Az ember: Ne tagadd, érzem. Nem vagy olyan, mint máskor.
A nő: Biztosítalak, hogy tévedsz, s meg is fogsz róla győződni.
Az ember: Mikor?
A nő: Ha majd holnap, holnapután és azután is mindig tapasztalni fogod, hogy olyan vagyok, mint ma.
Az ember: Amivel értésemre akarod adni, hogy nem múló hangulatról van szó, hanem állandó változásról.
A nő: Kérlek, ne kínozz. Örökös okoskodásod szinte elviselhetetlen. Úgy érzem, mintha állandóan tolvajlámpával belém világítanál, s tiltott dolgokat keresnél ott.
Az ember (szomorúan): Jól tudod, hogy nincs jogom akármilyen dolgodat tiltottnak vallani.
A nő: Ezt is megértem. Nem vagyok a feleséged, s a törvény szerint képtelen vagyok arra, hogy megcsaljalak.
Az ember: Nem vagy a feleségem, s így akármikor kiadhatod nekem az utat; nem kellek többet.
A nő: Nem vagyok a feleséged, s így rád vagyok szorulva. Ha gyűlöllek, kérdésedre azt kell felelnem: szeretlek. S mivel a csókomat nem érzed ma elég melegnek, azt kell mondanom: majd holnapra megmelegítem. Nem, barátom, ne add a rabot velem szemben, aki a foglyod vagyok.
Az ember: S mégis higyjem, hogy olyan vagy, mint eddig?
A nő: Tegnap óta egy nappal idősebb vagyok, s ezt megengeded nekem. De hogy egyébként a tegnap és a ma között különbség legyen, azt megtiltod.
Az ember (szelíden): Drágám, beszéljünk indulat nélkül. Bennünket a szerelem kergetett egymás karjaiba, semmi más. És én jobban szeretlek, mint eddig, – persze, ez nem érdem, hanem szerencsém, és tebenned máskép változott meg az érzelem, – ez nem szemrehányás, csak csapás.
A nő: Igen, csapás rám nézve. Mert tudom, mi következik erre. Egy nagylelkűségi szólam: ha nem szeretsz, szabad vagy, nem tartóztatlak. És egy sikoltó tény: ha nem szeretlek is, a tied vagyok, mert a tied voltam, – az ember nem hurcolkodhatik ki a szerelemből, mint egy kényelmetlenné vált lakásból.
Az ember: Fogva érzed magad? Édes kedvesem, én nem vagyok a porkolábod. Te rosszul ismersz. Erre a nagylelkűségre nem vagyok képes. Inkább átfognám a térdedet és könyörögnék: mondd meg, mi fordított ellenem. Mondd meg, miben nem feleltem meg várakozásodnak, mondd meg, milyennek kívánod, hogy legyek, és ismét szeretni fogsz, mert olyan leszek, ahogy te kívánod.
A nő (gyöngéden): Ne, ne folytassuk. Nem érdemes. Tudod, a női szeszély. Rossz kedvem van s arra hajlok, – hidd el, amolyan hisztérikus hajlam – hogy a puszta szeszély helyébe mélyen járó változást hazudjak, mert ez szebb és drámaibb. Holnap már meg leszel velem elégedve.
Az ember (fejét rázva): Te nem vagy szeszélyes, te nem vagy hisztérikus. Tolvajlámpám bevilágította lelkedet, s azt találta, ha te rosszkedvű vagy, akkor valami húr megpattant benned.
A nő (idegesen): Jogom van kívánni tőled, hogy ténynek vedd, amit mondok.
Az ember (makacsul): Milyennek kívánod, hogy legyek?
A nő: Könyörgök, ne kínozz.
Az ember: Magad mondtad, hogy ebből a megúnt lakásból nem költözhetsz ki. Nem akarom, hogy szenvedj benne, hát mondd meg, mivel tehetem ismét otthonoddá?
A nő: Nem tudom.
Az ember: Tudod, tudod, és nincs értelme, hogy ha már ennyire őszinte voltál, ne légy egészen az.
A nő: De ember, lehetetlenséget kellene kívánnom.
Az ember: Nincs lehetetlenség.
A nő: Van.
Az ember: Nincs.
A nő (kifakadva): Hát tedd, hogy csak annyit tudjak rólad, mint mikor először találkoztunk. Tedd, hogy úgy érezzek irántad, mint mikor csupa rejtelem voltál. Tedd, hogy most is értelmeket keressek még szavaidban, holott megértettem azokat, tedd, hogy okosabb lettél volna, mint voltál, s nem tálaltad volna elém egész multadat és jelenedet, s azt a tömérdek gyilkosságot, melyet lelkemben elkövettél azzal, hogy nyitott könyvként éltél előttem, melybe minden be van írva, amit nem tételeztem föl benned.
Az ember: Ezt… ezt csakugyan nem tehetem. Tehát az őszinteségem, hogy annyira egynek éreztem magamat veled, hogy hangosan gondolkodtam, hogy átlátszóvá tettem előtted a lelkemet, – édesem, ez lehetetlen. Hát nem magad mondtad, hogy szerelmem jelét nem csókjaimban látod, hanem az életem föltárásában? Minden vallomásomat nem a kérdésed előzte meg? Istenem, most szerinted tolakodó, kellemetlen fecsegő voltam?
A nő: Ugy-e, kár volt beszélnem? Joggal szememre lobbanthatod következetlenségemet.
Az ember: Erről nincsen szó. Nem tartozol következetesnek lenni. De magyarázatot kérhetek kijelentésedhez. Amennyire visszaemlékezni tudok, sohasem mutattam magamat másnak, mint vagyok. Nem hazudtam magamra erényeket, melyek nincsenek meg bennem, sőt azokat a tulajdonságokat, melyek megragadtak, sem fitogtattam előtted. Szerényen és tisztelettel, melegen és egyszerüen közeledtem hozzád, s okom volt hinnem szerelmed állandóságában, mert te sem kelletted magadat.
A nő: Igaz, igaz, hagyjuk ennyiben.
Az ember: Lehetetlen, édesem. Kell, hogy megértselek. Miben csalódtál? Mit hittél rajtam, bennem másnak?
A nő: Mit? Semmit. De ez a semmi, – nos, hát igazad van. Érts meg. Olyan vagy, amilyennek mutattad magadat. De én másnak néztelek. Az egész, az általánosság, – ó milyen gyönyörű, férfias jelenség! De részletezted, – ezt az egészedet behelyezted a valóságos életed folyamatába, s akkor – nem hiszem, hogy képes volnál megérteni.
Az ember: Csak beszélj, talán mégis.
A nő: Azt tudtam felőled, hogy boldogtalanul házasodtál. A feleséged megcsalt s te magadra vetted a hibát. Eltartod, mintha most is a feleséged lenne. Ez szép, ez nemes. De aztán elmondtad a részleteket. Hónapokon keresztül az orrodnál fogva vezetett, s egy elcsapott cseléd világosított föl. Ez kicsinyes, ez bornirt, ez nevetséges. Elmondtad, hogy a feleséged, míg nem tudtál semmit, mindenféle kifogással távol tartott magától. S utólag értetted meg összerázkódását, ha gyanutlanul megcsókoltad. Utált. Egy másik asszony utált! Egy rossz asszony, egy közönséges tucatasszony utált és én szeresselek. Kincsnek érezzem azt, ami másnak nem kellett. S egy közönséges, buta asszonynak nem voltál elég ember, s nekem légy a legelső ember!
Az ember: Ah!
A nő: Igen, hiúság. Igen, egy kis szégyenkezés azzal a másikkal szemben, aki eldobott. Minek gondolhat az engem, akinek gazdagság az, ami neki hulladék? De több hiúságnál, több szégyenkezésnél. Azt hittem, hogy velem szemben vagy olyan, mint vagy, s kisült, hogy az odaadásod, a lelki közösséged voltakép a mód, amelyen te szerelmes lenni szoktál. Nem nekem tárod föl lelkedet, hanem annak, akivel ölelkezel. Milyen más az, amit képzeltem: egy erős férfilélekről lepattantom a zárat s beléláthatok. Nekem megmutatja, amit mindenkivel szemben titkol. S íme, a nekem szóló levél helyett egy kávéházi újságot látok, melyhez mindenki jut, aki utána nyúl.
Az ember (bólongat): Értem, értelek.
A nő: Olyannak láttalak, mint festményen az erdőt. Egész, gazdaglombú, tömör, dacos és tele sejtett veszedelmekkel. S olyan vagy, mint egy erdő, de utak vannak belé vágva, sárosak, ha esik az eső, s az egyetlen veszedelem, hogy pókhálós lesz a ruhám, arcomat összeszurkálják a szúnyogok. Hiszen az vagy, aminek néztelek, de nem olyan.
Az ember: Hm. (Gondolkodás után, gyöngéden, egyszerüen.) Értem, ezen csakugyan nem lehet segíteni. Igazán lehetetlenség az, ami visszaadhatja bennem való hitedet.
A nő: S most következik, amit előre mondtam: tehát istenhozzádot mondasz, s Isten tudja milyen szerencsésnek érzed magad, mert tört szíveddel hagysz el, lelketlenül.
Az ember: Elhagylak? Nem, ez még lehetetlenebb.
A nő: Hogyan? Hát mi lesz??
Az ember: Volt idő, amikor nem szerettél, s én lábaidnál ültem. S most ismét lesz idő, amikor nem szeretsz, s én a lábaidnál ülök. Ami közben volt, az nem volt. Hogy az enyém voltál, nem zárja ki azt, hogy elérhetetlen légy számomra.
A nő: Megint egy vonás, mely nemes és férfias és melytől félek. Oly könnyen fékezheted magadat? S rólam föl tudod tenni, hogy adjam az elérhetetlent, mikor te tudod legjobban, mennyire égek, ha közelembe jutsz?
Az ember (mosolyogva): Megnyugvással tudtam meg, hogy égésed közben igen hideg és jó megfigyelő voltál.
A nő: Én?
Az ember: Igen. Mi másnak tulajdonítsam véleményednek ezt a megváltozását? S jól figyelted meg, igazad van, én voltaképen igen közönséges ember vagyok. Köszönöm, hogy ez a fölfedezés téged meglep, – én sohasem tartottam magamat másnak.
A nő: Ne beszélj így magadról. Fáj minden szó, amit magad ellen mondasz. Úgy mondod, mintha szeretném ezeket hallani, s ezért mondod.
Az ember: Azért mondom, mert igaz. S lásd, ha tudnám, hogy egy hazugsággal, tettetéssel visszahódíthatnálak, nem hazudnék, nem tettetnék.
A nő: Nem? Pedig kétségbeesésemben erre gondoltam: ha leplezné magát, ha újból olyannak látnám, csak egy pillanatra is, mint akkor, a saját kiválóságától szenvedőnek.
Az ember: Ezt nem fogod többé látni. Most már őrizkedni fogok olyan hatástól, melyben alkalmad lehet későbben csalódni.
A nő: S kibírod ezt?
Az ember: Miért ne?
A nő: Olyan erős vagy?
Az ember: Olyan közönséges vagyok. Csak a rendkívüli emberek érzelme pattan ki drámává, a közönséges ember rosszul érzi magát, de pontosan jár a dolga után, fizeti adóját, s ha a szerelem már nagyon fojtogatja, hát nagyokat iszik, olykor ledér nők is segítenek rajta.
A nő: Nem. Esküdj meg, hogy erre nem vetemedel.
Az ember: Esküdni? Erős szó. Inkább egyszerűen megigérem.
A nő: S az igéreted olyan, mint az eskü?
Az ember: Csak közönségesebb.
A nő (nyakába ugrik): Ó te drága, erős szerelmes emberem!
Az ember: Mi ez?
A nő: Ez én vagyok, ez te vagy, ez azt jelenti, hogy megtaláltalak, azt, hogy te vagy a világ legerősebb embere, mert képes voltál a lehetetlenre.
Az ember: Drágám, beleszédülök ebbe a fordulatba, de nem hiszem el. Az imént olyanokat mondtál…
A nő: S most az ellenkezőjét érzem. Nem az én szeszélyem, hanem a te hatalmad az. Aki képes volt engem még erősebben magához láncolni akkor, mikor eltaszítottam magamtól, az több mint férfi, az…
Az ember (magához szorítja): Az szerelmes férfi!