Egy vágyam van még: ha pofonüthetném Jerome-ot. Jerome-ot, a főpincért. Jerome-ot, a jótevőmet. Jerome-ot, akin úgy ül a frakk, mint Beketow a lovon, s aki úgy hajlong előttem, mint a tölgy előtt a fűszál. Ha én ezt a mindig sima, mindig alázatos és amellett mindig szemtelen pofát egyetlenegyszer végiglegyinthetném, akkor boldog volnék. Igaz, az előföltétele is boldoggá tenne, az, hogy kifizettem volna neki minden tartozásomat s újabb kölcsöneire nem szorulnék.
Ha benyitok a kávéházba, Jerome alázatosan elémbe tartja szivartárcáját. Csupa drága szivart tart erre a célra a nyomorult. Ha pénzem volna, ötkrajcáros kubát színék, de mivel nincs, hát negyven-ötven krajcáros mi a csodákat kell elfüstölnöm. S nem tudok olyan gondtalan arcot csinálni, hogy Jerome rögtön le ne olvasná róla a pénzhiányt.
– Méltóságos úr, – mondja vérlázító alázatossággal – csak tessék szólani, boldog vagyok, ha szolgálhatok.
S én fogcsikorgatva boldoggá teszem a nyomorultat.
Már most nézzük csak. Az utca tele van szocializmussal. A nép lázong és a gazdagok menekülnek a pénzeszsákjaikkal. A mult héten kifosztottak két bankot és agyonütöttek hét bankigazgatót. Le a vagyonos osztállyal! – ordítják a fülembe. S ilyenkor ereimben bizsereg a vér és szeretném én is ordítani: le a vagyonos osztállyal! De cilinder van a fejemen s az apám gróf volt. Fizetésem a takarékpénztárnál háromezer korona. Tehát én is a vagyonos osztályhoz tartozom.
Ez a Jerome minden vendégtől kap legalább három krajcárt. Jár hozzá naponta legalább ötszáz, az napi tizenöt forint. Ehhez járul a kiflipénz, a szivarpénz, az uzsorapénz. A rajtam levő kamatnyeresége havonta vagy húsz forint. S van ilyen legalább egy tucat. Ennek az embernek húszezer korona az évi jövedelme s vagy százezer a megtakarított pénze. És én vagyok az úr, ő a szegény ember.
Amennyire én tapasztalom, pénze csak a szegény embernek van, jól csak a szegény ember él. Nem kell messzire menni a bizonyítékért, ott van Helén. Helén egy szegény vargának a kitaszított lánya, akit én tettem szerencsétlenné. Gyermekünk meghalt, mielőtt megszületett s a kitaszított lány, akit én tettem tönkre, az én költségemen járt a színésziskolába. Azóta primadonna lett a szerencsétlen, hatszobás lakást tart a boldogtalan, apja, a varga, aranyórát hord és naphosszat a kávéházban kártyáz és átkoz engem, aki a lányát tönkretettem. S valahányszor elmegyek hozzá, – ha már tönkretettem szegényt, csak nem hagyhatom el! – folyton sopánkodik, hogy neki nyomorognia kell, a lakás, az élet, a toilette koldussá teszi, a gázsi semmi, mert nyomorult tizenhatezer koronából nem tarthatja el magát is, a szüleit is, nem nevelhet tanítónőt a hugából, és orvost a bátyjából és költőt az öccséből. Nem is szólva a legidősebb nénjéről, aki egy pincérnek a felesége, de akinek korcsmát rendezett be és a legidősebb bátyjáról, aki kovács volt s most építési vállalkozónak csapott föl. A hiányt persze nekem kell pótolnom, az én, háromezer koronámból, mivelhogy tönkretettem szegényt. Ha én nem vagyok olyan alávaló, ő most tíz koronát is keresne hetenként a masamódnál, ahol megismerkedtem vele.
Én tartom a szegény primadonnát a fizetésemből és a váltóimból és Jerome tart engem. Ha Jerome megharagszik, vagy azt mondja: most már eleget kerestem, nyugalomba vonulok, – akkor nekem éhen kell halnom.
Aztán ne higyjék, hogy különben is úr volnék. A hivatalban én vagyok az első, aki jön, az utolsó, aki megy, mert a munka a legolcsóbb időtöltés. Amellett én vagyok a takarékban az egyetlen gróf, a többi mind szegény ember. Az egyik pláne jól házasodott és földet is vásárolt. Az igazgató is szegény ember, az apja még diurnista volt és ő is harmincforintos praktikánsból küzdötte föl magát. Ezek mind azt a dogmát vallják, hogy a gróf urizál és nem dolgozik s ha nem szakadok bele a munkába, mind azt hinné, hogy henye vagyok. Igy is átlag csak minden harmadik évben javítják a fizetésemet, a szegény emberekét pedig minden esztendőben.
Amikor künn háborog az utca s a szociálista mozgalom elsöpri a rendőrök lovait is, engem is mérhetetlen düh fog el. Gyűlölöm a kapitalistákat, érzem a nyomorult világ minden súlyát, igazságtalanságát. Petróleum-kannát, hogy leöntsem Jerome-ot, a kapitalistát, az ex-vargát, Helén apját, a kapitalistát, kollégámat, a jól házasodót, a kapitálistát. De a szociálisták kinevetnek, ha közéjük mennék és Jerome, amikor dühömet, keservemet és irígységemet rossz viccekbe fojtom, bánatosan mosolyog és bajusztalan lakájarcát simogatva mondja:
– Hja, a méltóságos úrnak könnyű!
És Helén, amikor illatos szobájába lépek s gyönyörű szőke haját óva, gyémánt hajtűt dug bele, ha átfogom selyempongyolás derekát, sóhajtva enged ölelésemnek:
– Persze, a gróf úrnak primadonna szerető kell, de feleségnek elveszi majd a grófkisasszonyt.
S az édesanyja, – hogy lehet ez a némber valakinek az édesanyja? – ha az előszobában találkozom vele, féloldalt, hogy ne nekem szóljon, de hangosan, hogy mégis halljam, epéskedik:
– Vigyázz a hangodra, lányom, neked dolgoznod kell, hogy eltartsad a gróf úr szeretőjét.
Ó mint gyűlölöm a szegény embereket s hogy szeretnék én is szegény lenni, hogy forradalmat csinálhassak ellenük!
*
Minden este le kell ereszteni a rolókat. Kint zajong a nép, mely kenyeret és jogokat kér. A nép ugyanis kimondta az általános sztrájkot s aranyért sem akar sztrájktörő lenni. Ennélfogva a nép éhezik és kenyeret akar. Kap is, mert a hatósági ingyen kenyér- és pástétom-boltok csak úgy öntik a karéjokat és a pástétomokat s ha egy csoport munkás betér az Angol királynőbe, nem merik sem kidobni, sem fizetést nem mernek kérni tőlük, különben törnének, zúznának. A nép tehát éhezik és elkeseredése nőttön nő a kizsákmányoló polgári társadalom ellen.
A kávéházban a leeresztett rolók mögött töröm a fejemet, hogy meddig bírom még. Váltóimat már nem tudom prolongálni, a takarékban az igazgató figyelmeztetett, hogy fizetési letiltásokat igazgatósági határozat szerint nem tűrhet, s így ha jövő elsejéig nem szerzek feloldást letiltott fizetésemre, hát kénytelen lesz engem rövid úton elbocsátani. Helén összeveszett az igazgatójával, mert vetélytársnője is sárga ruhát csináltatott s az igazgató nem tiltotta el a viselésétől. Ugyanekkor automobilt vásárolt a szegény lány és soffőrt szerződtetett. Ennek a szegény páriának éppen tíz forinttal nagyobb a fizetése, mint az enyém. Hogy viseljem el mindezt?
S amellett Jerome is aggodalmaskodik. A forradalom nagyon bizonytalanná teszi a helyzetet. Ő nem olyan optimista, mint a gazdája, ő meg van róla győződve, hogy maholnap berontanak a sansculotte-ok s neki bizony szegény ember létére is becses a bőre. Három gyermek apja lévén, kötelessége az óvatosság. Azonkívül ő pincér, tehát nem köteles bátornak lenni.
Ameddig lehetett, nem akartam ezt a beszédet elérteni. Egy este azonban sápadtan, reszketve hozzám lépett. Teljes alázatossággal, mint szegény pincérhez illik, szólott:
– Méltóságos úr, ne tessék haragudni, de én még ma itthagyom az üzletet. Azt a csekélységet, amivel a méltóságos úr számláját terheltem… röstellem, mert a méltóságos úrnak csekélység, de nekem, szegény embernek sok, különösen most, hogy nem lesz keresetem sem.
Éreztem, hogy minden csöpp vérem a szívem felé tolul, s szinte fázott az arcom, annyira kiment belőle a vér. A torkom összeszorult s az öklöm is. Aztán irtózatos düh fogott el, öklömmel rácsaptam az asztalra, balkezemmel kifordítottam a nadrágom zsebét.
– Gazember! – ordítottam. – Csekélység? Nekem csekélység? Egy fityingem sincs és a pikolóm a vacsorám és…
Tovább nem folytathattam. Irtózatos csörömpölés, döngetés, recsegés és ordítozás hangzott az utca felől. A néhány szál vendég fölugrált és ész nélkül menekült az udvarba. Az ajtó bedőlt és vad alakok bunkósbotokkal, késekkel, vasrudakkal fölfegyverkezve rontottak be.
– Le a vagyonos osztállyal! – ordítottam fölvillanyozva és rávetettem magamat Jerome-ra. Egynek éreztem magamat a vad tömeggel s vele együtt én is elnyomóm ellen fordultam. Azt hiszem, mégis csak teljesedik leghőbb vágyam pofonüthetem Jerome-ot.
De Jerome ijedten kiáltotta:
– Méltóságos úr, eresszen el!
– Ahá! – röhögött a tömeg vezére, egy mezítlábas óriás, akinek a szájában Ferenc József-szivar égett, amilyet egyszer a vezérigazgatómtól kaptam. – Méltóságos úr?
– Le a vagyonos osztállyal! – dörögtem ismét és rávetettem magamat Jerome-ra. – Uzsorás spongya, szipolyozó nadály…
Többet nem mondhattam. A szivarozó óriás kiszabadította kezemből Jerome-ot, a tömeg pedig rám vetette magát:
– A pincért, a szegény embert bántja! Le vele!
S vagy tíz bunkósbot döngött a fejemen, hogy szétloccsant az agyvelőm és én szörnyethaltam.
ELBESZÉLÉSEK.