I.
A barátnő: Jobb ezt nem tudni. Hidd el, nekünk asszonyoknak jobb, ha az urunk nem érdemli bizalmunkat, mintha nem bízunk benne.
A feleség: Igazad van, de hiába mondom ezt magamnak. Mi közöm hozzá, ha megcsal, de szakasztott olyan, mintha csak engem szeretne? Hiába látom, hogy féltékenységem komolyan sérti és sohasem tapasztaltam, hogy valaki másra érdeklődve nézne. Mégis, mégis… Te például sokkal szebb vagy, mint én, tapasztaltad valaha, hogy…
A barátnő: Én? Hova gondolsz?
A feleség: S téged ismert lánykorodból, mikor művésznő voltál.
A barátnő: De kérlek!
A feleség: Ne érts félre, én tudom, hogy te akkor is megközelíthetetlen voltál. De a férfiak nem igen hisznek ebben, s a művésznőknek olyan különös varázsuk van.
A barátnő: Egy szál virágot sem kaptam tőle. Sőt a színháznál általános volt a vélemény, hogy ez az ember vagy nagyon szerelmes a feleségébe, vagy nincs vére.
A feleség: Köszönöm, édes, oly boldog vagyok, hogy ezt hallom. Mert hogy vére van, azt én tudom. S látod, amikor meggyőznek engem gyanakodásom alaptalanságáról, akkor kétszeresen boldogtalan vagyok.
A barátnő: Már miért?
A feleség: Mert akkor rossznak tudom magamat s attól félek, hogy örökös alaptalan féltékenységemmel még elidegenítem magamtól, s magam idézem elő, ami nélkülem sohasem következett volna be.
A barátnő: Kedvesem, ez már betegség.
A feleség: Úgy van, látod, hogy van okom boldogtalannak lenni?
A barátnő: De ezt tudván, tartózkodhatnál a baj szításától. Látod, én mondom, aki pedig nem vagyok valami különös véleménnyel a férfihűségről, s szentül hiszem, hogy az én uram akárhányszor megcsal, én mondom, hogy a te urad hűségéért a tűzbe tenném a kezemet.
A feleség: Milyen jó, hogy ezt mondod, de tudsz-e róla meggyőzni? Be tudod-e bizonyítani?
A barátnő: Édesem, azt, hogy megcsalnak, lehet bizonyítani. Tetten is érheted. De hogy nem csal meg, hogy akarnád tetten érni a hűséget?
A feleség: Igazad van, ez lehetetlen. És mégsem lehetetlen.
A barátnő: Ugyan.
A feleség: Tudod, nagy keserűségemben mindenféléket összegondoltam. Gondoltam arra, hogy megfigyeltetem.
A barátnő: Detektívvel?
A feleség: De ez nagyon csúnya. Gondoltam arra, hogy rendezvousra hívom, s magam megyek el.
A barátnő: Ez kitünő ötlet.
A feleség: Igen, de nem bizonyít semmit. Hátha mégsem olyan elvetemült, hogy egy ismeretlen hívására megy, hátha azt hiszi, hogy az illető csúnya, s ezért nem megy, nem pedig mert egyáltalán nem megy.
A barátnő: Ez is igaz. Tehát, úgy-e, nem lehet emellett bizonyságot teremteni.
A feleség: És mégis lehet. Egyetlen módot tudok.
A barátnő: És az?
A feleség: Az pedig keresztülvihetetlen, mert egy igazi barátnő teljes barátságára van utalva.
A barátnő: Kíváncsivá teszel.
A feleség: Mért ne mondjam meg? Nevess ki és ezzel vége van. Hát úgy találhatnék teljes megnyugvást, ha egy igazán tántoríthatatlan asszony, aki amellett szép és ügyes is, az én tudtommal, de ne az én káromra próbára tenné.
A barátnő: Csábítaná?
A feleség: Igen. S ha ő ellentáll, akkor boldogít a hírrel, hogy nem tudott semmire menni s ha nem áll ellent, akkor szemtől szembe leleplezi, s megmondja neki, hogy csak próba volt az én megbízásomból.
A barátnő: De gondold meg, ez va banque-játék. Ha ez megtörténnék, akkor köztetek vége mindennek.
A feleség: De te azt mondtad, hogy a tűzbe tennéd érte a kezedet, mért gondolod, hogy akkor vége mindennek? Azt kellene mondanod, ha csak ennyi kell, vállalkozol rá te.
A barátnő: Én?
A feleség: Igen, te, aki szép vagy, s aki erényes vagy, akiért én tenném tűzbe a kezemet, s akiben megbízom, mint édesanyámban, s akinek átkulcsolom a nyakát és rimánkodva könyörgök: add meg a lelkem nyugodalmát, tégy osztatlanul boldoggá, vállald a próbát!
A barátnő: De gondold meg, drágám…
A feleség: Én tudom, hogy meg fogja állni a próbát, én is tűzbe teszem érte a kezemet, amíg kételkedem benne, s csak akkor őrjöngök a féltékenységtől, ha adat nélkül kell benne hinnem.
A barátnő: Édesem, tudod, hogy érted sok mindenre volnék képes, de ilyesmi… engedd meg, te elfelejted, hogy nekem is van uram, akinek a lelke nyugalmáért felelős vagyok.
A feleség: Hiszen nem csalod meg!
A barátnő: Ehhez a próbához legalább is kacérkodnom kellene az uraddal, s olyan látszatot teremteni, mely az enyémet nyugtalanítja.
A feleség: Nem kell róla tudnia, csak utólag. Hiszen a férfiak úgy tudnak bízni, hogy szinte ostobaság! Tedd meg, drágám, egyetlenem, tedd meg, lásd, az életem függ tőle, mert olykor már öngyilkosságra is gondolok.
A barátnő: Kezdek félni tőled. Aztán, hidd el, nekem fogalmam sincs, hogyan fogjak hozzá.
A feleség: Soha kedvezőbb alkalom. Az urad csak holnap este érkezik, így tehát a legjobb alkalom, hogy ma nálunk vacsorálj.
A barátnő: És?
A feleség: És aztán én rosszul leszek és ti egyedül maradtok.
A barátnő: De kérlek, itt nálad?
A feleség: Hiszen úgy sem történik semmi! Aztán ő hazakísér s ennyi csak elég!
A barátnő: Első agira?
A feleség: Nekem nem kell több. Ha az első kísértésnek ellentáll, akkor többnek nem is akarom kitenni.
A barátnő: S ha megállja a próbát, mit fog rólam gondolni?
A feleség: Azután felvilágosítjuk. Ugy-e, drágám, megteszed?
A barátnő: Mulatságnak nem rossz. De igérd meg, hogy nem tekinted egyébnek játéknál.
A feleség: Igérem, és te is igérd meg, hogy akármi lesz, meg fogod mondani az igazat.
A barátnő: Természetesen. De hidd el, bolondokat csinálunk mind a ketten.
II.
A férj (miközben felesége hálószobájából visszatér az ebédlőbe): Vacsora alatt kétszer a lábamon felejtette a lábát: ez nem hasonlít reá. A feleségem rosszul lesz s magunkra hagy: ez nem vall a feleségemre. Jeremiás, vigyázz, ez a két asszony összejátszik s próbára tesz. Nohát meg fogom állni a próbát. Pedig a menyecske szép, nagyon szép. Ördög vigye, szinte jobb volna, ha nem láttam volna keresztül a szitán.
III.
A barátnő: A baj nem olyan nagy, holnapra már vígan lesz.
A férj: S kegyed olyan bizonyos benne? Én nyugtalankodom.
A barátnő: Én pedig olyan bizonyos vagyok benne, hogy örülök neki. Tudja-e, hogy amióta asszony vagyok, még nem beszéltünk egymással négyszem között?
A férj: Nem is tűnt föl nekem. Hiszen amit mondunk egymásnak, azt akárki hallhatja.
A barátnő (mamlasz; csakugyan hű): Az igaz. De lássa, én is tisztességes asszony vagyok, azért most kellemesnek érzem, hogy így egyedül vagyok egy másik férfival.
A férj: Igazán? No persze, velem, akiről tudja, hogy nem fogom félreérteni.
A barátnő: Téved. Jobb szeretnék mással lenni, vagy legalább is olyannal, aki félreértene. Tudja, miről álmodom sokszor? Szeretnék egyszer valakivel nekimenni egy éjtszakai mulatságnak. Amúgy istenigazában kilumpolni magamat.
A férj (teringettét, ha ezt elhihetném): De csak addig, míg szaván nem fogja valaki.
A barátnő: Nem a! Próbálja meg, fogjon szavamon.
A férj: Könnyen beszélhet. Ugyis tudja, hogy ismerem magát, s a feleségemet nem hagyom itt semmi körülmények között.
A barátnő: Hiszen megigérte, hogy haza kísér.
A férj: Ez egy félóra.
A barátnő (nehéz ember): Az igaz. Hát le kell mondanom. Különben úgyis csak bolondság volt. Igaza van, adott esetben magam szaladnék el a lehetőségtől.
A férj: Pardon. (Ő nagysága ugyanis ismét a lábára hágott.)
A barátnő: Én kérek pardont. Adna egy cigarettát?
A férj: Örömmel.
A barátnő: Csaljuk meg a zsidót, a magáén akarok rágyújtani.
A férj: Tessék.
A barátnő: Jaj de ügyetlen vagyok, a két cigaretta nem találkozik. Majd így. (Megfogja a férj kezét.)
A férj (teringettét, ez puha, meleg és nagyon sok; óvatosság, el ne hagyj): Milyen finom a keze érintése.
A barátnő: Veszi észre? De a magáé. Még sohasem láttam ilyen kicsi, finom férfikezet.
A férj: Pardon. (A térdük ugyanis összeért.)
A barátnő: Ah!
A férj: Mi lelte?
A barátnő: Semmi. (Kezét az arca elé tartja.)
A férj: Kedvesem! (Lefejtené a kezet.) Hilda! (Teringettét, ez bódító! Lehetetlen, hogy komédiázzon.) Édes Hilda, nézzen rám.
A barátnő: Hazamennék.
A férj: Maradjon még. Mondja meg, mi bántja. Hiszen olyan jó barátok vagyunk, olyan jó barátok vagyunk… olyan… jó… barátok… vagyunk… (Föléje hajolt, s míg a kezet forró szorítással lekényszeríti az arcról, hirtelen reáborul és megöleli.)
A barátnő: Mit csinál? (Már késő, a férj megcsókolta. Csak azután löki vissza és fölpattan.) Szégyelje magát. Nyomorult. Tudja meg, hogy én tűzbe tettem volna önért a kezemet és ön… próbára tettük a feleségével, s maga, maga az első kísértésre elejtette az álarcát. Szegény barátnőm.
A férj: Próbára tett? Hát mégis jól sejtettem?
A barátnő: Ah, most kibúvót keres? Azt mondani, hogy sejtette s azért maga is játszott? Ez már több mint nyomorultság!
A férj: Téved, nem azt akartam mondani. Hanem azt, hogy tudtam, hogy játszik velem, hiszen egészen más volt, mint eddig, és mégsem tudtam ellentállni. Hát igen, a próbát nem álltam. Magának nem tudtam ellentállni. Itéljen el érte. Tisztességes, hű férj voltam eddig, mert maga nem nézett rám. Nyomorult ember vagyok, mert a maga szemébe néztem. Ez így van. S most áruljon be a feleségemnek, mondja meg neki, hogy alávaló férje van, mert a maga szépsége, a maga égető közelsége nem hagyta hidegen.
A barátnő: S maga rólam föltette, hogy képes volnék…
A férj: Nem tettem föl, hiszen sohasem szóltam. Most sem szóltam volna. Azt mondtam magamnak: ez az isteni nő isteni elérhetetlenségben lebeg fölötted. De most gondolja meg, ha egy angyal, akit a magasban imádnak, mégis felém nyújtja a kezét, s én azt gondolom: nem szerelemből teszi, elpusztulok érte, de megéri a pillanatnyi üdvösséget…
A barátnő: Maga azt mondja, hogy már régen.
A férj: Amióta ismerem, szeretem. S most próbára tesz a feleségemmel összejátszva. S én ezt tudom, de hiába, nem tudok magamon uralkodni… vége… jól van… most menjen be hozzá és számoljon be: a férjed nyomorult, mert egyetlen asszony van, aki előtt minden önuralma, kötelességérzete romba dől…
A barátnő: Szegény ember és… sokat szenvedett?
A férj: Ne kérdezzen, áruljon el.
A barátnő: Föltesz rólam ilyen hitványságot?
A férj: Ó, drága angyalom, magáról rosszat föltenni?
A barátnő: Istenem, mit csinál? Hagyjon!
IV.
A feleség: Hogyan köszönjem ezt meg neked? Most már igazán hiszek, bízom és boldog vagyok.
V.
A férj: Mi az, hogy most oly keveset vagytok együtt? Összevesztetek?
A feleség: Nem vesztünk össze, de amióta nálunk vacsorált és én rosszul lettem, nem tetszik nekem.
A férj: Ugyan. S miért?
A feleség: Igaz, hogy én marasztaltam, de neki tudnia kellett volna, hogy egy más asszony férjével nem illik egyedül maradnia. Hogy én bízom benned, még nem jogosítja föl arra, hogy ezt a bizalmat föltételezze bennem!