Szép vagy, én édesem, ezidőszerint egyetlenem, de a feleségem sokkal szebb tenálad. Mi a te buja húsosságod az ő ártatlan nádszáltermetéhez képest. A te beszédes, csókos, kipárnázott ajkad ahhoz a keskeny, rózsaszín vonalhoz képest, mely beszédesen és mosolyogva minden szónál, minden hangulatnál másfelé kígyózik s mikor ajkammal megközelíteném, hirtelen csúcsos, piros tölcsérré csucsorodik, olyan, mint egy kis nyíló kráter, mely magába szívja a lávát! Soha úgy nem szerettelek és nem foglak soha úgy szeretni, mint őt, akit veled megcsalok, akit elhagytam, mivel nem engedtek tőle elválni.
Az emberek nagyon sokat spekulálnak és csóválgatják a fejüket, hogy miért jár az örök hűség fogadalma nyomán a hitszegés és a kiábrándulás. Évszázak óta törik rajta a fejüket, hogy miért szeretlek téged jobban, mint a feleségemet, pedig téged nem is szeretlek. A férfi csapodár teremtés – de a két év alatt, hogy »boldog« házasságban éltem vele, csapodár természetem minden szép alak felé hajlott, csak feléje nem. Hogy megvan, hogy birtokomban van s csak a nehézség, meg a tilalom ingerli az embert? Te is megvagy és semmi nehézségembe nem került a meghódításod. Leírom az én történettelen regényemet azok okulására, akik hasonló bajban vannak s megvan a komoly szándékuk a bajtól való menekülésre.
A főbaj a két ágy, a közös hálószobában. Amikor a boldog mamák kiválogatják a bútorosnál szerencsés gyermekeik számára a családi ágyakat, akkor koporsót vásárolnak gyermekük szerelmének és boldogságának. Mikor jegyes korunkban, két nappal az esküvő előtt megnézvén lakásunkat, – nekünk semmi beleszólásunk nem volt, mivel a menyasszony szülei fizették a bútorokat – beléptünk a hálószobába, bennem reszketett minden ideg és ész nélkül magamhoz kaptam a remegő szép leányt.
– A hálószoba – suttogtam és majd megrepedt a fejem.
És kémleltem az ő szép, finom gyermekarcát, melyet gyönge pirosság vont be. S az első nyilallás akkor támadt a szívem tájékán. Oda tudott lépni az ágyhoz és annyi műértéssel megtapogatta a paplan selymét, végigsimította a habos párnákat és gyönyörködött a tenyérnyi monogrammban.
– Ez lesz az enyém, – mondotta, a fal felé álló ágyra mutatva – nem tudok az ablak felé aludni.
Különös volt. Én nem tudtam megbarátkozni a valóság gondolatával, hogy ezzel a liliomszállal egy szobában fogok aludni. Pedig a kalandok emléke egész árbocerdőként meredezik mögöttem ég felé. Ő a szende, a tiszta, az ártatlan, úgy beszélt róla, mintha azt mondaná: holnapután hetivásár lesz.
– Kedvesem, – mondtam már akkor – ha rajtam állna, külön hálószobát rendeznék be neked.
– Miért? – kiáltott szinte kétségbeesve – hát nem szeretsz?
Zavarban voltam s akkor a magam vágya ellen is szóltam. Csakugyan, miért? A két ágy egymás mellett örökkévaló ölelést jelent. Melyik szerelmes térne ki ez üdvösség elől?
– Mert szeretlek – rebegtem őszinte érzéssel és gondolattal – és szent vagy te nékem, mint feleségem is és nem akarom, hogy a tulajdonommá válj, mikor feleségemmé teszlek.
Ennek sok értelme nincs és ő nem is értette meg. Csak sírt és alig tudtam nagynehezen megbékíteni.
– Hát ez nem tartozik a házassághoz? – kérdezte panaszos hangon.
– Hogyne, hogyne. Bizonyos körökben nincs úgy, de a polgári osztálynál ez a házassághoz tartozik. Sőt a szegény embereknél az tartozik a házassághoz, hogy a két ágy egy ágy legyen.
– Ez förtelmes – kiáltott föl és elfordult.
A jó isten érti, miért volna ez förtelmesebb, mint a két ágy, de iszonyodása mégis jól esett.
Az olyan romlott ember, mint jómagam, szörnyen naiv az ártatlan naiv asszonykához képest. Könnyelmű életében könnyelmű nők között gyüjtvén emberismereteit, a rossz és az ártatlan nőt annyira különböző két isten teremtményének véli, hogy szinte belekábul, mikor megismeri a magától értetődő igazságot, hogy a tiszta nő is: nő. A mennyország is, a pokol is a hitnek egyívású pólusai, mind a kettő a jó istennek világfenntartó eleme. De hát melyik férfi élte végig viharos ifjúságát romlatlan teremtések közepette? Melyik nem jár úgy, mint én, hogy vágyódik a szennyből, az olcsóságból, a léhaságból a piruló tisztaság után, ahol a csók szentség, és a nő, mikor karjába zárja a férfit, esdeklő pillantással, akarata nélkül, elbűvölve és kiszolgáltatva rogy az ölelő szerelem forgatagába? Egy tiszta, szemérmes nő oldalán – ez a képzet a maga költői varázsával megutáltatta velem eddigi életemet. És mesék meséje a képzeletnek valóra válása és poklok pokla, az éden kertjének kínszenvedéses elvesztése, mikor az ember tapasztalja hogy ez a valóság csak egyszer valóság, aztán – hajrá! vágyódhatsz ismét bűvös, remegő szemérmetesség után.
Az én szegény kis feleségem nem tehet róla hogy máskép képzeltem a tisztaságot. Mire hazaértünk a nászútról, én megtanultam pirulni, ő elfelejtette. A szerelem új világa nyilt neki és megrészegítette. Az odaadás gyönyörűségébe beletorkollott a fiatal asszonynál a becsületes, őszinte átérzése a frázisnak: férj és felesége egy test, egy lélek. Jól értem, ez csupa tisztaság, de az ördögbe, mikor voltam én szerelmes a magam testébe?
– Minek szégyeljem magamat? – mondotta az angyal meggyőződésével – hiszen egyek vagyunk!
Persze, persze. De amikor a férjet éppen az vonzza és hevíti szerelemre, amitől a nő iszonyodva menekül: az idegenség? Ti, okos férfiismerők, tudjátok azt és azzal tartjátok fogva a férfi csapodárságát, hogy egy testetekből, egy szépségetekből minden napon mást csináltok. Egy új toilette: új asszony, új ingerrel, új szerelemmel a régi, a megismert helyében. De mit ért ehhez egy erényben növekedett polgári asszonyka? A szerelem minden igézetét beleöli a jogba és megengedettségbe. De mikor éppen a jog és a megengedettség kövezi ki az utat a megszokottság és meguntság felé!
Mit ád az ilyen asszony külsőségekre – az ura előtt? Hétszámra ugyanabba a pongyolába bujik. A női fehérnemű, csipkés, habos tisztaságában kész bűvölet, mint a madár tolla, a virág színpompája. Nekem látnom kell, mint válik a csipkés sejtelemből szennyes. A nő üde arca a szépség igéretföldje – de a férj előtt minek mesterkedni? Nekem látnom kell, hogy reggelre ébredve az üde, szép arcot mint lepte el az éjtszakai alvás fakósága, mint duzzasztja a bőr zsírosodása, mint dohosítja a rászáradt verejték. Istenem, hát vak ez az asszony? Erőnek erejével széjjel akarja tépni az illuziókat? Nem tudja-e, hogy minden nő egyforma, ha az illuzió nem tesz közöttük különbséget?
És ez az átkozott, ez a végzetes egyszerűség, a könnyű, kedves, formát adó ruhácska alatt a praktikus, a durva alsó! A csíkos alsószoknya, meg a vastag barchet-nadrág, mely térden alul csúszik. S látnom kell a feleségemet, aki olyan mint a péklegény a műhelyben s szerelmes vággyal vagyok köteles a péklegény mozdulatait követni s rettegve gondolok a pillanatra: no most a kebledre fog borulni. Belenéznék gyönyörű tószín szemébe, attól elfelejtenék barchetet, péklegényt, meg mindent, de szép szemét lehúnyja az ártatlan teremtés és én nem tudok szabadulni a péklegény-hasonlattól.
Az isten szerelmére, miért nem adják a leányokat egy tapasztalt kokotthoz iskolába? Az életnek boldogsága attól függ, hogy vetekedni tudjon veletek és büszkén és gőgösen ragaszkodnak ügyetlenségükhöz, sírjukat ásó tudatlanságukhoz. Nem az a fő, hogy a gyermeket nem a gólya hozza s azok az ártatlan teremtések azt hiszik, hogy most már asszonyok, amikor megtudják, hogy a gólya kelepelő szárnyas, aki csak békákat és kígyókat fogdos. Annyi évszázadon keresztül panaszkodnak az asszonyok, hogy mily komiszak a férfiak, mennyit kell tőlük szenvedniök s mégsem jut eszükbe, hogy valamit kitaláljanak e komiszság ellen, valamit, ami már régen megvan s aminek az elhanyagolása teremti meg a férfikomiszságot és a női boldogtalanságot.
Ha pedig teljes nyers műveletlenségben akarnak élni, hát kérdezlek, nem éppen az ő érdekük-e, hogy minden fogyatékosságuknak ne legyen tanuja az az ember, aki előtt tökéletesnek akarnak és kell is látszaniok? S még egy csekélység. Jóérzésű ember nem alhatik másodmagával. Parasztnak és munkásnak való ez, aki mihelyest behúnyja szemét, már hortyog is. A magunkfajta ember többé-kevésbbé mesterségesen altatja el magát. Az egyik olvas, a másik mozdulatlanul fekszik. Már most én olvasnék, de kedves nőmet bántja a lámpa fénye. Ő hamarosan elalszik, én a sötétben fetrengek. S annyi neme, faja van az alvó embernek. Fordul, csapja a takaróját, nyög, megrezzenti az ágyat, hát miért ne alhasson nyugodtan és úgy, ahogy megszokta, az a szerencsétlen ember, aki férj?
S mi ennek a következése? Ha nagyon álmos voltam már és egyszer kedvemre aludni akartam, vasútra ültem és elutaztam képzelt üzleti ügyek miatt. Ez volt az első stáció. A második előtt még egyszer meghökkentem, mert én igazi férj akartam lenni, aki hűséget tart a feleségének. Minden asszony, aki nem velem alszik egy szobában, őrült szerelmet keltett bennem. Mikor fogyni éreztem erőmet s a kísértés már-már megejtett, komolyan beszéltem a feleségemmel.
– Kedvesem, nekünk mégis jobb volna, ha külön hálószobája volna mindegyikünknek. Egymásba nyíló, az ajtó akár nyitva is maradhat, de ajtó legyen közöttünk, melyet esetleg be lehessen csukni.
– Hát nem szeretsz már? – kiáltotta kétségbeesetten és ettől valóságos dühroham fogott el, melyet alig tudtam legyűrni.
– Éppen, mert, szeretlek – szólottam – kedvesem, vannak dolgok, miknél csak egy csúnyább van a világon: az elmagyarázásuk. Engedd el a magyarázatot és tégy a kedvem szerint vakon, de bízva.
Hát hogy asszony olyasmit tegyen, amit nem ért, arra nincs eset. Ekkor azt ajánlotta nekem, hogy váljunk el. Hát ez is furcsa dolog. Egészen elválni: ok nélkül, az természetes, de egy ajtórésnyire távolodni egymástól: soha!
Az imént szavamba vágtál, ellenem vetvén: hát a lélek? a lelki közösség? Édes barátnőm, nagyon ritkán van férj és feleség között lelki közösség. Nálunk például nincsen. Megszerettem a nőmet szépségénél fogva, elvettem, mert minden egyéb külső föltétel megfelelt. Nem vizsgáltam meg: mit tud, s fiatal leányról senki sem tudhatja, hogy milyen, mert abban a tisztelő, szűzies távolságban lappang a megtévesztő hamisság. Sőt ha utolsó gondolatáig ismerem is a leányt, nem tudhatom, milyen lesz, mint asszony. Az asszony abban a pillanatban születik, amelyben először karjába zárja a férfi, addig nem élt. S az új asszony éppen nem ugyanolyan, mint a leány volt, sőt a legritkább esetben olyan. A szerelem olyan minden gondolatát és képzetét átalakító fölfedezés, mely után kő kövön nem marad a leány világában. Hát mi közöm nekem a nő lelkéhez? Egyetlen közöm volna hozzá, de az éppen testi szépsége és kívánatossága útján szövődik. Aki elmámorosodik a nő karjaiban, annak édes és szép a lélek is és a csókokkal gondolatokat és lelket cserélnek.
Az én nőmmel nem volt semmi lelki közösségem, különben megértett volna, különben lehetséges lett volna megértetnem magamat. De mikor arra határoztam magamat, hogy részletekbe menjünk, megint csak fölkiáltott:
– Hát utálsz engem?
S azóta sportszerüen mindig azzal kínzott:
– Tudom, hogy utálatos vagyok, tudom, hogy undorodol tőlem.
De nem kötelessége-e az asszonynak, ha ezt csak félig sejti is, tenni róla, hogy férjének ne legyen oka ilyen förtelemre? Ahelyett azonban ő a tényt bűnnek tette meg: férjnek, aki szereti a feleségét, mindenképen szépnek kell találnia asszonyát, ha nem találja annak, akkor nem szereti.
S most én vagyok a gonosz, a hűtelen, a csélcsap. Egy új alsószoknyát ha magára vesz, kétszáz pengővel többet költ ruhára és valami ízlést, luxust fejt ki egyebekben: mi boldogan élnénk ma is. Vagy legalább ezt az egyik ágyat tétette volna át a másik szobába. Nem, jött az anyós is és kijelentette, hogy ő harminc éven át aludt az ura mellett, azért mégis tisztességes ember az ura. No hát, én nem vagyok az. Hazudni nem akarok, csalni még kevésbbé, hát jó, legyen: váljunk el.
Ilyen válópör nem folyt még bíróság előtt. Neki is csak az az oka volt, hogy én nem szeretem már. Nekem külön hálószoba kellett. A bíró tárgyalás közben azt mondta: nevetséges. A majom. Nincs súlyosabb ok a válásra, mint a közös hálószoba.
És nem választottak el. Bírói utasításra, törvényes szankció mellett élem most a feleségem oldalán a legényéletet. Pocsolya a családi tűzhely, sóhaj és könny a családi élet tartalma. Sajnálom szegénykét, de nem tehetek róla. Ő akarta voltaképen. És most még egyszerűbben jár, mint tisztességes, elhanyagolt asszonyhoz illik s napról napra jobban sajnálom és jobban iszonyodom tőle. De a családi két ágyhoz ragaszkodik. Mert ez a szerelmi boldogság és a tisztes családi élet szimboluma és a nagyanyja is így élt. Én pedig már nem is kérdezem: a szimbolum a fődolog-e, vagy az, amit szimbolizál?