– Pénzt kell szerezni, – szólott mély, gyomorból jövő hangon Mélyacsai ur, midőn a gyermekek tervéről értesült.
Többször levette fejéről sárga kemény kalapját, egy piros selyem zsebkendővel legyezte a kopaszságát, felhuzta meg levetette a keztyüjét.
– Uzsoráshoz kell fordulni, – mondta ki az első gondolatát, miután egyéb ugy sem jutott eszébe.
A gyermekek beleegyeztek Mélyacsai tervébe. A kontortáblis-uton Imre barátja hosszadalmasan mondott el egy történetet egy fiatal grófról, aki egyszer Frank Boriska szinésznőt elszöktette.
– Amerikába mentek és a gróf cigarettát árult; mert ilyen a szerelem.
Amerikától egy kissé megijedtek. Utóvégre Imrének helyben kell maradni, hogy atyja virágzó magkereskedését majd egykor átvehesse. Gyöngyvirág csak annyit tudott Amerikáról, hogy oda a bünbeesett emberek menekülnek. Ő ártatlan volt, csupán a nagymama házából akart menekülni. Majd magával viszi Maxot, a nagy kutyát, amely eljár élelmiszert lopni a piacra.
Gyöngyvirág szégyenkezve vallotta be, hogy alig van valami ruhácskája és azt is a nagymama őrzi. Legfeljebb nehány zsebkendőt és ingecskét tudna egy batyuba kötni.
Mélyacsai legyintett:
– Inget kapni hitelbe is. Ösmerek én egy kereskedőt, aki részletfizetésre szállit mindent, még ékszert is. A nagymama borzasztóan gazdag, megvehetné az egész kecskeméti-utcát. Lesz hitelünk bőven.
Kipirult az arcuk, a szemük ragyogott, amint a jövőt festegették. Mélyacsai tetőtől talpig végignézte Gyöngyvirágot:
– Majd szinésznőt nevelünk a kicsiből. Én ismerem a szinházigazgatókat. Csak rám kell bizni a dolgot. Primadonna leszel, gyermekem.
Míután az idő már későre járt, Gyöngyvirág összeszedte füzeteit. A férfiak még együtt maradtak, hogy meghányják-vessék a jövendőt, és főként pénzt hogyan szerezzenek.
Gyöngyvirág talán még boldogabban ment fel a Svábhegyre e napon, mint tegnap. Igaz, hogy Imre nem csókolta meg a fülét, de ehez nem is volt alkalom. Az utálatos Mélyacsai folyton a sarkukban volt. Pedig Gyöngyvirág tudott már egy setét kapualjat, ahol megigazithatta volna a cipője szalagját. Imrének lett volna annyi esze, hogy az alkalmat felhasználja, miután csupán karaván-szagu ládák és olajos hordók voltak a hosszu, mély udvaron. De Mélyacsai folyton beszélt. Gyöngyvirág szomoruan ment el a kiszemelt kapu mellett. Nem volt bátorsága az aranyfogu ember jelenlétében a cipője szalagját megigazitani.
(Gyermekkorában, midőn az ablak felső szárnyán néha kinézett a kecskeméti-utcába, délutánonkint nem egyszer látott előkelő hölgyeket és urakat a szemben lévő kapualjban csókolózni, suttogni, sőt ölelkezni. Egy magas, őszes, szőke bajuszu ur, akit magában gunárnak nevezett, mindig ide huzogatta be a nőket, akikkel az utcán sétált. A félrebillent kalapot, a fátyolt, a ruhát ijedten igazgatták az urihölgyek, mig a gunár cigarettára gyujtott, mintha mi sem történt volna.)
Utjában, amely a svábhegyi villához vezetett, kétszer is felirta egy padra:
Imre.
És nem törölte el az irást.
Éjjel eloltotta a lámpást, a teli holdba nézett, amely a hegyek felett járt, mint egy nagy szem és elgondolta szökésének részleteit. Kiugrik az ablakon és a Béla király-ut felé veszi a célt. Egy kanyarodónál feltünik Pest ezer lámpásával. A nagy alvó házak között epedve vár valaki, mint egy csillag, aki egy másik csillagot vár az égről.
Annyit nézett a holdba, hogy lehajtotta fejét az ablakpárkányra, elfáradt, faleveleket hallott beszélgetni egy kis leányról, aki este az erdőben felakasztotta magát egy fára, szél simogatta a haját, mint egy jóságos lehelet, egy kis kő csendesen megmozdult a hegyoldalban és halkan legurult a fák között; éjfél volt s csendesen elaludt.
Azt álmodta, hogy a holdból a ablakpárkányra lépett egy öreg törpe és szigoruan megkérdezte, hogy hová tette a szivét?
Felelni akart, de nem tudott.
Az ősz hosszu volt, mint egy fénylő, vörös női hajszál.
A nagymama gyanakodni kezdett. Gyakorlott asszonyság létére nem sokáig maradhatott előtte titokban a változás, amely unokáján végbement. Reggelenkint az ablakhoz vezette és sas-szemével mélyen a Gyöngyvirág szemébe nézett.
– Már ismét nem aludtál rendesen, – mormogta.
Máskor megvizsgálta, mint egy nőorvos, tetőtöl-talpig.
– Csak addig vagyok a nagyanyád, amig tisztességes leány vagy.
Végül betiltotta a Fipsz iskoláját. Gyöngyvirágnak otthon kellett maradni a svábhegyi villában és nézhette a pirosló hegyoldalakat, fehérlő utakat, sárga völgyeket, mélázó fellegeket.
– Betegnek érzem magam, – suttogott a nagymama.
– Csak itt kaphatom vissza az egészségemet.
Babonásan bizakodva feküdt a füben a régi villa előtt, ahonnan az alant kanyargó fehér országutat lehetett látni. Teli szájjal szivta a hegyi levegőt, sárga antikgyürös ujjaival kapaszkodott a lengedező szélhez, az élettől teljes öreg fákhoz, de észrevette ismerőseit a Béla király-uton. Gunyosan elmosolyodott, ha nőket vagy urakat látott, akik télen a kecskeméti-utca zöld házát látogatják.
– Milyen jó, hogy én hallgatok, – mormogta magában, midőn egy-egy előkelő hölgy lengett el a villa előtt, mint egy látomány.
Ez a vénasszony tele volt csodálatos pesti titkokkal, amelyeket hosszu életén át gyüjtött a lakosság férfi és női társadalmáról. Néki mindent megvallottak a férfiak és a nők elárulták legbensőbb titkaikat.
– Az egész Pest válópört inditana, ha kinyitnám a számat, – nyöszörögte a füvön heverészve, amely nem akarta visszaadni egészségét. Szidta a kártyást, akitől egykor olcsópénzen megvásárolta a svábhegyi nyaralót. Minek volt neki a villa, ha benne meggyógyulni sem tud? Napról-napra dühösebb lett és szokása ellenére közel ment a rácsos kapuhoz, amikor is egy kövér, bujálkodó arcu járókelő uriember felismerte, ijedten köszöntötte a sárga arcu, vércseszemü »grófnét«, aztán ugy elmenekült, mintha puskából lőtték volna ki.
– Kár volt ugy szaladni Steiger ur, – mondogatta a nagymama titkolódzva, – Itt én is tisztességes nő vagyok.
Ellenben mindig nagyon vigyázott, hogy Gyöngyvirág ne mutatkozzon a villa első részében. A gyönyörü leánykának hátul kellett tartózkodni, ahol összeszorulnak a vén fák, mint a rejtelem és a bujkáló rigón kivül senki sem láthatja a gyermek rézvörös haját.
Egy kőpad volt az emelkedésen, mint az apácák klastromában. Lehetséges, hogy valamikor szent asszonyok kézimunkáztak e helyen, vagy boldogtalan nők várták a város felől vőlegényüket, aki soha sem ért ide.
Itt üldögélt Gyöngyvirág, mikor a nagymama megengedte. Ábrándozgatott a jóságos Fipsz urról, a szentképarcu Imréről és a kereskedelmi számtanról, amelynek ugylátszik örökre befütyültek. Jókai Mór regényét, az Aranyembert találta meg a házban. Vajjon ki olvasta előtte az összerongyolódott könyvet? Ki volt az, aki utoljára képzelte magát Noéminek e helyen? Gyöngyvirág Senki-szigetén Imrét várta, akinek elfelejtette vezetéknevét megkérdezni.
Egy délután ismét regényesen nézte az öreg fákat és hallgatta a szelet, amely még soha sem tanánácsolt jóravaló dolgot a magányban, midőn hirtelen lépéseket hallott a háta mögött.
Az aranyfogu ember közelitette meg hátulról az elhagyott villát.
Gyöngyvirágnak torkán akadt a szó.
Mélyacsai nyugodtan forgatta vékony sétapálcáját, mint egy nagyvilági gavallér. Zöldkeztyüs kezével megsimogatta a leány fejét.
– Nem kell busulni, gyermekem. Barátai nem felejtették el önt s dolgoznak a kiszabaditásán. Csak ne veszitse el a reményt.
– Kérem, a nagymama itt van.
Mélyacsai pazarul legyintett:
– Ismerem én az öreg tekintetes asszonyt. Ne féltsen engem, gyermekem. Helytállok én a nagymamával szemben.
– Megöl a nagymama…
– Gyermekem ne beszélj csacsiságot.
Mélyacsai azután megragadta Gyöngyvirágot és mohón, mint egy szörnyeteg közeledett felé. A pesti szélhámos keze hajában turkált, fülébe értelmetlen, zongoraverkli módjára csengő-bongó szavakat sugdosott, nagy melle lihegett, mint egy fujtató, tagjai kinyultak, mint a póké az aranylégy után; a nyaka ráncos és beesett volt és egy ér ugy táncolt a petyhüdt bőr alatt, mint egy vergődő madár.
Gyöngyvirág előtt elsötétedett a világ. Hirtelen ugy érezte magát, mint azok a nagykalapos, olcsó parfümös, feketefátyolos, selyemruhás nők, akik a nagymama pesti házába osonnak. Könnyek omlottak szeméről és egy régen elfelejtett gyermekkori imádság bugyborékolt felfelé a torkán, mint egy viz alól feljövő emlék.
Aki ételt, italt adott,
Annak neve legyen áldott.
Igy hangzott az ima, amelyre a nagyanyja tanitotta, midőn az első karéj kenyeret a kezébe adta. És a tragikus percben visszatért az ima, mint egy szentképecske kihull egy régi könyvből és megmenti a kétségbeeséstől a boldogtalant.
A nagymama a kertben köhögött, olyan fuldoklóan, mintha egy öreg nösténykutya ugatna.
A szélhámos eleresztette a könyező leányt. Gyöngyvirág megszabadulva a durva kezekből, eltakarta az arcát a kezével.
– Utálatos, távozzon, – szólt.
Mélyacsai nevetett, reszkető kezével a leány arcát simogatta és elfulladva állott helyén. Ugy látszik, erőt gyüjtött, hogy ismét megragadja a leánykát. A rigók ijedten figyeltek a fákról. A felhők összenéztek az égen. A füvek lehorgasztották a fejüket.
Szegény, kimerült leányka, sorsodat nem fogod elkerülni. Az öreg gazember győzedelmeskedik vonakodásodon. Már aligha lesz erőd visszautasitani az elvetemült vér ujabb támadását. A félelem e rettenetes nagyanyától nem engedi, hogy megmentő sikoltás törjön ki a torkodon.
És a néma, elkeseredett küzdelem ismét elkezdődött, amint az országuti őszöreg csavargó megtámadja a parasztleánykát, aki ebédet visz a mezőre.
Ekkor azonban megelégelte az őrangyal a gazságot
Alulról óriási szökkenésekkel jött egy borjunagyságu fekete kutya. Tompán, vésztjóslóan mordult az eb és medve módjára támadta meg a botjával védekező Mélyacsait. Max, mint egy középkori vitéz vetette magát a rablóra. Csakhamar messziről hallatszott az aranyfogu futamodása.
Gyöngyvirág dobogó szivét a kutya hátához szoritotta és ugy figyelt az alulról jövő hangokra.
Flikné, a gazdasszony, meglátogatta a nagymamát és ajándékul elhozta kedvencét, Maxot.
De a nagymamát nem lehet kibékiteni.
– Meguntam, – rikácsolta. – Holnap hazaköltözünk. Eleget loptatok.
Gyöngyvirág rémülten hallgatta a nagymama kiáltozását. Az öregasszony olyan dühös lett a bemutatott számláktól, hogy csaknem megütötte a guta.
– Isten veled, Svábhegy, – gondolta magában Gyöngyvirág. – Holnap visszamegyünk a tömlöcbe.
Külön megcsókolta a fák derekát, a kőpadot, a bokrok őszi virágát és a levegőt.
Ez a tájkép volt az ő gyermekkora.
Midőn későbbi boldog és boldogtalan éveiben visszagondolt a multakra, egy sárga, esőverte, mohos, verendás kertiházat látott, amely körül szarkák cseregnek, rigók ugrálnak és a fák ugy hajladoznak a szélben, mintha az ölükbe akarnák venni az alattuk játszadozó gyermekleányt.
Mélyacsai urat csodálatosképen elfelejtette, mint egy rossz álmot.
Talán nem is volt igaz az öreg gazember támadása…