Csorba Ákosné olyan asszony volt, akit az ura meg nem értett. Következésképen egyre alakoskodott az urának és megcsalta annak unokaöccsével, egy állásnélküli tanárral. Az ember ügyvéd volt és kapacitás a válópörökben. Természetes, hogy könnyű volt őt félrevezetni. A boldog ember szentül meg volt győződve, hogy felesége legalább is annyira szereti, mint ő az asszonyt.
Történt azonban, hogy véletlenségből mégis megtudott mindent és szörnyen megijedt. Már most mit csináljon? Váljon? Mint a válás specialistája, nevetséges és lehetetlen lett volna a maga szakmájában. Öljön, vagy párbajozzon? Az óriás termetű, de petyhüdt izmú és lágylelkű ember megrettent, mikor ilyesmi csak eszébe jutott. Mégis úgy látta, hogy valamit tennie kell és azt a valamit máról holnapra halasztgatta. Közben pedig keserűséggel és fájdalommal, önmagát utálva épúgy komédiázott, mint a felesége. Adta tovább a szerelmes, boldog férjet, aki nem tud semmit. S napnál világosabban bebizonyította magának, hogy bosszúján és sérelmén erőt kell vennie, hogy szívesen ölne, meg büntetne, ha nem volna itt a nagyobb érdek, melyért mindent tűrnie kell: a gyermek.
Gyönyörű, édes, gömbölyű kis gyermek volt, ötéves. Ezt fossza meg az anyjától? Lehetetlen! Ennek az egész jövendő életét tegye tönkre, mert az övé tönkre van téve? Embertelenség volna. Tehát tűrt és alakoskodott és nem tudott semmiről, nem gyávaságból, hanem a gyermek iránt való szeretetből.
Egy teljes esztendeig vitte ez az életet. Rettentő élet volt. Fogadta az asszony hízelgéseit, pedig tudta, hogy most jött meg a kedvesétől. Szorongatta az unokaöccse kezét, adogatta neki a kölcsönpénzeket, pedig tudta, hogy aljas gazember, aki megcsalja jótevőjét, s majdan meg fogja csalni az asszonyt is. Olykor elfogta a düh s majd kitört a bosszú, de türtőztette magát – a gyermek miatt. Aztán megtörtént, hogy a gyermek megbetegedett és meghalt.
Az utolsó napokban Csorba Ákos olyan volt, mint az őrült. Egyremásra hozta a tudós professzorokat és térdenállva rimánkodott nekik, mentsék meg a gyermeket. S mikor a legtudósabb is csak a fejét csóválta, fölugrott, torkon ragadta és úgy kiáltott:
– Mentsd meg, gazember, a gyermekemet, mert nem tudod, mit jelent ennek a gyermeknek a halála.
Aztán nekiesett a feleségének és őrjöngve suttogta:
– Tudok ám mindent. Úgy tekintsd ezt a gyermeket, mint akitől a te életed függ. Miatta tűrtem és hallgattam, ha elvész, neked is véged van. Azt mondják, az anya csodákat művelhet a gyermekéért. Tégy hát csodát. Tégy csodát, – kiáltotta térdre hullva az asszony előtt – és ments meg a bosszútól, mely irtózatos lesz valamennyiünkre. Az asszonyt félholtan lódította a betegágyhoz, dehogy is művelt az csodát! A gyermek aznap kiszenvedett. Jött az áruló unokaöccs és részvéttel kezet nyújtott neki. Az asszony remegve várta, mi fog történni. Az ember habozott, aztán elfordulva viszonozta a kézszorítást, magában mormogva:
– Majd holnap!
Baljóslatú, gyászos csönd borult a házra. A temetés is elmult és Csorba Ákos mégsem büntetett. Az irodában vettetett magának ágyat. Az asszony ezért borzasztóan szenvedett, félt és minden pillanatban várta a leszámolást, mely csak egyre késett. Értesítette kedvesét is, hogy el vannak veszve, Ákos mindent tud. A tanár úr ennek következtében nem mutatkozott többet Cserben hagyta az asszonyt, aki – úgy lehet – halálos veszedelemben forog. Az asszony most már elárulva tudta magát és urától való félelme mellett a megsértett és kijátszott szerelem is marcangolta. Óriássá nőtt előtte az az ember, aki ezt a borzasztó terhet viselni bírta a gyereke kedvéért. És hallgatása és az az irtózatos nyugalom, amely, mint a siralomházé körülfogta, még félelmetesebbé tette. Hogy szerette most ezt a kalmárlelket, és hogy marcangolta lelkét a szégyen és megbánás, hogy el tudta árulni ezt a nagy embert azért a hitvány gyáváért, aki egyre verseket mondott és adta a magasabbrendű, ideális férfit!
Már tíz napja tartott így. Délben találkoztak az ebédnél, melyet némán költöttek el. Az asszony már szinte őrjöngött a csapástól, mely egyre a feje fölött lebegett és csak nem akart lesujtani. Végre is megtört az ereje és kifakadt:
– Ákos, nem bírom tovább ezt a várakozást, vétettem ellened, ölj meg, vagy büntess, ahogy akarsz, de ezt a bizonytalanságot már nem bírom tovább.
Az ember megijedt. Napról napra halogatta a büntetést és tanakodott, mit csináljon, most nem térhetett ki, az asszony megfogta. De egyben megadta neki a mentséget is. Pokoli módon mosolygott s így szólt:
– A bizonytalanságot? Én teljes bizonyosságban voltam előbb a hűséged, aztán a gyalázatod miatt. Ez a bizonytalanság része a büntetésnek, addig tűröd, míg az ideje le nem telt.
Az asszony elébe roskadt.
– Légy bírám, de ne légy embertelen.
Az ember csak rázta a fejét.
– Az olyan teremtés számára nincs könyörület.
– Akkor nem tűrök tovább, – kiáltott az asszony, – elhagyom ezt a házat.
– Ah, – kiáltott az ember, – hogy ahhoz a másikhoz menj? Együtt turbékoljatok tovább, míg én itt takargatom a becstelenségemet? Olyan nincs, az asztal lábához foglak vasalni, de a szeretődhöz nem fogsz menni!
– Nem, – sírt az asszony, – utálom és gyűlölöm azt az embert, öld meg és én szívesen tűrök bármely kínt.
– Igaz ez? – kiáltott Csorba Ákos.
– Szegény gyermekünk lelki üdvére esküszöm, hogy igaz.
– Akkor jól van, – felelt az ember csöndesen. – Meg akartalak ölni mindkettőtöket, de neked megkegyelmezek, mivel osztod legalább a gyűlöletemet. Együtt élünk, mint eddig, szó nélkül, ellenségesen, megvetéssel irántad és közös gyászban elveszett gyermekünkért. De ezt az embert meg fogom ölni.
Megint mult az idő. Siváran, baljóslatuan. Egyszer jön egy levél a csábítótól. Azt mondja benne, hogy elismeri hibáját, de a férfi már ilyen, nem tudott erőt venni a szenvedélyén. De most már eleget várt, most már tudni akarja, miféle elégtételt követel tőle a megbántott férj. Ő mindenre kész s ha lovagias úton akarja az elégtételt megvenni rajta, ő készséggel szolgál valami ürüggyel, hogy a botrány elkerülhető legyen.
– Lovagias elégtétel? – Csorba Ákos hátán végigfutott a hideg borzongás, de csak megint megtalálta a módját, hogy irtózatát ettől a bosszútól önmaga előtt leplezhesse.
– Lovagias elégtétel? Hogy lelőjjön és azután folytassák ketten, zavartalanul az életet, míg engem a férgek rágnak? Nem, barátom, erre a lépre én nem megyek. Élni fogok és közöttetek állva, mint a bosszú tilalomfája s együtt szenvedjetek velem, míg csak el nem pusztultok.
Azóta mind zsörtölődőbb, kegyetlenebb és embertelenebb lett az asszony iránt. Kínozta és megszégyenítette szörnyűséges módon. Már nem mellőzte hallgatással, hanem egyre beszélt neki. Elmondta neki szerelmi kalandjait, amik nem voltak és gyönyörködött az asszony elhalványodásában, reszkető féltékenységében, melyhez neki jussa nincsen. Aztán faggatta, hogy mondjon el ő is mindent, ők már mindent elmondhatnak egymásnak. Az asszony, aki a katasztrófa óta őrülten szerette az urát, olykor ájultan terült el a földön, ilyenkor férje felfogta karjaiban és míg a pamlaghoz vitte, orvul, szenvedélyesen megcsókolta.
Egy teljes esztendeig tartott ez az állapot, ekkor az asszony fogta magát és elszökött. Szüleihez ment. Az ember őrjöngve utazott utána és követelte vissza a feleségét. Kiutasították. Ekkor aztán vége volt minden önáltatásnak, átlátta, hogy ő e nélkül az asszony nélkül nem tud élni, csakúgy, ahogy képtelen a bosszúállásra. Könyörögve, könnyezve koldult az asszonynál, hogy bocsásson meg neki és térjen vissza hozzá. Ő mindent megbocsát és elfelejt.
S mikor felesége erre a könyörgésre hajlott és követte urát a családi otthonba s mikor ez az ember szenvedélyesen a karjaiba kapta és elborította arcát csókjaival, az asszony összeszorított ajkkal vergődött karjaiban és mondhatatlan utálat kelt benne. Megint a meg nem értett asszony volt, aki azonban most már értette az urát.