A réten keresztül egy ifjú ment dalolva az erdő felé. A nap sugárlávával öntötte le, de ő dalolva vetette kalapját a levegőbe. Mikor az erdő szélére ért, félarcát beborította az árnyék, félarcát perzselte a nap. Ekkor már nem dalolt, hanem fütyült. Füttye, mint a rigóé, végigugrált az erdőn és elért egy öreg ember füléhez, aki görcsös botra támaszkodva iparkodott az erdőből kifelé. Éppen akkor ért a szélére, mikor az ifjú ember nagyokat kurjongatva nyakába hurkolt egy kötelet, hogy fölakassza magát.
Az öreg ember: Az isten szerelmére, mit csinálsz?
Az ifjú: Ihaj-csuhaj, fölakasztom magamat.
Az öreg: Ne légy istentelen, fiatal ember, ne vesd el magadtól az életet, mely még sok jót tartogathat számodra. Mért akarsz meghalni?
Az ifjú: Tele van a szívem gyönyörűséggel és olyan boldognak érzem magamat. Ez az ág olyan hivogatólag intett felém, hát eszembe jutott: jó volna, ha felakasztanám magamat rája.
Az öreg: Léha fickó vagy, aki velem játszol és nem a halállal.
Az ifjú: Sohse tapasztalj kevesebb tiszteletlenséget, ősz ember, mint én érzek irányodban. Fehér a hajad, bús az arcod. Hová igyekszel, jó öreg?
Az öreg: Megpihenek itt az erdőszélen. A lábam roskatag és lelkem nehéz az élet terhétől. Megyek napnyugat felé.
Az ifjú: Lelked nehéz az élet terhétől és mégy napnyugat felé. Milyen bús szavak és milyen szomorú vándorút. Hány éves vagy, öreg?
Az öreg: Ha isten megengedi érnem, télhavában nyolcvanéves leszek.
Az ifjú: S még mindig egyedül jársz az élet útján? Nincs kunyhód, ahol bevárhatnád a halált? Nincs unokád, aki kezedet csókolná?
Az öreg: Van kunyhóm, de abban mások ülnek. Fiatalok és szívtelenek. Van unokám, de ez nem csókol kezet. Nyolcvan esztendő folytán nem találkoztam az örömmel. És nem szeretnék meghalni, míg meg nem látom.
Az ifjú: Tavasz elején töltöttem be huszonnegyedik évemet. Mint gyermek szerettem a kecskegidát és a kutyákat. Mint fiú a könyveket és most a virágokat, a szép lányokat, az érett gyümölcsöt és a reszkető falevelet. És minden rám mosolygott, a gyümölcs, a szép lány és a szívem tele van örömmel. Szegény öreg, ha adhatnék belőle tenéked!
Az öreg: És mégis meg akarsz halni?
Az ifjú: S te mégis élni akarsz?
Az öreg: A reménység tart.
Az ifjú: A teljesedés küld. Öreg, oly mindegy, hogy mit csinálunk, a fő, hogy azt csinálhassunk, amit akarunk. Lásd, mikor a nap úgy a szemembe szikrázott, az erdőszéli szellő felém libegtette ezt a gyönyörű ágat, mintha egy tündér arca jelent volna meg és az erdő kacagott és a tündér mosolygott, és csupa szeretet és boldogság súgta felém: akaszd föl magadat, akaszd föl magadat!
Az öreg: S ha nem jövök, most tehetetlen hulla volnál. Hallod a varjút? Már kivájta volna szemedet. Szép ragyogó világod egy fekete semmiség.
Az ifjú: Ez az élő látása, nem a halott kára. Szánlak, jó öregem, látszik, hogy nem voltál soha boldog. Ha csak egy pillanatig érezted volna, milyen édes élni, nem sajnálnád azt, aki meghal, mielőtt az édesség keserűséggé válik.
Az öreg: Vén szemem sok boldog embert látott, mind irtózott a haláltól.
Az ifjú: Nem is voltak azok boldogok, csak kapzsiak. Kuporgatták a perceket, mintha az időt össze lehetne gyüjteni. Egy perc és még egy perc nem két perc, hanem egy. A szerelem egy hosszú csók, a boldogság egy hosszú sóhajtás. Váltogasd gyorsan a csókot, mert különben nem tartod meg az egyiket, csak megúnod. Da capo? Látod, te öreg ember, ettől féltem a boldogságomat. Mikor minden megvan és minden jól esik, akkor halni meg, mint a szerelmes fajdkakas, ez az élet teljessége, nem pedig a lassú fáradás, a biztos leszegényedés, az örömtelen elárvulás.
Az öreg: Nem illik csúfolni a vakot, olyanokat beszélvén neki a színekről, miket ő nem ismer, de nem is hihet benne.
Az ifjú: Nézz a tükörbe és mondd meg: egy boldog ifjúnak lehet-e kívánatos, hogy olyanná váljék, mint te?
Az öreg: Aki boldog ifjú, az nem lesz soha olyan, mint én. Abból boldog aggastyán válik, s örömei épúgy megteremnek, mint a léleknek gyönyörűsége a nyári káprázat után.
Az ifjú: Százéves ha volnék, mindig csak ifjúságomra gondolnék. Ezt a boldogságot nem érhetem el többé soha s akinek ez a boldogság kell, annak nem boldogság egy másik. Isten áldjon meg, szegény öreg, ne zavarj tovább a boldog meghalás gyönyörűségében.
Az öreg: Úgy lehet, valahol egy virág nyílik az éjjel, számodra, holnapra. Meg tudsz halni és nem tudod, vajjon az a holnap nem szebb-e, mint a ma?
Az ifjú: Mindig szebb, mindig üdvösségesebb a holnap a mánál. Mindaddig, míg az élet delelőre nem ért. Most tele vagyok az élet tudatával és lesz holnap, mely kevesebbet ad. Az élet tele fakasztja fámat virágokkal, hogy azután virágokat téphessen életem fájáról. Megcsallak, ravasz élet, elfogadom virágaidat és azután telerakódva megszököm. Evoe, éljen a halál!
Az öreg: Az életet meg nem csalhatod. A sírba ugrasz és virágaid itt maradnak.
Az ifjú: De nem látom, mint lopja le rólam az idő. Nem tudok róla, nem siratom, tele hálával és szeretettel Isten iránt, elalszom virágos virulásomban.
Az öreg: A holnaptól szöknél, mely az élet célja. Gyerekkoromtól fogva a holnapot várom, roskadó inakkal a holnap elé megyek. Évtizedek múlnak, emberöltők változnak s a holnap nem jön el. Ha ezt a holnapot megérem, én is szívesen meghalok, de verejtékkel a homlokomon és keserű búval a szívemben elébe megyek, s ha mérges kígyó sziszegne rám, repülni tudnék vén lábaimmal, hogy megmeneküljek marásától.
Az ifjú: Az én holnapom a hátam mögött van. Kedvesem sohasem lehet többé olyan szép, mint tegnap volt. Karom sohasem fogja többé oly hevesen szívemhez szorítani, mint tegnap. Csókom nyomán sohasem fog többé oly szűziesen elpirulni, mint tegnap. De értsd meg, öreg ember, én nem akarok meghalni, csak meghalok.
Az öreg: Én nem halok meg, csak akarok. Bűn elmenni a földről, mielőtt az ember boldog nem volt és bűn itthagyni a földet, mikor boldog.
Az ifjú: Ne ámítsd magadat, szegény öreg, az élet felé mégy és a sírhoz érsz. A boldogságot hiába várod már, a hátad mögött van. A boldogsághoz ifjúság kell, mikor leszel te fiatal?
Az öreg: Voltam.
Az ifjú: Ha voltál ifjú, akkor sem voltál. Az ember átalussza a napfölkeltét s fölébredvén, megesküszik rá, hogy a nap fölkelt. A boldogsággal te már régen találkoztál, de akkor a holnapra vártál és elrúgtad magadtól. Szegény öreg, aki az élettől valamit vár, annak nem ad semmit. Isten veled.
Az öreg: Tehát nem ölöd meg magadat?
Az ifjú: Az is jó lett volna, így is jó. Nem kötöm magamat semmihez. Isten veled.
Ezzel az ifjú nagyot kurjongatott és eltűnt az erdő mélyében. Az öreg hallgatódzott utána, amíg csak az utolsó galy recsegését hallhatta. Aztán kimondhatatlan öröm csillogott ki vén szeméből. Az ifjú ugyanis a fán felejtette kötelét.
Az öreg: Mily boldogság!
És fölakasztotta magát.