Egy kocsi elindult a Vigadóból s megállt az Andrássy-úton a mondott kapu előtt. Egy mama, egy báliruhás leány és egy fiatal úr szállt ki belőle.
– Jaj, be szép, – szólott a leány – esett a hó.
– Csak gyorsan, gyorsan – unszolta a mama, köpenyét összehúzva – meghűlsz a könnyű báli cipőben.
– Maga pedig menjen a kocsin haza, mert maga is meghűl – fordult a leány a fiatal úr felé.
– Igen – szólt amaz és megcsókolta a mama kezét.
– Isten vele, köszönjük a kíséretet. – Ezzel búcsúzott a mama.
– Tehát holnap – súgta a báli ruhás leány s megszorította a fiatal úr kezét, miközben belépett a kapuba.
– Holnap.
Ezt a leány már nem hallotta. A fiatal úr, háttal a kapunak, önfeledten nézte a havas trotoárt. A mama súlyos cipője mellett ott látta a kis lány finom lábanyomát. Alighogy besüppedt alattuk a tiszta hó.
– Hová hajtsak, nagyságos úr? – kérdezte a kocsis a kocsi ajtaja mellől.
– A pokolba – felelt a fiatal úr s odavetett neki néhány forintot.
– Ennél is jobb helyet tudok most magamnak – riposztozott az jókedvvel s már a bakon ült s vígan elkocogott.
Menjünk gyalog. Hány óra is van? Kettő mult. Nevetséges volna most hazamenni. A sok tisztesség után jól esik egy kis mulatság. Járjunk a hóban, oly szépen ropog a báli cipő alatt.
Pugris emberek ezek a budapestiek. Ime egy hosszú út és senki se jár rajta. Pedig milyen gyönyörű így, habos fehér bevonattal, a nyesett vadgesztenyék ága szépen kristályokkal kirakva, a csúcsos háztetők, geometriai egyenletességgel kipárnázva. S ím előtte ez a tiszta, érintetlen fehérség, melyben lerajzolódik a lába nyoma. Sohase látta szépnek az Andrássy-utat, aki most nem látja.
Hogy mi köze hozzá, hogy mióta bámulója ő a városi téli tájképeknek, azt nem tudja. Az ingét átizzadta a Vigadóban, ha kérdezné valaki, hogy mulatott, azt kellene felelnie: sohse halunk meg. S hogy abból a kocsiból kiszállott, orra előtt becsukódott a kapu és ő kicsöppent az aszfaltra, mintha elkomorult volna, mintha nem is lett volna soha jókedvű. Nézi a fehér havat és keblében fekete hangulatok rajzanak. De rossz is egyedül maradni!
Legjobb volna hazamenni és egyet aludni a mámorra, mely már elmult és a csömörletes melankóliára, mely most gomolyog benne. – Csodálatos. Olyan kékes, világító a levegő, az ember azt hinné, hogy e fehérségben újságot is bírna olvasni. És fölötte a hófelhős ég, melyen csillag nem látszik. Egy tiszta, világos éjtszaka, mely csillagtalan. Hát nem elég ok ez a melankóliához?
Megrázza magát. Eh, vigye az ördög. Nem azért örült ő két héten át ennek az estének, hogy álmos macska módjára a kuckóban búsulva fejezze be. Fütyülve, dalolva, jókedvvel, vagy legalább is berúgva fog hazamenni. Eb, aki búsul!
De milyen pompás város is ez a Pest. Minden bolt be van csukva. Ha csak ez a kocsis-kávéház…
Miért ne? Hiszen úgy sem vágyódik tisztességes emberek közé.
Benyit. Milyen bűz, milyen piszok! Néhány asztalnál néhány részeg ember bóbiskol, előttük söröspalackokból egész battéria. És a kassza körül, az egyik asztalnál fehérruhás, kékszalagos leányok egy bogban, akik, mihelyst ő belépett, egyszerre csak sürögni-forogni kezdenek s alig, hogy leült az egyik asztalnál, eldefilíroznak előtte.
Még rosszabbra válik a kedve. Hiszen ez még unalmasabb, szomorúbb hely, mint a lakása, éppen csak piszkos. Eh, nem ér semmit, az ember még csak meg sem fojthatja a rossz kedvét.
– Parancsol?
– Teát.
– Én is innám egyet, – szól az egyik fehér ruhás leány s melléje ül. – Szabad?
– Bánom is én.
– Gyula, egy teát cognaccal. Vagy két cognaccal. Akarom, hogy maga is igyék.
– Bánom is én!
– De szép szegfűje van. Nekem adja?
– Bánom is én!
Csak akkor rezdült meg, mikor a leány már kezében tartotta a virágot. Hiszen ezt holnap másvalaki fogja tőle elkérni.
– Adja vissza a virágomat, fizetek érte még egy pohár cognacot.
– Jó. Gyula, hozzon még két cognacot!
Koccintottak, ittak. Nagyon rossz volt a cognac.
– Honnan jösz? – kérdi a leány s bizalmasan közel vonja a székét.
– A holdból – felelt kedvetlenül.
A leány kacag.
– Jaj be kedves vagy! Szervusz!
– Eredj a pokolba – dörmögi, de mégis koccintott és ivott.
A leány most már nem szólt a pincérnek, csak a szemével intett s újból tele cognacos poharak álltak az asztalon.
– De többet nem iszunk, – szólt nyersen s fölhajtotta a poharat. Már nem is érezte, hogy olyan irgalmatlan rossz.
A leány megfogta a kezét.
– Milyen úri kezed van!
– A Váci-utcán vettem.
– Jaj be jó! Aztán mindent a Váci-utcán vásárolsz?
– Természetes.
– Mi a foglalkozásod?
– Suszter vagyok.
– Nagyszerű, akkor csinálhatsz nekem is cipőt.
Ekkor a fiatal úr a szemébe nézett a lánynak. Rövidesen el akarta parancsolni az asztaltól.
A leány szeme fekete, csillogó volt és festett ajka biztatóan mosolygott. Nem valószínű, hogy szépség, de fehér ruhában, kifestve s a kávéház gázvilágítása mellett nagyon szépnek látszott.
Eh, bolond volnál, ha elküldenéd. Hiszen mulatni akarsz!
Átkarolta a derekát és magához vonta. A lány szabadkozott.
– Később, ha nem lesznek más vendégek.
– Mi közöd hozzájuk?
– Szégyellem magamat.
– Ah, te ártatlanság. Hiszen tudja mindenki, hogy a vonód szappanos.
– Ó nem, én nem vagyok figuráns. Konzervatóriumba jártam.
– Aztán hogy kerültél ide?
A lány egy pillanatra mintha megváltozott volna, szinte komoran szólt:
– Ne beszéljünk erről, hiszen mulatni akarunk!
S már ismét nevetett, úgy, mintha egészen el akarná vonni a figyelmét e témától, átfogta a nyakát és arcon csókolta.
– Akkor pezsgőzzünk.
– Helyes, pezsgőzzünk, a pezsgőnk igazi francia, nem olyan, mint a cognac.
A pezsgő szóra a többi lányok fölkerekedtek s mind az asztal körül tolongtak.
– Mi is kapunk?
– Nem bánom, hanem maradjanak csak ott, ahol voltak.
A szomszéd asztalnál egész kis tivornya kerekedett, a leányok mohón habzsolták a pezsgőt, a fiatal úr összeütötte poharát a lányéval s ivott. A pezsgő valóban jó volt.
Amint letette a poharat, a lelkében ismét elkomorult. Eszébe jutott, hogy ma már kocintott egyszer egy fehérruhás leánykával, aki szinte félénken vitte ajkához a poharát, mert ma ivott először pezsgőt. És olyan különös érthetetlennek érezte, hogy az a leányka most nyugszik fehér ágyában és édesen alszik, míg ő itt ül ezen a piszkos helyen, ezzel a másikkal… Hát miért is nem folytatódik azonosan az élet, mely azonosan kezdődik?
Mikor második poharát fölhajtotta, elkeseredetten kiáltott föl:
– Ilyen az élet.
Amit a lány alaposan félreértett s nevetve tette hozzá:
– De lehetne még rosszabb is.
Ezzel kezdődött a mámor. A pezsgős palackok egymás mellé sorakoztak, mint a kocsis asztalán a sörösüvegek és a fiatal úr kezdett duhajkodni. Nem volt jókedvű, sőt fekete gyásznak érezte a hangulatját. Mintha kétségbeesett volna, olyanformán enyelgett a lánnyal, goromba hangon, durva öleléssel és undorral a lelkében.
– Hazakísérlek, – szólt.
– Jó, még egy üveggel igyunk, aztán mehetünk.
Megittak még egy üveggel és mentek.
A kékes fehérségbe bevegyült már valami tompa pára, reggeledett.
– Menjünk kocsin, – szólt a lány.
– Nem, jól esik a gyaloglás.
És karonfogva mentek az Andrássy-úton.
A kocsiúton tejeskocsik zörögtek végig, az utcasarkokon be-befordult egy-egy elburkolt szegényes alak, az úri publikumot ők egyedül képviselték, amint mámorosan, fázósan egymáshoz simulva végigmentek a keményre fagyott hón.
– Legyünk egészen állatok, – gondolta magában s amint lesütötte a szemét, furcsán érintette, meglátván még az úton a lakkcipője nyomát, mely egyenletesen, ellenkező irányban, mintha most sietne a kávéház felé.
– Nagyon fázom, menjünk már kocsin, – rimánkodott a lány.
Nem felelt.
– Ej, te egy csöppet sem vagy türelmetlen, – fakadt ki kedvetlenül a leány.
Hirtelen karon ragadta a leányt és visszatartotta.
– Ne lépj ide, – szólt szinte durván és megállt.
A kocsiúttól a kapuig apró lábnyomok rajzolódtak a fagyos hóban, olyan parányiak, olyan könnyüek, mintha egy fehér angyal tipegett volna ottan. A muzsikus lány épp az egyiket akarta eltaposni, ez rendítette meg. Mintha ez apró nyomoknak szemük lenne, úgy félt tőlük, úgy szégyelte magát. »Holnap!« csendült a fülében a kis lány búcsúszava és most már holnap van és ez a kis lány alighogy fölébred, már őrá gondol és várja, várja türelmetlenül.
– Csak nem akarod, hogy itt megfagyjak?
– Nem drágám, hanem ott van egy kocsi, abba te beleülsz és hazamégy. Itt van kocsira való.
A leány elvette a pénzt és hízelegve unszolta:
– Jöjj te is.
– Eredj!
– Ahogy akarod. Jó reggelt, te, te…
És meg akarta csókolni. Elhárította magától.
– Jó, jó.
A lány visszamosolygott rá s néhány lépésről kacagva intett a kezével:
– Szervusz, te… te… balek!
Ő pedig, mintha elejtett volna valamit, lehajolt és apróra nézegette a pici lábnyomokat.
– Mind megvannak – szólt magában s mintha megváltozott volna a lelke, vidáman, fütyörészve sietett haza.