I.
A kárpit hófehér, ő maga szövögette, hímezgette. A padló ragyogó sárga, ő maga festi be esztendőnkint kétszer. S barna, száraz kezén szinte zörögnek az ujjak, amint év-év után kötögeti a takarókat, a kerek asztalra, a magasra tornyosított ágyra, a szekrény oldalára, az ablak párkányára, az imazsámolyra, a székek hátára, a kanapéra, a tálcára, a lámpára, a lámpa alá, a kis kakukóra fölé sátornak, a biblia elefántcsontjára toknak. S míg szorgalmas, zörgő kezeivel barnára fon be mindent, odakint a konyhában a kályha mellett áll árva unokája és főzi a kávét. Az is barna.
És beszél neki:
– A tisztaság a fő. Midőn a szobába lépsz, papucsba bujjál. Mielőtt leülsz, kötényeddel törüld meg a széket, úgy kell ráülnöd, hogy ki ne mozduljon a helyéből. Emberrel szóba ne állj, mert piszkos a lélegzete. Ne barátkozzál senkivel, mert akkor eljönnek vendégségbe és piszkot hoznak magukkal. Tudod, mióta vagyok boldog? Huszonöt év óta, azóta, hogy magamban élek és tisztaságot látok a házamnál. Ez az igazi élet. Ezt fogod te átélni és boldogabb leszesz mint én, mert hamarább fogtál hozzá.
A tizenhét éves leány a nagymama keze fölé hajolna, de az feléje szegzi a kötőtűket.
– Semmi csók, az nem egészséges. A széket pedig ne tologasd. Látod? Itt a karcolása a padlón.
– Nagymama, – mondja a fiatal leány – aztán nevetni szabad?
– Soha, kedves lányom, a nevetés megcsal. Csak az sír, aki nevet. Mindig sírni kell a nevetés után.
– És te sohasem nevettél?
– Azelőtt igen, amíg meg nem tanultam, hogy sírás a vége. Azóta nem nevetek. Te se nevess soha. Gonoszok az emberek.
A kicsi ablakban muskátlik állanak. Jaj be szép muskátlik! A kislány pihegve borzolja föl leveleit az orrával, ám a nagymama szigoruan rászól:
– A virág arravaló, hogy árnyékot tartson. Különben gonosz, mint az emberek. Megszédíti a lányt. Nem szabad szeretned a virágot.
– Aztán kit szeressek, nagymama, ha a virágot nem szerethetem?
– A jó istent és a tisztaságot és a rendet. Ennyi elég a boldogsághoz, nekem sincs több.
– De nagymama, te öreg vagy és én még oly fiatal.
– Te is öreg vagy. Akinek senkije sincs, az öreg. Apád, anyád fiatalok voltak, mert halálra kínozták egymást. Te öreg vagy, mert téged nem fog senki sem kínozni. Tudod, mi az ember? Olyan, mint a gyümölcs a fán. A levél, a virág, az semmi, csak arra szolgálnak, hogy gyümölcs legyen. És a gyümölcs is csak akkor teljes, ha már megérett. Ifjúság, rajongás, nevetés, mulatás hiábavaló éretlenség. Aki megérett, az az igazi ember és az egy helyben ül és imádja istent. Értetted?
A kislány nem érti, de bólogat a fejével.
– Ha pedig nem érted, – folytatja az öregasszony, akkor azt mondom, az embernek kenyérre és alvóhelyre van szüksége. Azt tőlem kapod. Ezért pedig engedelmeskedned kell. Mindennek úgy kell lenni, ahogy én akarom. Értetted?
Ezt már megértette a kislány.
– Most eredj, főzd meg a kávét.
És a kislány megfőzte a kávét és törölgette a könnyeit. Pedig még csak nem is nevetett.
II.
Az ablakok egy poros józsefvárosi utcára nyíltak, mely örökké hangos volt az utcagyerekek zajától, éjtszaka az emberek verekedésétől, nőszemélyek sivalkodásától. A sűrű barna ablakfüggönyön keresztül nem lehetett belátni, de a kislány gyakorta állt mögötte és tekintgetett ki.
– Nagymama, sétálni is árt?
– A sétát az ördög találta ki az emberek megejtésére. Aki sétál, el van veszve. A gonoszság ott leselkedik az utcasorban. Az ember járjon, ha dolga van, de ne járjon, csakhogy járjon.
– Azt hallottam, nagymama, hogy a város belül egészen más. Nagy márványpaloták állanak és minden bolt olyan, mintha üvegkereskedés lenne. És hogy a Duna is itt van Budapesten. Nagymama! – kiáltott föl keservesen – szeretném egyszer látni a Dunát!
– Olyan az, mint odalent Dunaföldváron. Nincs rajta látnivaló. Víz, víz, víz. És azok az utcák? Ház, ház, ház. Oda nem szabad sohasem menned. Én sem megyek oda, mégis elélek.
– Te már láttad, nagymama, – véli a kislány, s alig bírja visszafojtani a sírást.
Az öregasszony pedig leereszti kötését, fekete karikájú pápaszemét homloka egy rángásával lerázza az orra hegyére s mintha a szemét tűvé élesítette volna, vizes kék tekintetével egyenesen beleszúrt a kislány lelkébe:
– Ha meg akarod nézni az utcát, eredj és maradj ottan. Ha nálam akarsz maradni, úgy élsz, ahogy én akarom, de az első engedetlenségre elhagyod a házamat, értetted?
Ezt megint meg kellett érteni.
A kislányban egy darabig fickándozott még az ifjúság élnivágyása, kíváncsisága, mint a szárazra vont halacska, aztán csodálatos nyugalom költözött belé. Órákhosszat ült a nagymamával szemben és horgolt, kötött, mint ő. Az utca zaja csak bántotta, de nem volt kíváncsi, ki, miért zajong odakint. Az öregasszony sajátos bölcsessége, könyörtelen rendszeretete és szívtelen nyugalma mintha belé is szállt volna. Vagy mintha az az öreg pók már kiszívta volna a vérét, a szegény legyecske aléltan feküdt a hálóban.
És most már nemcsak értette a nagymama szavát, hanem hitt is neki. Kíváncsiság nélkül, csak fokozódó utálattal és rémülettel vett tudomást a világ komiszságáról. Milyen istentelenek az emberek, különösen a fiatalemberek. S milyen baj, ha a lány kezébe kerül az olyan hitvány embernek, akár feleségül veszi, akár nem. Hiszen tudhatja, az édesanyja is belehalt, a nagymama is megszenvedett a nagypapáért. Szerencse, hogy agyonütötte a szeretője ura, különben őt kínozta volna korai sírba. Minek ezt kitapasztalni? A vége egy – ha bele nem hal, magára marad, öregen, ráncosan, az ablak mellett, öröm nélkül, gond nélkül. Érett gyümölcs, csak ez ér valamit az életben. Ez a tisztaság, meg a rend, mert ez távol tartja az ördögöt, az unalmat és a könnyelműséget, minden bűn forrását.
III.
A harmadik házban volt a kis szatócsbolt, ahol minden szükségletüket beszerezték. Kéthetenként egyszer betoppant a szatócs inasa és átvette a rendelést. Hét év alatt mindig ugyanaz az inas. Szögletesfejű, köpcös gyerek volt, óriási tenyerekkel és vastag ajakkal. Eleinte mikor látta, a kislány még lenézett rá, hét év multán föl kellett hozzá tekintenie, annyira megnőtt. Sőt annyira megnőtt, hogy mikor legutóbb hozta a cukrot, a kávét, a cikóriát, a lisztet meg a vaniliát, hát rászögezte lusta szemét a kislányra:
– Ejnye be szép maga, kisasszony!
Ezzel sarkon fordult és ment. Mégsem volt még annyira felnőtt ember, hogy a feleletet is be merte volna várni.
A kisasszony pedig ettől az otromba férfiszótól elvörösödött, kábultan nézett a csukott konyhaajtóra, hol a fiú eltűnt s csak a nagymama rikácsoló hívására költözött bele ismét a lélek. Összerezzent és leült szokott helyére és horgolt. Horgolt és hét év óta először ismét szóba hozta:
– Nagymama, mégis szeretnék a városba menni.
A nagymama nem is szólt, csak ismét lerázta a pápaszemet s tekintetével megszúrta a lányt. Az lesütötte szemét és izgatottan tiltakozott:
– Nem, nem, igazad van, nem akarok a városba menni!
De az a kihalt, poros utca hogy megelevenült azóta! Egy teremtett léleknél több nem fordult meg benne és mégis mennyi újság esett meg! Az emberek egészen megváltoztak. Férfi és asszony lett belőlük. A verklis, aki a házba vonta kíntornáját, mintha csak most kezdené muzsikáját dolgoztatni. A fuvarosok káromkodásából duhaj életkedv csapott felé. Este hajadonfős lányok ingujjas és kékkötényes legényekkel sétálgattak az ablaka alatt. Messziről egy kéziharmónika rezgő nótája ostromolta ablakát. S a szegény kis lány egyre a boltoslegényre gondolt és lopva kitekintve az ablakon, kutatta, vajjon nincs-e ő is a sétálók között.
Éjtszaka lázálmok gyötörték. Egyszer kiugrott az ágyból és az ablakhoz futott. Mintha megzörgette volna valaki. Nagymama korholta:
– Nincsenek itt tolvajok, csak egy rossz emberpár csókolódzik az ablak alatt.
Forró hidegség járta át a testét. Tehát csakugyan! Nem tévedett. S ahogy ijedten visszabujt az ágyba, egyre kínozta, marcangolta a kérdés: nem a boltos-segéd csókolódzott az ablak alatt? És kivel? Azzal a fiúval ezentúl is találkozott, mikor az árut hozta s csak leste, várta, hogy újból mondja: be szép a kisasszony! De nem mondta többet, a szemébe sem mert többé nézni, vagy úgy lehet, nem is találta többé szépnek.
Ez a szerelem! – mondogatta magában elálló szívveréssel, babonás rémülettel s valami különös hasogató örömérzéssel, ez a szerelem és szerelmes vagyok a boltos-legénybe.
A nagymama gyanakodva nézte a lány megváltozott viselkedését. A horgolás sehogy sem ment, szívesebben állt a konyhában és a kávé kétannyi ideig főtt, mint azelőtt.
– Valami bajod van? – kérdi s a lány rémülten akar elébe vágni a pápaszem lerázatásának.
– Isten uccse nincs semmi bajom, nagymama, csak rosszul alszom éjtszaka.
– Többet kell horgolni, – jelenti ki a nagymama – ezentúl én főzöm a kávét, akkor jobban fogsz aludni.
És ő főzte a kávét és szegény most már kéthetenként sem láthatta a boltoslegényt.
IV.
Elmult ismét vagy három esztendő. Nagymama ágyba esett és ott folytatta a horgolást. Doktor is járt a házhoz, de csak néha. A leány arca megsápult, elráncosodott, a lelke elkeseredett. Gyűlölte az öregasszonyt, de félt tőle. Mégis erősebb volt most, mert ő szabadon járt-kelt, a nagymama meg rászorult. Kemény, dacos hangon kijelentette:
– Nagymama, én tükröt akarok. Nem tudok fésülködni tükör nélkül.
A nagymama felült az ágyban és rábámult:
– Tükröt?
– Igen, tükröt. Minden leánynak van tükre.
A nagymama arcán nyüzsögni kezdenek a ráncok.
– Tükröt? – ismétli. – Hát kell tükör? Láttál nálam tükröt? Szebbé tesz a tükör? Fiatalít a tükör? Talán bizony férjhez is mennél?
– Azt is! – kiáltott fel vadul a szegény teremtés. – Élni akarok, mint más, élni akarok, mint te éltél, nem bírom tovább ezt a rabságot, és ha nem engedsz tükröt vásárolni, akkor megszököm.
Az öregasszony visszahanyatlott, póklábú ujjai görcsösen belemarkoltak a paplanba, aztán rekedten rákiáltott a lányra:
– Gyere ide.
Az dacosan melléje állt.
– Tükröt akarsz?
S a görcsös ujjak egy hirtelen csapással belekaptak a hajába, hogy fájdalmában nagyot kiáltott és lerogyott az ágyra.
– Tükröt, – hörögte a vén asszony – eredj és végy magadnak tükröt. Nézz bele és kárhozzál el. Eredj a városba és nézd meg a várost. Eredj az utcára és sétálj a kocsisokkal. Menj férjhez, ha akad, aki elvesz, keríts magadnak szeretőt, ha akad, aki szóba áll veled. Most már mehetsz. Szép és fiatal voltál, mikor hozzám kerültél, most hála istennek csúf és öreg vagy. Csak vedd meg a tükröt, de aztán nézz is bele!
És csúnyán és vérlázítóan kacagott. A lány arca elé tette a kezét és keservesen sírt. Nem beszélt többé tükörről.