I.
– Várjon – mondta Régen András dr. és az írása fölé hajolt.
Ez reggel kilenc óra körül történt. Az írása fölé hajolt és gondolkodott. A nyitott ablakon keresztül látszottak a hegyek, melyek szintén vártak. Beszállingózott a por és letelepedett a megiratlan papirosra és szintén várt. Régen András pedig ült mozdulatlanul, s olyan volt, mintha szintén várna, s várakozás közben ellepné a por, a pókháló, mint valami régi nemes palack bort a pince elfelejtett, vagy féltett zugában.
Igazi porlepte ember. A haja fakóbarna, mintha régen kefélte volna. Bajusza formátlanul lelógó, a szakálla mintha száz év óta nem látott volna szabályozó ollót. Szürke, színtelen volt a ruhája, szürke a fehér inge és nyakravalót meg mellényt egyáltalán nem viselt. S a szürkeségből kivilágított a két szeme, az is mintha álomba borultan gondolkodnék. S a kisvárosi toronyóra a delet ütötte és Régen András még mindig kereste a szürke gondolatot, mikor nyilt az ajtó, s az inasa ételes kosárral a karján rányitotta az ajtót, s egy porlepte asztalról elsöpörte a könyveket, hogy ráterítse az abroszt.
– Már dél?
– Igenis, tekintetes úr. S a kisasszony még mindig vár.
– Akkor jöjjön be.
Egy pillanatra sem hökkent meg, hogy a kisasszonyt kilenc óra óta várakoztatja.
A kisasszony megjelent. Gyászruhás kislány, tán tizennyolc éves. A tekintete egy másodpercig félt, egy másodpercig haragudott, aztán mosolygott és durcáskodott:
– Csakhogy eszébe jutottam a bácsinak. Maga a bácsi?
Régen dr. feléje fordította a székét s nézte. Ha a szemét nem lepte volna be a szürkeség, rég nem látott volna ennél szebb gyereket. Gyönyörű hamvas, friss arc, mesébe illő szájszögletekkel, s két nagy forradalmi fekete szem, melyben a gyermeki ártatlanság minden vakmerősége és kémlelődése benne volt. A gyermek, aki azt mondja: én nő vagyok. A függő, az alárendelt, a fegyelem alá hajló, aki uralkodásra való. De a porlepte tudós csak a fekete ruhát és a gyászfátyolt látta, mikor feléje nyújtotta a kezét:
– Igen, én vagyok a bácsi és ebéd közben elmondom majd, hogy mihez tartsd magad.
– Még egy tányért – szólt a lány az inasnak s letette kalapját. – És ebéd után majd a podgyászomat elhelyezi ott, ahol a bácsi nekem lakást rendel.
Ezzel már az asztalnál ült, beleharapott a kenyérbe és azt mondta:
– Nagyon éhes vagyok, én nem szoktam meg, hogy tizenkettőig várjak uzsonna nélkül.
A doktor úr erre sem reagált, mert nem reagált semmire. Furcsa volt neki, hogy ne egyedül ebédeljen, de azért ebédelt kettesben is. S közben útbaigazította a kislányt:
– Szívesen tartlak, de nem akarom, hogy megszokott életmódomon változtatnom kellene. Holnap megint egyedül akarok ebédelni, te a szobádban ebédelsz, akkor, amikor akarsz, azt, amit akarsz. Költhetsz, amit akarsz, tehetsz, amit akarsz, a ház elég nagy, hogy együtt éljünk úgy, hogy egyik a másikat ne zavarja.
– És ha unatkozom?
– Azzal mulatsz, akivel akarsz, amivel akarsz. Szüleid engem kértek meg, hogy tartsalak el s abban a tudatban haltak meg, hogy így is lesz. Hát így is lesz, de semmi közöm hozzá.
A kislány elbiggyesztette a száját.
– Ez nem lesz nagyon mulatságos, de a bácsi az úr, a bácsi tehet, ahogy jónak látja s én engedelmeskedni fogok, amíg bírom. De mondja meg a bácsi, mért olyan savanyú ember?
Régen dr. csodálkozva nézett a kislányra.
– Én savanyú?
A kislány is mintha megingott volna véleményében. Ez a hang tömör, fiatalos csengésű hang volt, szinte naiv. S ugyanakkor a kislány fölpattant, az íróasztalhoz lépett és elkiáltotta magát:
– S milyen csinos ember a bácsi?
– Hagyod ott mindjárt! – dörgött a bácsi vadul, mintha ütött volna. A kislány ijedten tette vissza az arcképet, melyet felvett. A bácsit ábrázolta frakkban s mellette egy nagyon szép hölgyet menyasszonyi fátyolban.
– Tedd vissza, – szólt a bácsi csöndesen – aztán jegyezd meg: semmihez, ami itt van, nem nyúlni. Aztán nem kérdezni. Nem kíváncsiskodni. Én sem kérdezek tőled semmit. Igy jó barátok leszünk. Különben nem. De ez is mindegy. Ha nem leszünk is jó barátok, neked nem kell félned. Itt minden épúgy a tied, mint az enyém.
A kislány félig félénken, félig kíváncsian kereste ebben az emberben azt a csinos fiatalembert, akit a kép ábrázolt. S mintha megtalálta volna – csóválta szép gyerekfejét, aztán bólintott:
– Ahogy a bácsi parancsolja. De azért mégis – ha beretválkoznék, most is olyan csinos lenne.
– Elég – szólt Régen dr. s ismét az íróasztalhoz ült.
II.
A kislány beleélte magát a házba és megismerte annak csodáit. Fölfedezte, hogy az egész nagy háznak összevissza két lakott szobája volt, abban alig valami bútor: a bácsi dolgozó- és hálószobája. Aztán egy sor szoba, pazarul berendezve és porlepetten. Gyönyörű úriszoba, remek női szalon, egy kettős hálószoba csipkéből és selyemből és paliszanderból, nehéz virágos szőnyegekkel, drága képekkel és kárpitokkal. Volt márványos fürdőszoba, melybe a háztetőre helyezett víztartóból ömlött a víz, ha fölpumpálták volna. Annak a sornak a végében volt egy kicsi szoba, tele elszáradt muskátlikkal és sárga, holt pálmákkal. Itt vette be magát a kislány, s élve a bácsi engedelmével, bebútoroztatta magának a saját gusztusa szerint.
Az inastól aztán megértette, hogy ez a szép lezárt lakosztály a fiatal párt várta, de a tekintetes úr csak egyedül érkezett meg. A szép menyasszony az esküvő után s a nászút előtt eltűnt. Megszökött az urától, akihez csak erőltették. S a tekintetes úr megérkezett egyedül, egy ideig nem mert senkinek a szemébe nézni, mert csúfság volt, mi vele megesett, aztán nem akart senkinek a szemébe nézni. Könyveket írt és olvasott, s amit írt, amit olvasott, vele együtt belepte a por.
A kislány, ezt megértvén, nagyon csöndes lett. Majd a változatosság kedvéért nemcsak olyankor sírt, mikor szülei jutottak eszébe, akiket majdnem egyszerre veszített el, hanem olyankor is, mikor a bácsi szobája előtt suhant el, azaz állt meg az ajtaja előtt s befelé hallgatódzott. Aztán lábujjhegyen végiglopódzott az elátkozott szobákon, ahol nem volt szabad takarítani, s ahol minden még mindig várta a fiatal asszonyt. Olyan furcsa volt az, hogy a kislány elfelejtett unatkozni.
De aztán mégis csak unatkozott, s nem akart unatkozni. Betű szerint betartotta a bácsi rendelkezéseit. Magára hagyta s maga tett, amit akart. Például zongorát állíttatott magának és zongorázott. Aztán a színház karmesterét hivatta, s taníttatta magát énekelni. Aztán könyveket hozatott magának, aztán sétált a kertben, a városban és a városon kívül. Csak egyet nem tett meg, úgy érezte, mintha ez gyávaság volna, ha megtenné: ő sem ment emberek közé, a mesterén és az inasán kívül senkivel sem érintkezett.
A két ember így élt együtt s tudomást sem vett volna egymásról, ha a zongorának és a kislány gégéjének nem lett volna hangja. De a hang nem respektálja a tilalmat, a hang nem áll meg a bácsi ajtaján, a hang nem vár kilenctől délig. Régen dr. csóválta a fejét és nem tudott gondolkodni. Aztán gondolkodott s megismerte, hogy ebbe ő nem szólhat bele. Ha neki szabad gondolkodnia, a kislánynak szabad énekelnie és zongoráznia.
Aztán csóválta a fejét, mikor Pestről könyves csomagok érkeztek s a sajátjából ki kellett választania azokat, miket nem ő rendelt, hanem a kislány. Ez már bosszantotta. S megesett, ami sohasem esett volna meg:
– Pista, kéretem a kisasszonyt.
A kisasszony jött. Fekete ruhácska, fehér arc.
– Parancsol a bácsi?
– Annuska, nem volna lehetséges, hogy a te paksamétáid ne kerüljenek az én kezembe?
– De igen, bácsi. Ha a bácsi paksamétái az enyémbe kerülnek, akkor én választom el a kettőt.
– Jól van – mondta a bácsi s megint gondolkodott az írása fölött.
A hangok tovább zúgtak s a bácsi megszokta őket. Most már csak úgy tudott gondolkodni, ha a kislány zongorázott, vagy énekelt. S mikor egy nap, két nap se zongora, se ének, a bácsi nem tudott gondolkodni. Zavarta a csönd.
– Pista, a kisasszonyt.
– Parancsol a bácsi?
– Mért nem énekelsz, zongorázol?
A kislány csodálkozott.
– Eszembe jutott, hogy zavarom a bácsit. Hát abbahagytam.
A bácsi ránézett.
– S nem hiányzik? Mit csinálsz most?
– Gondolkodom – szólt halkan a kislány.
– Micsodán?
– Hogy hogyan kerüljek innen el s meddig kell még itt zavarnom a bácsit, míg elkerülhetek.
A bácsi ismét feléje fordította a székét, mert eddig rá se nézett.
– Nem jól érzed magad itt? Akkor mehetsz Pestre, vagy akárhova. Mondtam, ami az enyém, az a tied is, nem tartozol semmi számadással.
– Ez nem igaz, – szólt a kislány – itt minden a bácsié és én kegyelemkenyéren élek, de ezzel nem törődném, ha a bácsi jó volna hozzám, vagy rossz volna hozzám. De így gazdátlan vagyok és rab vagyok, s meg sem köszönhetem, hogy jót tesz velem, mert nem jóságból teszi, hanem mert maga nem törődik semmivel.
A bácsi még rá is emelte a szemét.
– Hát nem jó az, ha mindent szabad?
– De, az nagyon jó, hogy minden szabad, de nem jó, hogy úgy szabad minden, hogy magának mindegy, vagyok-e, vagy nem. Én inkább elmennék, de nem a maga pénzén, hanem a magam erejéből. S azt hittem, megtanulok énekelni, s elmegyek színésznőnek, de most már ez sem lehetséges, mert eszembe jutott, hogy zavarom a kornyikálásommal.
A bácsi erősen gondolkodott ezeken a dolgokon s úgy érezte, hogy most tudna az írásán is gondolkodni. A kislány beszéde úgy hatott rá, mint a zongorázása. Valami hang volt s amellett olyan értelem, melyet nem tudott egészen megérteni, mert nem igen ismerte a kislányos értelmeket.
– Tőlem csak muzsikálj, – szólt – sőt kérlek is, hogy muzsikálj, mert már megszoktam, s most zavar a csönd.
– Igazán?
A kislány egyet ugrott, s a bácsi kezéhez nyúlt. Ez el akarta kapni, de a kislány már megcsókolta és kipöndörült az ajtón. Egy perc és vígan, csapongva, hullámozva és morajos zúgással omlott feléje a zongora-hangzuhatag. Olyan volt, mintha a beporosodott márványkád megtelnék a kiszáradt rezervoár vizével.
Ez tetszett a bácsinak s az írása fölé hajolva gondolkodott. Nem jutott eszébe semmi, de nagyon meg volt elégedve.
III.
Nagy baj történt. Bekövetkezett a tél s a kislány vacogva tapasztalta, hogy kályha nélkül a szobácskája hideg. S a szobácskájában nem volt kályha. S kisült, hogy a szobácskának kéménye sincs és egyhamar nem lehet oda kályhát állítani.
Az inas referálta ezt a tekintetes úrnak.
– Kéretem a kisasszonyt.
– Parancsol a bácsi?
– A szobádban nincs kályha.
– Tudom.
– Te fázol, Annuska?
– Fázom.
– Ezért nem tudsz zongorázni?
– Ezért.
– Mit csináljunk?
– Olyan szobát adjon a bácsi, ahol kályha van.
A bácsi megrezzent. A kislány is megjiedt.
– Napközben légy itt.
– Zavarom a bácsit.
– Ez igaz. De légy itt. Néhány napom kárba vész, ennyi az egész.
S a kislány megvonult a szoba sarkában s olvasott.
– Annuska, hozassuk be a zongorádat. Zongorázz.
– Nincs hely. Hová tegyük?
Három napig voltak így. A bácsi gondolkodott s nem jutott semmi eszébe, a kislány olvasott, s azután együtt ebédeltek.
Negyedik nap a bácsi ideges lett. Ötödik nap fölpattant.
– Hát keressünk – szólt rekedten s kiegyenesedett, mintha valami ellenséggel kellene szembeszállnia s a kislány megértette, hogy szobát keresnek.
S benyitottak az elátkozott szobasorba – ketten. S végigmentek az elátkozott szobasoron ketten. S léptük alatt fölijedezett a por s a belepett selymek és csipkék meglibbentek a léghuzamban. S megálltak abban a szobában, mely sohasem volt hálószoba s az ember lihegett és dadogott:
– Talán ez?
S a kislány reszketett, a bácsi kezét fogta, aztán ránézett, s a nyakát fogta és keservesen sírt. S a bácsi csitította és símogatta a haját, csitította és magához ölelte, csitította és megcsókolta. S ekkor a kislány még keservesebben sírt és odatapadt a ziháló emberhez.
– Mi baj? – kérdezte az.
S a kislány csak zokogott s az ember csak csitította:
– Annuska, Annuska, no, ne sírj, majd jó lesz, majd jobb leszek.
– És nem küld el maga mellől?
– Nem, ott lehetsz mellettem, hisz már megmondtam, hogy ott légy?
– És megborotválkozik a bácsi?
– Minek?
– Mert így szurkál a szakálla.
Az ember eleresztette. Aztán a karjába kapta:
– Megberetválkozom.
S visszamentek.
– Pista, a beretva!
S mikor a tükörbe nézett, ámult és bámult, aztán a kislányra nézett s kacagott és megölelte.
– Csipkerózsika – szólongatta boldogan, – fölkeltetted az alvó princet!