lovak eltűntek és Nellinek szeméből ismét csöndesen pergett a könny.
Apa szíve szorult az aggodalomtól. Milyen gyermek és milyen nő! Babával fog még játszani, de, úgy látszik, nem felejti el soha azt a bolondos kis regényét.
A kis állomáson egy legény várt rájuk a kocsival. A bácsi beteg, nem jöhetett ki, a néni meg ápolja, hát szintén nem jöhetett ki az állomásra. Apuska megcsókolta a kis leányt, mert egy félóra mulva érkezik a budapesti vonat, azzal mindjárt visszautazik. Búcsúzóul még egyszer vigasztalta Nellikét, hogy nemsokára meg fog gyógyulni. Nellike sokat sírt atyja nyakán, aztán fölszökött a kocsira és kérdezte:
– Van ezeknek a lovaknak nevük?
Az egyik a Bimbó volt, a másik a Büszke. A legény közéjük csapott, s míg a könnyű bricska repülve vitte a sima országúton, a kis lány érdekkel nézte a lovak farkcsapkodásait és félhangon szólongatta őket:
– Bimbó, Büszke, Bimbó, Büszke…
Aztán megkérte a legényt, hogy adja át neki a gyeplőszárat, de csakhamar belefáradt. És akkor ismét gyűlt a szemébe a könny, s míg egyik kezében a napernyőjét tartogatta, másikával zsebkendőjét szorította arcához, elhatározta, hogy itt, ezen a szép vidéken hal meg.
II.
– Ne búsulj, – vigasztalta a néni – lesz társaságod is, majd meglátod. Nagyon finom, nagyon művelt úr.
– Kicsoda?
– Kiss Péter, a tanító. Nagyon derék, tudós ember. Sakkozni is tud. Ha városi jön a faluba, mindig a Kiss Péter tanító mulattatja. Abizony.
– Fiatal ember?
– Hogyne.
– Szép?
– Hát, ami az arcát illeti, olyan, mint a többi finom úr. Az igaz, hogy egy kicsikét púpos.
Nellike összecsapta a kezét:
– Púpos? Jaj, de szeretném már látni.
És a nénike nyakába ugrott.
– Édes nénike, hívja el rögtön a púpos Péterkét. Jaj, be szeretem én a púpos Péterkéket!
A néni rendreutasította az illetlenségéért és küldött Kiss Péter úrért. Azonban a lelkére kötötte Nellikének, hogy vele szemben ne illetlenkedjék. Amit Nellike meg is fogadott.
A tanító úr még az iskolában volt elfoglalva, Nellike fogta az ernyőjét s végigsétált a falun. Az ablakokból köszöntgették a pesti kisasszonyt, aki mosolyogva fogadta s majdnem minden portába bekukkant, mert mindenütt talált valami nevezeteset. Egy helyütt egy csomó gyerek volt együtt s homokból házat építettek. Nellike letette a napernyőjét és közéjük állt:
– Majd én megmutatom, milyen házat építsetek.
A gyerekek szájukba dugták az ujjukat s mozdulatlanul bámészkodtak rá.
– Csináljatok egy nagy golyóbist, de jó keményre gyúrjátok.
A gyerekek csak álltak, bámészkodtak. Az egyik vihogott, a másik ijedt szemmel nézett az idegen nénire.
– Hát mit tátjátok a szájatokat? Hamar fogjatok a munkához. Mert én vagyok a pallér és aki nem dolgozik, azt megverem.
Erre a gyerekek, mintha csak összebeszéltek volna, megfordultak, s vesd el magad, lélekszakadva iramodtak tova.
Nellike bosszúsan fogta a napernyőjét, szétdúlta az építkezésüket s még utánuk kiáltotta:
– Megálljatok, majd ha nem lesz rajtam fűző, úgy elcsíplek és megverlek, mint még soha. Illetlen, neveletlen népség!
S nagy haragjában visszafordult s ment hazafelé.
Nem tudom, mi ötlött a szemébe. Ettől fogva lehorgasztott fővel járt.
– Bandi, Endre, Andor, András – variálgatta az édes nevet, s mikor betért a kis úriházba, az arca tele volt könnyel, s maga sem tudta, hogy sírt.
– Az istenért, mi bajod? – kérdezte a néni.
– Meglátszik rajtam? Képzeld csak, néni, meg akartam őket tanítani házat építeni s a szemtelenek elfutottak.
– Te kis bolond, ezért nem kéne sírni. No gyere be, itt van már Kiss úr.
Nellike egy ugrással bent termett. A székről egy fiatal ember pattant föl és mélyen meghajolva köszöntötte:
– Aláz szolgája.
Nellike mind a két kezét nyújtotta elébe, aztán kíváncsian körülnézte, úgy hogy a szegény ember nem tudta, hová legyen zavarában.
– Igaz-e, hogy maga olyan szörnyen okos ember?
– Ó kisasszony, én csak egyszerű tanító vagyok.
– Be szeretnék én is tanítónő lenni; mindig megverném a rossz gyerekeket, és rossz gyerek mindig van. Maga is veri a gyerekeket?
– Én, kisasszony, ellene vagyok a botbüntetésnek.
– Nem is bottal, hanem kézzel. Kézzel sokkal jobban esik, nagyot csattan. Aztán mondja, mióta púpos?
A néni rákiáltott, a szegény ember belesápadt, de Nellike neheztelve függesztette rájuk a szemét:
– Hiszen nem illetlenségből mondom. Én nem is szeretném magát, ha nem volna púpos.
Aztán tömérdek kérdésre kellett megfelelni a tanító úrnak, aki igen együgyűnek érezte magát szemben ezzel a higanytermészetű kis lánnyal. Nem tudom, megismerné-e az utcán, mert lesütötte a szemét s a világért sem nézhetett volna az arcába.
– Aztán mulatságos az a sakk?
– A legnemesebb játék, kisasszony.
– Maga meg fog rá tanítani.
– Igenis, kisasszony.
– Majd holnap elhozza.
– Most is nálam van. Ha valahová megyek, mindig magammal viszem a sakktáblát.
A szegény embernek már nagyon melege lett s vágyó pillantásokat vetett az ajtóra.
– Maga szeretne már elmenni, Péterke úr, bizonyára éhes. Hát menjen, mára már megúntam a beszélgetést.
Péterke csak azt mondta:
– Kérem, kérem – s mohón a kalapja után nyúlva, távozott.
– Hallod-e, Nellike, ha te Pesten mindenkivel úgy beszélsz, mint a tanító úrral…
– Ó dehogy, nénike, én csak azzal beszélek úgy, akit szeretek.
Még nevetett, de mikor a szeretek szót kimondotta, eszébe jutott az ő nagy fájdalma és keservesen kezdett sírni.
– Az istenért, mi lelt?
Csak sírt, sírt és a fejét rázta, hogy semmi baja.
Vacsora után megcsókolta a nénikét és szobájába ment.
Másnap reggel kimenőre öltözködött. A kezében levél volt. A bácsi rászólt:
– Kinek szól az a levél?
Nellike elhalványodott, de csak visszanyelvelt.
– A bácsinak nem muszáj mindent tudni.
– De tudok ám mindent, s ha nem mutatod meg a levelet, nem is fogod föladni.
– Akkor nem adom föl. Inkább széttépem.
De nem tépte szét, csak eldugta a keblében.
Tíz óra után jött a tanító úr, sakktáblával a hóna alatt.
– Haragszik rám? A néni azt mondta, hogy illetlen voltam, pedig én csak szeretem magát.
A szegény tanító ismét elpirult és nem tudott válaszolni. Szó nélkül szedte ki a figurákat s mutatta, hogyan kell fölállítani.
Nellikét nagyon érdekelte a sakk. Igen jól jegyezte meg magának, hogyan mennek az egyes figurák, de azért a huszárral csak úgy ment, mint a toronnyal, s igen jól mulatott a mestere báránytürelmén, mellyel a hibákat kiigazítgatta.
– Ugy-e, maga engem nagyon butának tart?
– Ó kisasszony!
– Akkor tegyen nekem egy szívességet. Itt van egy levél (ezzel kihúzta kebléből, a tanító úr pirulva sütötte le a szemét), ezt adja föl. Az unokabátyámnak szól, de nem szabad senkinek se tudni, hogy írtam neki.
– Szívesen, kisasszony.
– Máskor is föladja?
– Amikor parancsolja.
– Maga nagyon jó ember és ezért már nem bosszantom többé.
Csakugyan, ezentúl igen jól bánt a figurákkal, s komolyan játszottak. De amikor Kiss úr elszedte a második tornyát, végigsöpörte a táblát.
– Eh, így nem játszom.
Igy mult el az idő.
Nellike majd sírt, majd nevetett. Sűrűn küldte a leveleket Kiss úrral, de választ hiába várt. A második hét után úgy érezte, mintha megtört volna kicsi szíve, s már nincs messze a halál.
– Péterke úr, – kérdezte egyszer, mikor az egy igen ravasz finálét mutatott neki – volt már maga szerelmes?
Péterke úr elejtette a királynét, amit a kezében tartott és halotthalvány lett. A melle zihált, a szeme könnybe lábadt. Alig tudott szóhoz jutni.
– Miért kérdi ezt, kisasszony? – hörögte végül és fölkelt.
– Mert az rossz, nagyon rossz – sírt a kis leány.
A tanító úr megrendült. A szegény félszeg embernek bátorsága támadt megfogni a kis lány kezét és a szeme tekintetét kutatta.
– Szegény, púpos ember vagyok, – szólt remegő hangon – nekem szerelmesnek lenni rossz, nagyon rossz.
– Ugy-e hogy rossz! Ó, hogy szeretem magát, amiért maga is azt mondja.
A tanító úr, ha Nellikénél van, fölöslegessé teszi a gardirozást. Az egyszerű falusi emberek különben sem gondolnak ilyesmivel. Egyesegyedül voltak mindig és Nellike könnyei szabadon folytak.
– Megcsalt, elfelejtett, – zokogta – én pedig itt meg fogok halni miatta.
A tanító úr nem tudott semmit se válaszolni. Csak nézte, nézte a zokogó kis lányt és az ő szemébe is gyűltek a könnyek. Nellike sírva állította fel a figurákat s az utolsó parasztnál már rámosolygott Kiss úrra.
– Most meg fogom mattolni. Ha nem engedi magát megmattolni, akkor haragszom.
Meg is mattolta.
A vakáció beállt és Kiss úr egész nap Nellikével volt. A szegény ember mind sápadtabb, zavartabb és félszegebb lett s szinte kétségbeesett, amikor Nellike megúnta a sakkozást. Mert ilyenkor beszélgetni kellett. A beszélgetés pedig kész tortúra volt.
– Hát mondja csak, Péterke, mióta szerelmes?
– Ó kisasszony, azt nem lehet megmondani.
– De én tudni akarom; csúnyaság, ha nem mondja meg.
– De, kisasszony, igazán nem mondhatom meg. Hiszen azt sem mondtam, hogy vagyok. Az ilyen púpos embernek hogy szabad szerelmesnek lenni?
Nellike részvéttel mondta:
– Igazán sajnálom, magába csakugyan alig szerethet valaki, de csak a púpja miatt nem.
De azért nyakasan visszatért a kérdésre: mióta szerelmes, kibe szerelmes, szép-e, akibe szerelmes? Egyszer aztán diadalmasan kisütötte:
– Hallja, Péterke, jó volna, ha egy púpos leányba szeretne bele, az bizonyosan viszontszeretné.
Végül, már szeptemberre járt és Nellike készült hazautazni, ismét előállt a kérdésével:
– Hallja, Péterke, az csúnyaság, hogy én el fogok utazni, s nem tudom, kibe szerelmes. Pedig én nem titkoltam maga előtt semmit.
Péterke küzködött magával, végül eszébe jutott valami:
– Majd az elutazás napján megmondom.
– Jó – szólt Nellike, s azóta egyre sürgette a nénit, hogy engedje már hazamenni. Andorról, Bandiról, Andrisról már szó se volt, úgy elfelejtette, mint a leckéjét.
A nagy nap végre fölvirradt. A Nellike málhája már csomagolva volt és Kiss Péter úr utoljára állított be a sakktáblájával. Nagyon halvány és szótlan volt, látszott rajta, hogy egész éjtszaka nem aludt.
Nellike elébe ugrott.
– Utazom, – kiáltotta – most mondja meg, kibe szerelmes…
Kiss Péter úr tétovázva nyitotta ki a sakktábláját.
– Ma már nem sakkozunk, meguntam a sakkozást. Most csak hamar feleljen, feleljen, mert már nagyon kíváncsi vagyok.
A púpos ember könyörgő tekintetet vetett rá.
– Kisasszony, ha jót akar velem, ne kérdezze. Föltettem magamban, hogy hazudni fogok, de nem tudok hazudni.
A kis lány rámeresztette a szemét, egy pillanatig gondolkodott, aztán mélyen elpirult. Eltalálta, hogy miért akart neki Kiss Péter hazudni és miért nem tud hazudni.
Odanyújtotta a kezét és nagyon komolyan szólt:
– Bocsásson meg, nagyon bolond voltam.
Majd mélyen elgondolkodott, mintha keresne valamit a lelkében, ami volt s nincs már. Révedezve, lesütött szemmel, szomoruan szólalt meg:
– Meg fog gyógyulni, meg fog gyógyulni, lássa, én is meggyógyultam.
És keservesen sírt.