– Aki annyit szenvedett és csalódott, mint én, nem kockáztathat nyugodt lélekkel újabb kísérletet. Itéljen ön maga, ön előtt semmi titkom. Tizennyolc éves sem voltam, mikor férjhez adtak. Megjelent egy kellemes fiatalember, aki szüleim fölhatalmazásával körülhálózta fehér lelkemet. Megszerettem azzal a tisztasággal, mellyel engem elámított. Csillagokat, rózsákat, holdat és madárcsicsergést igért, aztán mikor magunkra maradtunk, egyszerüen fenevad lett belőle. Könyörögtem, sírtam neki: maradjunk úgy, mint voltunk, tisztán akarok élni, ideális szerelemben, hogy nem így képzeltem a házasságot, hogy inkább meghalok. Ő durván kikacagott, s a csillag, hold, virág és madárcsicsergés brutálisan mondta, hogy ő férjem s nem azért vett el, hogy ne legyek a felesége.
– Szörnyűség!
– Tudom, hogy ezt gúnyból mondja, s nem is állítom, hogy igazam volt, de akkor így gondolkodtam és éreztem és ezt az embert halálosan meggyűlöltem. De azontúl már nemcsak szenvedtem, hanem igazam is volt. A nyomorult elhanyagolt. Ahelyett, hogy szelíd szóval és gyöngéd bánásmóddal kibékítette volna halálosan megsebzett lelkemet s megbecsülte volna a női tisztaságot, miknek romjaikban is szenteknek kellett volna lenniök előtte, durván és kíméletlenül kifakadt ellenem. Ha hazajött s engem búsan, boldogtalanul talált, nem iparkodott fölvidítani, hanem káromkodott: megint siralomházba jövök? S boldogtalanságomat ürügynek használta föl, hogy mind tovább és mind többször kimaradhasson, éjtszakázzon. Nem telt el egy esztendő s meg is csalt.
– A nyomorult!
– Ne szidja, mert már meghalt. De akkor én is azt mondtam, hogy nyomorult. S mikor hűtlensége letagadhatatlan bizonyítékait a szemébe csaptam, cinikusan azt mondta: hát mit bánt az téged, hiszen te nem akartad, hogy valóban a férjed legyek! Pedig tudta, jól tudta, hogy egy tizenkilenc éves fiatal teremtés mennyit szenved, ha egyszer már megismerte az életet és lelke hozzátörődött ahhoz, amitől eleinte förtelemkép irtózott.
– Én értem önt.
– Ő azonban nem értett. S ekkor megjelent a másik. Ó, hogy maguk férfiak mind oly pokolian lelketlenek. A tulajdon öccse volt. Olyan szépen tudott beszélni, olyan becsületesen nézni. Irtózatos magányomban, emésztődésemben, keserűségemben, haragomban, gyűlölségemben s mondhatatlan szenvedéseim közepette ő volt a jótékony nemtő. Elítélte bátyját, megosztotta gyűlöletemet, megédesítette magányos óráimat s egyre sóhajtott, hogy mért nem vele találkoztam először, milyen más volna a mi kettőnk élete.
– Szegény fiú!
– Szegény fiú? Jó, becsületes embernek tartottam én is, talán az is volt, hiszen maguk férfiak sem sokat követelnek a maguk fajtájától. Hát ez a becsületes ember még az uramnál is becstelenebb volt, mert volt lelke elcsábítani a vérbeli bátyja feleségét.
– Ne mondja!
– De mondom, mert igaz. Ákos, mondottam neki, ez szörnyűség, ez nemtelenség, gondold meg, én a bátyád felesége vagyok! S azt hiszi, hallgatott rám? A nyomorult! A második ember, aki tönkre tette életemet. Pedig még akkor csak húszéves voltam.
– De férje meghalván, mi sem állt útjában, hogy…
– Hogy az öccse felesége legyek? Ezt ugyan jól adja. Gondoskodott a nyomorult ürügyről, hogy ne vegyen el. A férjem ugyanis főbe lőtte magát.
– Ah!
– És öccse, a nyomorult gazember, kifundálta, hogy miattunk lőtte magát főbe. Fölhasználta azt a körülményt, hogy az uram egyszer váratlanul hazajövén, az öccse ölében talált engem. Hát mi van ebben? Hisz a sógornője voltam. Az uram nem is szólt semmit, végignézett rajtunk s egészen nyugodtan magunkra hagyott. S mégis azt állította aztán Ákos, hogy miattunk halt meg s a halott árnyéka örökké köztünk lebeg elháríthatatlan akadálykép. Hogy tovább is szeret, de vége közöttünk mindennek, neki ezentúl a lelke nyugodalmát kell keresnie. Mit szól ehhez? Mintha nekem nem lett volna lelkem s több becsületérzésem, mint az összes férfiaknak együttvéve.
– És mi lett belőle?
– Haha! Elzüllött. Azt mondta, a lelke nyugalmát keresi. És hol kereste? A kocsmában. Nekifeküdt a dőzsölésnek. Ivott, kártyázott, kártyázott és ivott és bizonyára ledér nőktől sem idegenkedett. S ezzel végleg tönkre tett engem.
– Nem tudta elviselni kedvese hűtlenségét?
– Hallgasson meg. Míg ő dőzsölt, én özvegyi magányban töltöttem egy teljes esztendőt. Ültem, ültem, ültem és gondolkodtam, vártam, kérdeztem magamtól: hát most mi lesz? Húszéves vagyok, mikor más nő kezdi az életet, s az enyém már befejeződött volna? Akkor egy embert helyezett át a kormány képében a balvégzet. Mérnök, komoly ember, folyton a vasutat tanulmányozta s valahogyan összekerültünk. Azt mondta, hogy ő is magányos ember s mennyire meghatja őt az én magányosságom. Szóval, azt hittem, hogy végre megtaláltam az igazit s hozzá mentem. S meglehetős boldogságban éltünk két esztendeig, mikor rajta is tapasztalni kezdtem, hogy ép olyan gazember, mint a többi. Rám fogta, hogy mióta a felesége lettem, egészen más vagyok, mint azelőtt. Persze, nem mondhatta azt, hogy ő lett egészen más. Az volt a bűnöm, hogy fiatal asszony létemre, aki már annyit szenvedtem, egy kicsit élni is akartam. Ő meg folyton otthon akart ülni, aztán egyszer ép olyankor vitt mulatságra, mikor jobb lett volna otthon maradni. Máig sem tudom bizonyosan, hogy nem előre kiszámított terv szerint cselekedett-e. Egy jótékony hangversenyen voltunk s utána vendéglőbe mentünk vacsorázni. Nyugodtan ültünk egymással szemben, mikor egyszerre csak nyílik a belső külön szoba ajtaja s megjelen benne Ákos, holtrészegen. Tessék elhinni, a lábán sem tudott állani, a szava is dadogó volt, becsületes ember egy szavát sem hitte volna. Ránk néz, elénkbe áll és azt mondja: maga az a becstelen, aki ilyen asszonyt feleségül vesz? Aki megcsalta az urát a sógorával s a halálba kergette? Mondom, olyan részeg volt, hogy semmit sem kellett volna hinni a szavából s ő maga sem tudta volna később, hogy mondott-e valamit. De hát drágalátos uramnak kapóra jött a dolog, párbajban agyonlőtte a rágalmazót, ellenem pedig válópört indított.
– Hát így történt a válás?
– Igy, s a gazember a bíróság előtt azt mondta, hogy két ember vére terheli lelkemet. Az én lelkemet, melyen a nyomorultak csakúgy gázoltak, mint a lovak az úton. S nekem most megint magamban kellett élnem, az elvált asszony teljes védtelenségében s ódiumával, szinte kilökve a társaságból, csak azért, mert minden ember, akivel a végzet összehozott, gazember volt.
– S ebből a helyzetből keresett menekülést a színpadon?
– Úgy van. Új világot kellett magamnak teremtenem, új tartalmat keresni elhibázott életemnek. Én őszintén a művészetet akartam szolgálni, de a férfiak mindig csak az asszonyt látták bennem. Elkábítottak, megvesztegettek, – édes Istenem, még mindig nem akartam elhinni, hogy az én életem le van zárva. S kerestem és hittem és kiábrándultam a művészetből is, mikor láttam, hogy egyik ember nyomorultabb, mint a másik, s igazán nem érdemesek másra, mint hogy felhasználjam őket, aztán eldobjam magamtól, ahogy engem eldobtak.
– Pedig ön még oly szép és fiatal, lehetetlen, hogy ne szerethesse senki önmagáért.
– Huszonnyolc éves vagyok és szép, amint ön mondja. A szépségem soknak kellene még, de becsületesen szeretni, azt nem tudnak maguk férfiak. S mivel annyi ember gazember volt s tönkretett, engem ítélnek el. Ez a világ igazsága. S ilyen tapasztalatok után menjek ismét férjhez? Ó, nincsenek többé illuzióim, ez sem lesz jobb a többinél. De mit csináljak? Mégis rászánom magamat, de nem ám azért, mintha többet várnék tőle, mint a többitől. Föláldozom magamat, mivel ismét tisztességes nevet és vagyont nyújthat, s talán az öregségénél fogva nem lehet olyan komisz, mint a fiatalok voltak. Hát most mindent tud, mit szól hozzá?
– Szegény asszony!