I.
– Még öt perc – gondolja magában Gerendás Béla biztosítótársasági hivatalnok évi háromezerkétszáz korona fizetéssel, s jelenleg két koronával és tizenegy fillérrel a zsebében. Belebámul a kávéház ragyogásába, s rémülettel követi az óramutatót, mely gyorsvonati sebességgel végez az öt perccel.
– Még öt perc – gondolja ennek elteltével, de csak fölcihelődik. Tíz órára jár az idő, s ez a még öt perc kapupénzt jelentene. Utolsó irígy pillantást vet a szomszédos ablakpáholyba, ahol egy fiatalember egy még fiatalabb hölggyel titkos kézszorításokkal tölti az időt, s ingadozón, mintha sokat ivott volna, indul az ajtón kifelé. Mindenki utána néz, ilyen óriási alakot ritkán látni Pesten.
Hát menjünk haza. Vajjon mit fog otthon találni? Mindennap kérdi ezt, s mindennap tudja, hogy mit talál otthon. Egy beteg asszonyt, aki egészséges korában is csak a derekáig ért, most még odáig sem. Egy beteg asszonyt, akivel szemben szörnyetegnek, szívtelennek föst, pedig… rabszolga. S mindennap fölfogadja, hogy végez vele, hogy föllázad ellene, és mindennap az asszony végez vele.
Hogy is van? Meg kell házasodni, ezt az életet tovább nem bírja. Sok az adósság, sok a szerelmi baj. Nem, kilábolni az adósságokból, s rendes életet élni, mindennap rendesen otthon lenni, néha az asszonnyal együtt kimaradni. Voltaképpen roppant családi hajlamú embernek ismerte meg magát minden viselt dolgának dacára.
Hát itt van ez a csinos, szőkehajú Pécskai Annus. Szerelmes belé? Nem. De szép, kedves leány, ennyi elég. És kicsi lány, s neki mindig gyöngéje volt a kicsi termetű nő. S a nagybátyja takarékpénztári igazgató, befolyásos ember. Ez majd előresegíti a hivatalban. Ezt nemcsak ő gondolta, hanem a nagybácsi mondta is. Aztán itt van a másik nagybácsi, a mama bátyja. Majdnem milliomos cég. Ez látja el a kislányt kelengyével, sőt tízezer korona hozomány is lesz. S voltaképpen ez a fő. Ki kell tisztulni az adósságokból, aztán szegényesen, rendesen eléldegélhetnek. Pénzgond, szerelmi gond nélkül.
No, aztán megvolt az esküvő. A szomorú nagybácsi titokzatosan egy borítékot csúsztatott a kezébe:
– Menjetek nászútra.
Ezer korona volt benne, nászútnak elég.
De sajnos, még sok is volt. A kicsi csinos asszony harmadnapra megbetegedett s többé ki sem akart gyógyulni. Az orvos azt mondta, nem lett volna szabad férjhez mennie. Hát ez nagy baj, az asszonykának is, aki imádta az urát s elveszettnek tartott minden percet, mely csók nélkül múlik el, az embernek is, aki révedezve kérdezgette magában:
– Most már mi lesz? Megházasodtam és nincs feleségem, feleségem van, de az orvos azt mondja: nem igaz.
Hát kár a költségért, menjünk haza. S hazajöttek s az asszonyka mindjárt befeküdt az új ágyba s ritkán kelt onnan föl. S hazajött s a takarékpénztári bácsi nagy botrányok között el volt csapva állásából, mert kiderült, hogy a mamai bácsinak mint rokon aránytalanul nagy hitelt nyújtott s a csőddel a takarékpénztár óriási összeget vesztett. Mert a mamai nagybácsi csődbe ment, s az az ezer korona, melyet nászutazásra kezébe csúsztatott, voltaképpen az egész hozomány volt.
Már most mit tegyen? Nyakig az adósságban, egy beteg asszonnyal, akit gyöngéden ápolni s drága kúrákkal gyógyítani kell.
– Be vagyok csapva, – gondolta elkeseredetten – s nem vagyok bolond, hogy becsapassam magamat. – Azzal az eltökélt szándékkal indult haza a hivatalból, hogy vagy az asszonyt küldi haza, vagy ő maga pakol s megy vissza a hónapos szobába.
De mikor zord ábrázattal belépett, két vékonyka kar nyúlt feléje:
– Ilyen sokáig, ilyen sokáig, nem bírom ki, hogy olyan sokáig távol maradj!
S az óriás elszontyolodott s gyáván rebegte:
– Édesem, háromig tart a hivatal s most negyed négy van.
– Tudom, tudom, de oly sok, oly irtózatos sok idő ez, ha az ember vár.
Hát küldheti haza ezt a szegény teremtést? Mehet ő hónapos szobába? Mélyet sóhajtva ült az ágy elé s elrévedezve kanalazta a levest. Nem, ez már így van, ő ezt a szegény gyönge teremtést nem fogja megölni.
– Meghal magától is – gondolta magában, de nyomban letagadta maga előtt, hogy gondolta.
II.
Megtörtént, amiről azt hitte, ezt már nem köteles eltűrni. Apának kellett volna lennie, s orvosi operáció alapján megakadályozták ezt az anya élete érdekében. Tömérdek pénzáldozat, azaz újabb adósság. Mikor a szegény teremtés először mosolygott reá és feléje tárta karjait, szinte meggyűlölte. Van lelke hozzá? Mintha mi sem történt volna? Hát ő nem érzi, hogy megölték a gyermekét az ő élete érdekében? Úgy érezte, ha ő lenne az anya, gyilkosnak érezné magát. S ez a gyönge teremtés, ez a csupa esendőség, – ennek van ereje tovább élni, s egy könnycseppet sem ejt gyermekéért, csak azért, mert nem szülte meg?
S csókra gondol? Ez a semmiség? Nem, nem érdemel irgalmat. Igazi asszony megszüli gyermekét, s ha belehal is, egy életreképesebb teremtés örökölte életét. Mikor e hangulatában először durvult el a hangja, az asszony meglepett, majd rémült tekintetet vetett reá, aztán, mintha megértette volna urát, a párnába rejtette arcát, úgy rebegte:
– Nem tehetek róla, hogy még élek.
Ez szívébe vágott az óriásnak. Odaült az ágy elé, s lágy fuvolahangon kérlelte a zokogót. S megvetette és átkozta magát, s megfogadta, hogy ezentúl minden ocsmány gondolatot messze űz magától, s ha akármilyen nehéz lesz is az élete, ennek a szegény beteg teremtésnek nem fogja betudni, s nem fogja vele éreztetni.
Aztán lábra állt az asszony, aztán ismét beteg lett. S minél hívebben tartotta meg Gerendás a fogadalmát, tapasztalta, hogy a gyönge asszony voltaképpen rettentően erős és kegyetlen. Ha benyitott a sivár kis lakásba, mind többször az asszonyt lesütött szemmel, ölbe tett kezekkel találta, s köszöntésére is alig felelt.
– Mi baj?
Nem kap feleletet.
– Mégis, mi baj?
Nagysokára megtudja. Semmi. Ha még kérdi akkor semmi. Nehéz nyugodtnak maradni, ha egy asszony azzal izgatja az embert, hogy azt mondja: semmi. Végül kisül, hogy szívtelen ember, ha még kérdi. Itt tölti ifjúságát betegágyban, betegszobában, s még kérdik, hogy mi baja van? Hát ez nem elég ok? Itt él egy férfi mellett, aki elhitette vele, hogy szereti és most elhitetné vele, hogy hű hozzá.
– Hát tudod az ellenkezőjét?
Erre sem kap feleletet.
Aztán később:
Persze, mert szegény. Mintha tehetne róla, hogy nagybácsijait az a szerencsétlenség érte. Hitvány dolog ezt megbosszulni egy gyönge teremtésen, mely ki van neki szolgáltatva, mivel beteg. Pedig hát mitől beteg? Csak attól, hogy őt szerette. Maradt volna meg lánynak, most ugrálhatna. S ha el nem szédíti a fejét, bizony szívesebben maradt volna meg lánynak és egészségesnek.
Eleinte ezek a beszédek felbőszítették. Aztán észbe kapott. Minden kifakadása után az asszony állapota rosszabbodott. Görcsöket kapott, ágynak esett és hetekig föl sem kelhetett. És simogatta a haját és elnézően, gyöngéden nézte az óriást:
– Nem haragszom érte, de úgy-e, többé nem teszed?
Minek vitatkozni vele? Az erősebbnek meg kell hajolnia a gyöngébb előtt. De a gyöngébb mind kiméletlenebb, az erősebb mind gyöngébb lett. Végre észrevette, hogy minél több időt tölt otthon, az asszony annál jobban elvadul. Szinte már boszorkányszerű lett. S amire nem volt képes a maga akaratából s a maga könnyebbségére, arra hajtotta a tudat, hogy jobb neki. Ebéd után elment hazulról, s csak este, kapuzárás előtt ment haza. A kávéházban vacsorált, vagy nem vacsorált. S otthon aztán ketten fogadták: a szinte már tomboló asszony s a némaságában még elviselhetetlenebb anyós, aki hozzájuk költözött, mivel ilyen szörnyeteg férj mellett a leányát nem hagyhatta minden támasz nélkül.
III.
– Még meddig bírom ezt? – tanakodott magában az ember a kávéházi ragyogásban, s mind többször gondolt a revolverre. Megborzongott tőle, elhárította magától, de érezte, hogy a gondolat mind közelebb csúszik a lelkéhez, s mind nehezebben hessegetheti el. Végül már nem is küzdött ellene. Anélkül, hogy akarta volna, tudta, hogy főbe fogja magát lőni.
Már elő is készítette. Órák hosszat tapogatta a zsebében, melyben állandóan hordta. Otthon csöndes és kishitű volt, félt, hogy indulatba jő, s akkor kirántja a fegyvert és végez magával. Hát kellett ez neki?
Egy este az asszony már tűrhetetlen volt. Nem bírta tovább. Elébe állt s vonagló szájjal mondta:
– Még egy szót és itt előtted főbe lövöm magamat.
A hatás megdöbbentő volt. Minden átmenet nélkül a beteg átfonta a nyakát és kétségbeesve kiáltotta:
– Nem, nem, engem lőjj agyon, megérdemlem, minek is éljen az ilyen hitvány, rossz teremtés, mint én?
S következett néhány békés, nyugodt nap és aztán következett az előbbi pokol. Aztán következett, aminek végre is be kellett következnie: a kicsi asszony ereje egyre fogyott, s végre, ötévi házasság után, huszonhat éves korában meghalt – a halottkémi jelentés szerint végkimerülésben.
A temetést megelőző éjtszakán aludt Gerendás öt év óta először nyugodtan. S álmában, noha nem álmodott, noha nem tudott magáról, mégis egyre az a félgondolat, félérzés szorongott benne: végig tűrtem mindent, most végre meg vagyok váltva.
S a temetésen, mikor sírt, az ő elveszett öt esztendejét siratta. S mikor a sírra rögöt vetett, nem gondolt mellette semmit. És gyász érzése nélkül fogadta a kondolációkat. De mikor hazaért, ahol végre nyugalom várta, elszorult a szíve. Üres az ágy, nincs betege. Nincs kínzója, nincs pokla. S ekkor kitört belőle a zokogás, a kétségbeesés, s a haját tépve omlott az üres ágy elé:
– Mi lesz most már velem? Mi lesz most már velem?