Különbül, mint az öreg Katagár Mózes, ember még nem bánt el hűtlen feleségével. Kerek húsz esztendeig tartott, míg elégtétele teljes volt.
Az elején ott voltam magam is, kicsi gyerekkoromban. Katagár úr a boltjában ült és pipált, a felesége kiszolgálta a parasztokat. Bizony, én nem tudom, hogy szép asszony volt-e; lompos szoknyájában, tarka kendőbe csavart fejével nekem nem tetszett. De vidám volt és barátságos mindenkihez. Azonfelül ő volt az úr a háznál. Ura csak pipázgatott, elment a szomszéd városba kártyázni s idehaza szóba állt az oláh parasztokkal, hogy lesz-e hó, eső? Az asszony szolgált az üzletben, számolt le a regálebérletben, vágatta az erdőben a fát, vezette a havasi legelő marhaállományát. Nála volt a nagy kassza kulcsa is, a kis kassza kulcsa is. S amellett ő tanította írni-olvasni a kis ötéves Juliskát is, egyetlen gyereküket.
A szomszéd faluban fával kufárkodott Sverteczky Bertalan, aki valamikor vadászhadnagy volt, de holmi csúnya kártya-afférek miatt kitették a katonaságból. Összevásárolgatta a fát levágottan, levágatlanul s tovább adogatta. Közben ő is bement a szomszéd városkába, ahol nagyokat ivott és kártyázott. Csodálatos, mióta rajtavesztett a katonaságnál, a kártyában mindig becsületes maradt és állandóan veszített. Ennélfogva Katagár Mózes, aki jeles kártyás és fukar ember volt, nagyon szeretett vele kártyázni.
Egy ízben megesett, hogy egy tizesbankót, melyet Katagár Mózes éppen elnyert, kiégetett a szivarjával, a jobb csücskén. Nagy baj nem esett vele, alapos vizsgálat után kitűnt, hogy maga a bankó rajza, ami értéknek számít, sértetlen maradt. Ebben megnyugodva, Mózes zsebregyűrte a többi pénzzel és vígan kocogott hazafelé. Ott nevetve mesélte feleségének, hogy megint nyert ötvenöt forintot attól a szamár Sverteczkytől s átadta az asszonynak a pénzt, aki meglehetős egykedvüen becsukta a kasszába.
Másnap ott járt Sverteczky és az asszonnyal leszámolt egy nagy faszállítást s mint Mózesnek mondta, rögtön le is szúrta az árát.
– Nem jön-e be egy kis partira? – kérdezte azután.
– Ha az asszony enged – felelt Mózes.
Az asszony jó volt, mindent engedett. Igy a Sverteczky csézáján elkocogtak s két óra multán már ott ültek a kaszinóban, egymással szemben, egy csomó kibictől körülvéve és kártyáztak. A szerencse, mint mindig, most is kedvezett Mózesnek, aki egyre gyűrte mellénye zsebébe a bankókat. A másik káromkodott, de igazában nem igen bánta a veszteséget.
Egyszerre Mózes csak meghökkent s azóta következetesen veszített. A hadnagy egy tízforintosat adott át neki, ugyanazt, amelyiket tegnap tőle nyert, az átégetett széllel. A jószemű Mózes rögtön fölismerte, de nem szólt semmit. Majd minden pénzét elvesztette, kivéve az égett tízforintosat. Ezt nem adta oda, inkább adósa maradt Sverteczkynek tizenöt forinttal.
Mikor hazament, csak ennyit mondott az asszonynak.
– A kasszakulcsot.
– Minek?
Mózes csökönyösen ismételte:
– A kasszakulcsot!
Az asszony elhalványult, de odaadta a kulcsot.
– Gyere be.
Követte.
Mózes fölütötte a könyvet, abba be volt vezetve a Sverteczky által fizetett négyszáznyolcvan forint. Kinyitotta a kasszát és talált benne kétszázat.
– Hogy lehet ez? – kérdi Mózes.
Az asszony próbálja elriasztani.
– Mit törődöl vele? Ha eddig rám bíztad, ezentúl is rám bízhatod.
– Hogy lehet ez? – kérdi Mózes ismét és már kezében tartja az asszony nyakát.
– Jóisten! – hebegi ez – ne bánts Mózes.
– Hogy lehet ez? – kérdi emez harmadszor.
Az asszony látta, hogy nem a pénzre kíváncsi, hanem valamit sejt. Ismerte emberét és tudta, hogy el van veszve. Összeszorította tehát fehér ajkát s lehorgasztotta a fejét.
– Tégy velem, amit akarsz, – mondotta.
Mózes ellökte, hogy nekiesett az almáriomnak, aztán nekiült az üzleti könyveknek és egész éjtszaka számolgatott. Mikor ezzel készen volt, odaállt a kis gyerek ágyacskája elé és figyelmesen nézte. Most már látta, ami eddig föl se tűnt neki: a gyerek szakasztott Sverteczky volt, ugyanaz a fekete szem, ugyanaz a kiálló áll s mikor nevetett, az arca épúgy, mintha három darabra vált volna, mint a volt hadnagyé.
Az asszony az ágyban feküdt és nem mert moccanni. Megértette minden mozdulatát s mikor a gyereket vizsgálta, megértette ezt is. Most az ember hozzálépett s az asszony megkövült rémülettel nézett rá. Azt hitte, hogy meg akarja fojtani. De Katagár Mózes csak leült az ágy szélére és lerántotta lábáról a csizmát, aztán egészen levetkőzött, lefeküdt és öt perc mulva mélyen és nyugodtan aludt.
Kora reggel befogatott és elhajtott, egymagában. Délre azért otthon volt s ebédhez ült, mintha mi sem történt volna. Az asszony tudta, hogy hol járt, de sejtelme sem volt róla, mit művelt. Tán megölte? S most rajta a sor? Halálos aggodalommal kémlelte az ember torzonborz, nyugodt arcát, s a szeméből még csak azt sem látta, hogy valami a fejében járna. Mikor elvégezte az ebédjét, odament a kasszához, kinyitotta, lassan, körülményesen kikotorászott a tárcájából egy váltót és gondosan elzárta.
Ekkor állt a felesége elé és mondta:
– Elintéztem mindent. Tizenhétezerkétszáz forintot adtál neki, hogy fattyú anyjává tett. A pénz az enyém, a gyerek az övé. Előbb adja meg a pénzemet, aztán majd meglássuk, mi lesz a gyerekkel. Értetted?
Nem értette ugyan, de bólintott a fejével és mód nélkül meg volt rettenve.
De csakhamar megértette. Mózes behívta a gyereket, aki az udvaron kergette a libákat, térde közé fogta, hosszan nézte az arcát, megsimogatta vad, fekete haját s ezt mondta:
– Van-e kedved velem a Lunka Negrára menni?
– Most mindjárt! – kiáltott a gyerek és tapsolt örömében.
– A Lunka Negrán sok mulatság akad, – folytatta Mózes – ott örökké csilingel a nyáj kolompja, mindig vannak kecskegidák, mikkel játszogathatsz, aztán két kecskét befogunk egy kis szánba és usgyi, repülünk velök le a lejtőn.
– Jaj de jó lesz! – kiáltott a gyerek – papa menjünk a Lunka Negrára!
– Készülj tehát – szólt az öreg és fölállt.
Akkor tavasz volt, a hegyekről egyre robogtak lefelé a vadvizek. A Lunka Negra felől távoli dörgés jelezte a hótömegek összeroppanását, a nyájak most vonultak fölfelé. Az öreg Mózes összeszedte téli holmiját, összecsomagolt néhány kiló dohányt, néhány skatulya töltést, egy doboz teát. A gyerekkel összeszedette összes holmiait, fölrakatta az egész göncöt egy kis kétkerekű szekérre, maga pedig a gyereket kézenfogva, mondta:
– Most gyerünk!
Rá se hederített az asszonyra, aki kővé meredve állt ott és nézte hol a gyereket, hol azt a rémületesen nyugodt embert. A gyerek vígan anyjához futott, hogy búcsúzzék, de apja visszarántotta.
– Nem érünk rá – mondta és hátra se nézve, egy szót se szólva, nekiindult a havasoknak.
– Mózes! – sikoltott az asszony és utánavetette magát.
Mintha nem is hallotta volna, csak ment, ment a körbe tekergődző úton, föl, a havasok felé.
És leszállt a nap és elmult az éjtszaka, az ember nem jön haza. Tán valami baja történt? Jöttek a parasztok a havasok aljáról: nem látták-e Katagár uramat? De igen, találkoztak vele, fölment az a Lunka Negra felé és igen vidáman játszogatott a gyerekkel. Majd egy másik: a gyerek a vállán lovagolt, úgy vitte, bizonyára fáradt volt. De hogy is lehet ilyen kis gyereket olyan magasra vinni, különösen most, mikor patak folyik az ösvényeken?
Aztán nap mult nap után és Mózes nem jött vissza. Beköszöntött a nyár, a nyájak a legmagasabb legelőkre vonultak föl és Katagár Mózesről azt hallotta az asszony, hogy egy havasi kunyhóban ütött tanyát a kis Julissal, aki igen vidám. Puskával a vállán barangolja be a sziklákat és egyre teregeti le a zergéket. – Nem izent semmit? – Semmit.
S az ősz is beállt és a kis oláh falu éjjel-nappal, heteken keresztül ázott a szakadatlan esőben. Sverteczkyről hírt se hallott többet. A Retyezát fehér jéglapjai eltűntek a felhők mögül, a pásztorok vissza-visszatértek már a faluba, a hegyeket egészen ellepte már a hó. Csak Katagár Mózes maradt fönt a kislánnyal, ahol most farkasok ordítanak versenyt a bömbölő széllel.
Jött a karácsony is, egészen fehéren, egészen reménytelenül. A hegyi utak járhatatlanok, most már nem is jöhetnek le, tán el is pusztultak odafönt.
Ez a folytonos várás, rettegés, tépelődés, a lelkifurdalás, a gyerekért való gond, közepette a nyugodalmas, egyhangú életnek a boltban, a számadások között, csontig lesorvasztották a szegény asszonyt. Imádkozott, hogy ura jöjjön vissza és lőjje le.
Szilveszter estéjén aztán váratlanul betoppant. Úgy, mintha mi sem történt volna. A kislányt karján tartotta s az vastag nyakát átölelve, aludt. Az asszony szólni sem mert, csak úgy lihegve, vágyva nézett a gyerekre, de nem merte érinteni. Mózes rá sem nézett, csak gyöngéden levetkőztette a gyereket és lefektette. Aztán maga is levetkőzött és lefeküdt.
Másnap kiállt a boltajtó elé és pipált. Csikorgó hideg volt, ott fönt a havasokban megszokta. A kis gyerek, mikor fölébredt, csodálkozva nézett körül, egészen elszokott a szülei háztól, tán nem is igen emlékezett rá. Édesanyja most, hogy az ember nem látta, rávetette magát és keserves könnyhullatás között csókolgatta. A kislány tűrte, idegenül, szinte kedvetlenül.
– Elfelejtetted már anyádat, nem szereted már anyádat? – zokogott a szegény asszony.
A gyerek nem felelt, csak nézett vágyva ki a kis ablakon, a szabadba.
– Ugy-e jó itt? Most már itt maradsz! – szólt reménykedve, meg hogy valamit megtudjon, az asszony.
– Odafönt jobb – volt a kurta felelet.
– De nem engedlek, itt tartlak, te szívtelen gyermek! – kiáltott az asszony.
– Apa erősebb – volt a felelet.
Délfelé az öreg Mózes nyugtalankodni kezdett. Egykedvű arca elsötétült, majd fenyegető lett. Nézte az óráját s a kezében tartogatva, kémlelte az utat. Mikor a mutató pontban tizenkettőre ért, Katagár Mózes bement a boltba.
– Jól jár az óra?
Ez volt első szava a feleségéhez.
– Jól jár. – Megnézte, ott még egy negyedóra hiányzott tizenkettőre.
Ekkor száncsörgés hallatszott, a bolt előtt állt meg s belépett Sverteczky. Egészen lefogyva, arcán a hajszolt vad fáradtsága és a kísértettől remegő kutya félelme. Egy pillanatra találkozott a szeme az asszonyéval, de akkor már ott állt Katagár Mózes.
– Megvan? – kérdezte.
– Megvan – felelte amaz halkan.
Bementek a belső szobába. Ott Sverteczky egy váltót adott át és néhány nagy bankót. Katagár Mózes gondosan megolvasta a pénzt, elzárta, aztán kivette és átadta Sverteczkynek a régi váltót.
– Mához egy esztendőre, – mondotta és elfordult.
– Mózes, – szólt az most – valamit szeretnék kérdezni.
– Az üzletre tartozik?
– Arra.
– Nos?
– Mi lesz, ha véletlenül meghalnék?
– Az a ti bajotok, gondod legyen rá, hogy ne halj meg. Én is vigyázok magamra. Ha vele akarsz beszélni – nem bánom.
Nem bánta, sőt maga ment ki a boltba, míg azok ketten beszélgettek. A gyerek nem tágított oldala mellől.
Ekkor tudta csak meg az asszony az egész szörnyűséget. A megállapodás, azaz Katagár Mózes határozata az volt, hogy míg az egész pénzt le nem fizette, addig a gyereket magánál tartja. Ha pedig bármely oknál fogva elmarad a törlesztés, megöli a gyereket.
S ezzel a rémítéssel kergette végig az országon azt az embert, pénzt szerezni. Kényszerítette, hogy vigyázzon az egészségére és éljen rosszabbul, mint a kutya és takarékoskodjon, mint a fukar. Ha gályarabságra ítéli, nem olyan szörnyű a büntetés. S míg az embert végigkergeti az országon, az asszonyt egyhelyben, egymagában fogva tartja a boltban. Ez húsz esztendeig fog tartani, mert annyihoz kötötte magát az öreg Katagár.
Még két napig lent maradt s beszerezte a szükségleteit. Aztán hátra se nézve, kézen fogta a gyereket és elindult ismét a vadonba. A gyerek se nézett hátra, egészen olyan volt, mint az az ember, akit apjának tekintett.
És év év után megismétlődött ugyanaz a jelenet. Minden esztendő sorvadtabban, megtörtebben, megvénültebben hozta össze a hajdani szerelmes párt, és erősebben, duzzadó egészségben piros orcával és büszke fejhordással a megcsalt férjet. S a gyerek is megbarnult, szinte megnémult, de erős, durva szépségű női óriássá fejlődött. A pásztorok között regék jártak róla, a havasok odafönt százszorosan visszaverték vidám kacagását, harsogó danáját és a puska ropogott a kezében s úgy utánairamodott a zergéknek, hogy szinte elevenen fogta el. Itt lent néma volt és csöndes, rá se nézett senkire, csak az apján csüngött a szeme, rajongó szeretettel és boldogsággal.
Mikor a leány tizenöt éves lett, Katagár Mózes nem vitte többé a havasokba. Ellenben összeszedett egy nagy csomó pénzt s elment vele Pestre. Az ember és a leány nagyon jól értették egymást, odafönt annyira összeszoktak, hogy a gondolatuk is találkozott s amit az öreg akart, az mindig jól esett a lánynak. Szép lakást rendezett be Pesten és járatta a házhoz a különböző mestereket. A lány tanult nyelveket, tanult zongorázni, festeni és táncolni. Olyan erős és egészséges volt, amivé csak tízévi merőben fizikai élet tehet, istenverte magánosságban, a legzordonabb környezetben. És ezt a megedzett anyagot most megcsiszolgatta kulturával. A durva arc, a szinte fekete kéz megtisztult, megfinomult anélkül, hogy elpuhult volna. Három év multán Katagár Juliska olyan szépség volt, amilyen Magyarországon még nem termett.
Sverteczky pedig egészen összeaszott, most már csak mankón tudott járni. De hűségesen, mintha kísértet kergette volna, minden újév napján ott volt a kis oláh faluban és hozta a törlesztést meg az új váltót. És látva azt az asszonyt, akivel vétkezett, félig megfehéredve, félig megkopaszodva, egészen belefásulva ebbe a rettenetes életbe, amint gépiesen méri a pálinkát, a lisztet, a cukrot, petróleumot, kocsikenőcsöt, szöget, sarlót, kaszát, minden évben kegyelemért könyörgött, de Mózes hajthatatlan maradt.
– Az utolsó garasig, az utolsó napig – mondotta – a gyerek a kezemben van és tudod, hogy én megteszem, amit mondok.
Juliska huszonegy éves korában férjhez ment. Igen előkelő, igen gazdag ember vette el. De Katagár Mózes föltételül tűzte, hogy míg a leánya huszonhat esztendős nem lesz, addig az ő házánál kell maradnia. Fényes, nagy házat vitt és époly könnyűséggel merült bele a nagyúri életbe, mint annak idején a havasiba. Ezt az embert semmi se hozza ki a sodrából.
Végre elkövetkezett a huszadik év és Sverteczky úgyszólván a sír széléről támolygott a kis faluba s olvasta le az utolsó részletet.
– Most rendben vagyunk – szólt az öreg Mózes.
– Most már meghalhatok – szólt Sverteczky.
– Most visszakaphatod a lányodat, – szólt Katagár Mózes – de becsületes módon, hogy kára ne legyen belőle.
– Hogyan? – hebegte Sverteczky.
– Azt majd este megtudod.
Délben történt ez a beszélgetés és estére az öreg Katagár Mózes halva volt. Főbe lőtte magát, Néhány sort hagyott hátra a feleségének: meg fogtok most esküdni egymással, hogy becsületes szülei lehessetek a lányotoknak.