Ma olyan hangulatban vagyok, hogy okvetetlenül boldogtalanságot kell szagolnom. Nagyon elégedetlen vagyok magammal, megint úgy érzem, hogy semmi értelme sem volt a születésemnek s tiszta badarság, hogy még nem temettek el. Ezért kell boldogtalanságot látnom. Rájöttem, hogy aki jobban meg van elégedve önmagával, mint a világgal, az boldogtalannak tartja magát.
Lássuk csak, ezúttal kettő van raktáron. A gyászos özvegy és a megcsalt asszony. Az utóbbi közelebb van, menjünk hozzá. A gyászos özvegy sem megy addig férjhez.
Belépek a szűk előszobába. A nagyságos asszony itthon van? Persze, hogy itthon van. A nagyságos asszony épolyan biztosan itthon van mindig, ahogy a nagyságos egészen biztosan soha sincs itthon. Aztán hallom is az indiánordítozást. Négy fia van az istenadtának, azok a prairien szoktak végigszáguldani s ilyenkor a mama a paripa, aztán az elfogott fehérbőrüeket szokták megskalpolni, s ilyenkor a mama haja szolgál skalpul.
Bízvást rájuk nyithatom az ajtót. A nagyságos asszony egy viseltes pongyolában hanyatt fekszik, s a legnagyobb fiú, a tizenegy éves óriás, éppen a mellén térdel és egy tintás léniával riszálja a húrszerűen megfeszített szőke hajzatot, míg a kilencéves óriás a fehérbőrű ujjainak csavarintásából akarja megállapítani, hogy van-e még benne élet. Nincs, mert a hétéves az arca előtt térdel, fölemelt ököllel figyelmeztetvén, hogyha kiáltozással még életet árul el s így elrontja a játékot, a szájára fog csapni. Az ötéves óriás azonban kegyelmes, ő csak az asztalról lóbázza le lábait s használt írótollakkal nyilaz le rá, száguldó paripáról.
Amint belépek, a kép pillanatra élőképpé dermed, aztán az óriások roppant szendén és illedelmesen elém járulnak, s pacsit adnak. Soha náluk szelídebb, jobb nevelésű óriásokat nem láttam. Még a mamájuknak is engedelmeskednek az idegen láttára, aki valahogyan magasra emelt reszkető karokkal kontyba csavarja, s úgy ahogy, megtűzi haját, s alig lihegve kiküldi az óriásokat.
Én: No hallja, kedves barátnőm, maga nagyon rontja ezeket a szende báránykákat.
Ő: Mit csináljak? Az apjuk gyermekei. Csak akkor boldogok, ha engem megkínoznak.
Én: Pedig lássa, ha nem engedné magát megkínozni, époly boldogok volnának, mint mikor az apjukat, vagy engem nem kínoznak meg. Maga szenvedélyesen kiélvezi az anyaság mártíriumát.
Ő: Igen, ezt fogja rám az uram is. Persze, könnyebb engem hibáztatni, mint elismerni szenvedéseimet.
Én: S maga szívesen szenved, csak ismerjék el. Az előbb mondta, hogy az apjuk vére. Persze, úgy értem. Nemcsak ő, hanem a gyermekei is taposnak magán.
Ő: Kérem, én leszámoltam ezzel. Azért jött ide, hogy megkínozzon? Jól van, mindenki ártatlan, csak én vagyok bűnös, mindenki szent, csak én vagyok oka mindennek. Tudom már, tehát kár megmondania.
Én: Nem úgy, drágám. Én a barátjuk vagyok. A magáé inkább, mint az uráé, mert maga asszony.
Ő: Igazán? Régen hallottam s ma már magam sem hiszem.
Én: Van már harminc éves?
Ő: Talán megérem ezt a kort, ha még egy évig élek.
Én: Hm.
Ő: Nem látszik meg rajtam, úgy-e? A minap a hugommal mentem s a boltban a segéd a kedves mamájának nézett. Kétévi korkülönbséggel.
Én: Pedig maga nemcsak fiatal, hanem szép is.
Ő: Köszönöm, nem szenvedek nagyzási mániában.
Én: Szép, de bajos észrevenni. Tudja milyen maga? Olyan, mint egy összevissza horpasztott aranypajzs, olyan, mint a porlepte szobor, olyan, mint egy ragyogó palást, melyre kímélés céljából zsákvásznat húztak. Magát csak – bocsánat – ki kellene igazítani, s ismét a régi, fiatal szép asszony lenne.
Ő: Nem találja elég jellemzőnek, hogy amikor nekem szépet akar mondani, ilyeneket kénytelen mondani?
Én: Ebben igaza van, de nem én tehetek róla, hanem maga. Miért ilyen? Miért vette a fejébe, hogy maga csak anya, mikor maga még mindig asszony?
Ő: Miért? Mert itthon minden pillanatban éreztetik velem, hogy anya vagyok. Még pedig ökölcsapásokkal. Mert itthon mindig éreztetik velem, hogy nem vagyok asszony. Még pedig szintén ökölcsapásokkal. S én tűröm mind a kettőt: a gyermekeimét fájdalmas örömmel, hogy mulatnak s azt hiszik, hogy anyának nem fáj semmi, az uramét fájdalmas daccal, hadd higyje, hogy nekem nem fáj semmi.
Én: Végre helyben vagyunk. Az ura, ez a maga nagy baja.
Ő: Csekélység.
Én: Pedig nem értem, igazán nem értem. Oly szeretettel beszél magáról, s ha az ember őt hallja, azt hinné, hogy maga bánik rosszul ővele!
Ő: Maga is?
Én: Őszintén szólva: én nem. De azt hiszem, hogy én tévedek, nem más.
Ő: Persze, maga is férfi, a férfival tart. Persze, nekem hálásnak kell lennem, hogy ő nem tapos szintén rajtam a lábával, mint a gyerekek. Ó, ő nagyon szeret és becsül engem. Éppen csak a házban semmi sincs kedvére való, éppen csak az étel rossz, a lámpa sötét és az ágy nem elég puha. Tehát nem kap itthon enni, tehát másutt kell ennie, tehát szeretőt kell tartania. Hahaha, a puha fészek, a jómadár, ahol megtalálja a paradicsomot, melyből a hanyag feleség kiűzte!
Én: Még mindig ez a baj?
Ő: Tudom, már könyv nélkül tudom. Nem kell olyan szigorúan venni. Más férfi is megteszi, mindnyájan megteszik. De mikor mégis komoly, akár annak veszem, akár nem! Mikor a szeméből mindig látom az összehasonlítást, melyben én csak vesztes lehetek. Láttam a multkor a szeretőjét. Belekábultam. Az árnyéka sem lehetek. Milyen szép, milyen friss, milyen hódító, milyen királynői, mennyi bájosság, kedvesség, jókedv! Mit ér ezzel szemben az én négyszeres anyaságom, az én formából kiment termetem, az én két karmolt, agyonütött arcom, melyen ha hiányzik a kék folt, hát ott van helyette a sárga!
Én: Nincs igaza. Nem az teszi, hogy szebb, hanem az, hogy a férj is ember, komiszkodik, de azért nem komisz. S ha arra kerülne a sor, hogy melyikükért haljon meg, hát magáért halna meg.
Ő: S beérjem éppen azzal az előnnyel, melyre sohasem kerül a sor, mert nem kell egyikünkért sem meghalnia? Nem, barátom, hagyja a nagy mondásokat. Én prózai vagyok, mint a félretaposott cipősarok, s különben én nem panaszkodom, s nem zavarom őt mulatságaiban.
Én: Teringettét, maga ugyancsak védelmezi a boldogtalanságát. Pedig mégis ki akarom gyógyítani a boldogtalanságából, mert az nagy szamárság.
Ő: Magam is azt hiszem. A boldogtalanság kín mint állapot, de szamárság mint társalgási téma. Bocsásson meg, hogy ezt előbb nem tudtam, s megkínoztam önt a bizalmammal.
Én: Ne beszéljen így hozzám. Jól tudja, hogy nem bírom magát szenvedni látni, hogy mindenre képes volnék, csak ne szenvedjen s amit mondok, csak arra szolgálna, hogy derűsebben fogja fel a sorsát, s kevésbé súlyosnak férje tévelygéseit. Elvégre is egy férj csapodárságában nem a csapodárság a bántó, hanem a hit, hogy az a feleség kisebbítése. Ha ezt nem gondolja, akkor nem bánná a csalfaságát sem.
Ő: És a piszok semmi? Én, aki nem iszom a más poharából, a férjemet megosszam ronda akárkikkel? Nem, barátom, inkább átengedem a poharamat a másiknak és szomjazom… különben nem is szomjazom. Nekem már mindegy minden, én nem vagyok már asszony.
Én: S nem sajnálja önmagát? Nézze, az imént azt mondtam, hogy maga voltaképpen szép. Most azt mondom, hogy nagyon szép. S magának mindenben igaza van, nem tudok magával vitatkozni, még a maga javára sem. Igenis, komiszság, hogy ez az ember így bánik magával, aki megérdemelné a legtökéletesebb boldogságot.
Ő: Ó, barátom, ha tudná, mennyire fáj és jól esik ez a beszéd.
Én: Ne sírjon, drágám.
Ő: Hadd sírjak. Hadd zokogjak egyszer hangosan, más előtt, hogy ne kelljen a párnámba fojtogatnom, az éjtszakával takargatnom könnyeim omlását. Köszönöm magának, hogy ebben a jótettben részesített, maga, maga…
*
Megtörtént. A boldogtalan asszony a keblemre dőlt. Minden szándék nélkül, csak a fájdalmától hajtva. Én pedig átfogtam és megcsókoltam a száját, s nem mondhatom, hogy minden szándék nélkül. Amolyan annak rendje és módja szerinti szenvedélyes szerelmi csók volt, melynek nem akar vége szakadni, s melynek tüze átjárja az ember csontjait. Nem volt szép a szemnek, de vigyen el engem az ördög, a teste, vére forrósága elbódított. És semmi póz sem volt közöttünk, semmi folytatása nem lett. A megcsalt asszony rám tapasztotta még égő szemét, ámulva, kérdőn, meglepve és boldogan. És én mentem és káromkodtam: a pokolba is, sohasem hittem volna, hogy még ezt az elhanyagolt asszonyt sem lehet puszta számításból megcsókolni. No de legalább sikerült s a leckét még megértetem vele.
*
Egy héttel később ismét fölkerestem. Nem ismertem rá. Gondosan megfésülve, takaros pongyolában s púderes arccal éppen elnáspángolta a tizenegy éves óriást, míg a többiek engedelmesen, félénken álltak körülötte és nézték az elrettentő példát.
Én: Brávó, kedvesem, el vagyok ragadtatva.
Ő: Ezt magának köszönöm, drága barátom
Én: Hogyan? Ön megértette?
Ő: Szégyelném, ha félreértettem volna.
Én: Olyan rossz embernek tartott és olyan szívtelennek?
Ő: Szívtelennek? Mikor magamon éreztem, hogy egy másik férfi csókjától is kigyulladok, s láttam, hogy maga, aki soha utánam nem járt, szintén kigyullad? Barátom, drága, okos, jó barátom, amikor ezt megértettem s a poshadtságom elszigeteltségéből kirántva, tapasztaltam, hogy a férjem is csak azért olyan, mert nem poshadott, mint én, megszüntem olyan szörnyűnek látni az ő bűnét, mert nem tudtam többé olyan nagyra tartani, amit az én erényemnek hittem.
Én: S hogy egészen megértett, azt láttam az imént, mikor az indiánt skalpozta!
Ő (nevetve): Csakugyan, mivel ismét asszonynak éreztem magamat, tudok anya lenni, anélkül, hogy rabja lennék gyermekeimnek. S amióta imponálok nekik, érzem, hogy jobban is szeretnek. S erre mind maga tanított meg.
Én: Kár, hogy olyan jó tanítványnak bizonyult, s újabb leckére nincs szüksége.
Ő: Ne is próbálja, különben megtanítanám, hogy mi a tisztesség!