I.
Míg ült a szobában, három sötétség borult rá: a szoba homálya, melynek zsaluit éjjel-nappal csukva tartották, a fekete pápaszem és a balszemének éjszakája, mely egyre mélyült.
Az ivóvizet a pohárban tintának látta, a lepedő pedig, melyre esténként lefeküdt, fekete volt, mint a ravatalposztó.
Aztán szükségesnek mutatkozott a beteg szemének eltávolítása, – életmentő műtét, mondották – hogy legalább az ép szemét megmentsék s elvitték a kórházba, hol egy reggel megoperálták.
Nemsokára fölkelt az ágyból.
Üvegszemet kapott, mely meglepően hasonlított a másikhoz. A kötőhártya halványpiros, alig látható hajszálerecskéivel, a szivárványhártya is, csak középütt a szembogár volt ijedelmes, a mozdulatlansága és a közönye miatt, mintegy a végtelenség, az élet megcsufolásának rémlett, valami ismeretlen messzeségbe bámult, mint egy őrült szeme.
II.
Mindez oly gyorsan következett el, hogy ideje sem volt végiggondolni, mi történt.
Lehajtott fővel – szelid kétségbeeséssel – ült a kertjében. Harmincnégyéves volt, gazdag és annak előtte nagyon boldog. Alakja nyulánk és érdekes, a haja, mintha tussal festették volna, a szája egy ragadozó bátor szája.
János nézte a kertben a rothadó színeket, a piros, sárga, lila hullafoltokat, melyek a természet elfoszló testét tarkázták és a szeptember méla rakétáit, melyek hangtalanul emelkedtek a mozdulatlan levegőbe s ott valami halvány rózsaszín ködöt szitálnak. Jó volt visszatérni, lassan-lassan. A sötét szobában ujjai már megtanultak látni a szeme helyett s a lelke is el volt készülve mindenre, mindig mélyebben nyomult befelé a csöndbe és a semmibe s időre volt szüksége, hogy hazaérkezzen. Kicsit fáradt volt az utazástól. Újra meg kellett ismerkednie minden tárggyal s a nevén kellett köszönteni azokat a dolgokat, melyeket el akart felejteni.
Aztán hirtelen meglátta a világot, mint akinek leveszik szeméről a köteléket.
III.
A világ a régi volt: utak, folyók, hegyek, városok, színek, szagok, lárma és csönd.
A felesége karján jött ki és amint kiértek a rózsafákkal szegélyezett útra, ráesett első tekintete.
Sötét ruhát viselt, – mintha a függönyös szoba feketeségét magával hozná – az arca kissé sápadt volt a virrasztástól, a szeme beesett, de mindez csak érdekessé tette. Teréz, mondta az egyszerű és szegényes nevét és vérébe visszatért az öröm, mely lassan már megfagyott a halál közeledtére s felolvadt az első csókban, melyet annyi idők után látott is.
Csodálkozva szemlélte őt, ízről-ízre. Sohase találta ilyen szépnek. Nézte a kezét, mely élőlénynek látszott, a száját, – egy okos rózsa – mely csöndes és jóságos dolgokat beszélt, szinte feleslegesen, mert magában is eleget mondott. Haja ragyogott az őszi napban, éretten és sárgán, mint a méz, vastag fonataiban pedig más, olajos sárgasággal imbolyogtak a teknősbékahajtűk, melyeket átmelegített a délutáni tűz. Áldott szőkeség, melybe el lehet tévedni, mindörökre. Álltak egymás mellett a fekete és szőke ember, kik szerették egymást, kiáltottak egymás után és aki látja őket, elmosolyodik, felkacag ezen a boldog találkozáson, annyira egymásnak valók.
Egy éve voltak házasok, akkor szakadt rájuk a hosszú-hosszú bibliai sötétség. Teréz – szegény lány volt – ebben a kastélyban úgy nyugodott, mint a kincs, János pedig szerette a szegénységét, örült, hogy mindent ő adhat neki, szüksége volt erre az érzésre. Máskép, mondta néha, nem is tudná szeretni.
Most visszaemlékeztek mindenre. Felmondták a szerelmüket, mint a leckét. Emlékszel erre és arra? A szerelmesek gyakran vizsgáztatják egymást. A multat, a régi tananyagot nem engedik feledni, hogy annak alapján újat tanulhassanak és áttérhessenek a jelenre s a jövőre. Mind a ketten ujjongtak, hogy folytathatják.
János kislány-kora óta ismerte. Most azonban egyszerre lehunyta a szemét, elkápráztatta, mint a villámfény, kutatni kezdett emlékeiben, de ehhez az archoz nem talált semmi hasonlót, egészen új, érthetetlen és ismeretlen szépség állott előtte.
Sokáig csukva tartotta a szemét.
IV.
Másnap délelőtt kikocsiztak a városon kívül, a fák alá, hol nem járt senki sem. Hónapokig – míg a sötét szobában voltak együtt – mindent kibeszéltek és nem maradt mondanivalójuk, nyugodtan és egyetértően hallgathattak s beleolvadtak a táj és az ég nyugalmába.
A férfi izgatottan ült mellette a kocsin, mint egy udvarló. Szomjas szemével itta minden mozdulatát. Rájött, hogy sok mindent nem figyelt meg rajta, az arcát se egészen, szája körül a fanyar vonást se, mely olyan, mint az orgona keserű-édes illata. Azt kellett hinnie, hogy a vakságra készülőben elfelejtette, nem akarta, hogy fájdalmas legyen az elválás. Ha megvakul, akkor bizonyosan nem is emlékszik rá. Teréz pedig akkor mellette volt, de testetlenül, mint a lélek és a jóság s ő bús gondolataival lassan távolodott tőle. A búcsúzók és a haldoklók nem szeretik a szépséget, terhükre vannak az élők, nekik dolguk van, melyet csak maguk tudnak elintézni, el kell menniök, meg kell halniok. Jánosnak pedig meg kellett vakulnia a fél szemére.
Később már élesen érezte – és ettől megdöbbent – hogy azelőtt nem látta igazán. Nemcsak a betegsége alatt, de sohase. Csak szerette és nem vette észre, mint önmagát. Képzelődni kezdett, hogy afféle érzéki csalódás ez. A két szemével nem tudta meglátni, csak most az egyikkel látja. Talán, gondolta, a vakság hátterén tetszik csak olyan ragyogónak. És csak hozzá kell szokni napról-napra, meg kell barátkozni vele. Délután ledőlt a díványra, aléltan az örömtől és a nyugtalanságtól. Innen nézte – titokban – amint öltözködött a velencei tükör előtt. Kristályfésűvel bontogatta haját, mely zuhatagosan ömölt a vállára és remekbe készült teste lágyan hullámzott. Milyen tökéletes és pompás. Nem értette, hogy viselhette oly nyugodtan és természetesen ezt a boldogságot, mely most majdnem kétségbeejti. Ordítani szeretett volna és lehúnyta a szemét, egy percig megvakította magát. Fájt ez a túlság, melyet szinte fel se lehet érni ésszel, olyan gazdag és nagyszerű, olyan pazar és lenyügöző. Aztán kissé oldalt fordult, hogy még jobban szemlélhesse.
Úgy nézte tovább, ijedt szemmel, az ép szemével és a másikkal, a merevvel és kancsallal, az üvegszemmel, mellyel talán még jobban látta.
V.
Teréz megérezte testén ezt a hideg üvegtekintetet.
Lefésülte haját, mint az árvalányok és tanítónők szokták, hogy ne sértse azt, aki nézi. Odament hozzá és megcsókolta őt sokkal alázatosabban és hosszabban, mint azelőtt.
Jánosnak úgy fájt ez a csók, hogy majdnem sírva fakadt és elfordította arcát. Sokat hevert a díványon, egyedül, ébrenlét és álom közt. Éjjel nem tudott aludni, azt hitte a műtét izgalma miatt és álomport vett be, de a gyógyszer csak elkábította és napközben szundított el, felöltözve a díványon, pár pillanatra. Gyakran fájt a feje. Ilyenkor egyedül gubbasztott, bámulta a levegőt és gyötrődött a szépségétől, mely földre verte, mint a pestis. Ha nem lenne ilyen szép, gondolta sokszor, akkor is szeretném és szövögette az álomképeket, milyen nagyon, mennyivel jobban, mennyivel nyugodtabban és tisztábban tudná szeretni akkor.
VI.
Magányos sétáin eszébe jutott, mit tenne, ha a felesége megcsalná.
Erre eddig sohasem gondolt.
A nők kegyetlenek, mint a természet és a rútságot, akármennyire is akarják, nem tudják megbocsátani, mert a földnek, a víznek egészséges erkölcse lakozik bennük.
Multkor az utcán utánuk nézett két nő.
Vajjon kit néznek, őt-e, a félszemű szegény nyomorultat, vagy a feleségét?
VII.
Teréz egy este izgatottan mesélte, hogy hazajövet – kezében egy csomaggal – lebukott a villamosról, a kalauz előbb indította el a kocsit és ő majdnem a kerekek alá került.
Jánost ez nagyon – érthetetlenül – felizgatta. Bár semmi baj se történt, hónapok multán is reszketve emlegette és félteni kezdte a feleségét, mindentől, nem engedte egyedül, mindig ő segítette le a kocsiról. Ha megsántul, istenem, ha nyomorult lesz, ő is, irtózatos elgondolni. A villamos baleset álmában is állandóan visszatért. Egy idő óta csupa szerencsétlenség és halál volt az álma. A gyorsforraló lángja belekapott a felesége ruháiba és a bal arca megégett. Máskor azt álmodta, hogy a nő megbetegedett, hagymáza volt és kihullt a haja. Nézte cserepes száját, a láz piros pöttyeit, melyek elrútították, aztán odarogyott az ágyára és eszeveszetten csókolta a csúf arcát és boldog volt, mint régen.
Mindezt annyira elevenen álmodta, hogy fel kellett kelnie, átment a felesége hálószobájába és csak akkor nyugodott meg, mikor látta, hogy nyugodtan és csendesen alszik.
VIII.
Valamit várt. Világosan maga sem tudta, hogy mit. Néha azt remélte, hogy csoda történik és mindent egyszerre rendbehoz, minden a régi lesz. Ez a csoda azonban nem következett be.
János napról-napra sötétebb és komorabb lett. Az orvosok a tengerpart mellé küldték utókúrára, egy szanatóriumba.
Elutazása előtt való napon a csomagolás közben felvérezte a kezét, megégette pecsétviaszkkal és a pohár, melyből inni akart, kiesett a kezéből. Már sehol sem találta a helyét, alig várta a reggelt, hogy útrakeljen.
Éjfél után hirtelenül felöltözködött és szinte futva lement az utcára.
IX.
Künn hullongott a hó. A jeges égbolt – óriási hidegborogatás – rásimult lüktető fejére. Gyalog botorkált a sötét utcákon, órákig. Felnézett egy mulatóba, hol sohasem járt és senki sem ismerte. A pirosernyős lámpák alatt nők ültek, egy pár órára kikészített szépségükkel és úgy néztek rá szembogarukkal, melyet az atropin mérge tágított ki, mint a tébolyultak. Pezsgőt ittak, melybe a lovagjaik hámozott barackot és körtét mártogattak villán. János a fülledt levegőt nem bírta, szédült a feje és pár perc mulva innen is eltávozott.
Inkább bandukolt az utcákon, magába süppedve a nyomorék szemével, melyet erre az estére fekete szemkötővel takart el. Azon gondolkozott, hogy mennyien boldogtalanok és hogy mások vágyát sohasem lehet megérteni. Emlékezett, egyszer egy ünnepi napon az asztalnál milyen sok csúnya embert látott egymás mellett, hervadt asszonyokat és nehezen ziháló, puffadt férfiakat, mellettük a gyermekeiket, kik nevetségesen hasonlítottak rájuk, mert nemcsak a szépek akarják egymást, hanem a csúnyák is, ők is gondoskodnak arról, hogy a lapos orrok, a vizes szemek, a beteg csontok tovább mozogjanak ezen a boldogtalan földön. Ők is megtalálják egymást. A csúnyaság azt mondja a csúnyaságnak: imádlak. A bűn ezt kiáltja az árulásnak: vigasztalódjunk. Ostobaság, mormogta magában, nincs is bűn és árulás, az emberek nem azért boldogok, mert jók, de azért jók, mert boldogok és aki boldogtalan, annak mindent szabad.
A békét akarják mindannyian, a nyugalmat, az egyensúlyt és megtalálják egymásban. Ki tudja, hogy mi kelt szerelmet. Az átkozottakat talán egy halványan panaszkodó hang ejti mámorba, mely egy nyomott és alacsony polgári szobát idéz, az asztalon az olajlámpával és mellette egy leendő anyát vagy egy vérszegény félkeztyűs kezecske, a hideg ujjaival, vagy egy letaposott cipősarok mártiromsága. Ez annyira titokzatos, mint maga az élet és a halál. Ő is csak a békét akarná, semmi egyebet.
Már hazafelé járt.
Sáros, piszkos, rongyos egyfogatú döcögött el mellette és a gázláng fényében lassított. Egy kis nő ült benne ázott kalapban, csatakos szoknyában, nyomorult pincevirág, aki mosolyogni próbált a vértelen szájával. Sohase látott ilyen közönséges, vásott, megalázott és kéjes arcot. A nyakán – a gázláng fényében észrevette – egy harapás halványpiros forradása látszott.
János hátramaradt, hogy a kocsi haladjon el, de messziről lassan követte. A nő intett feléje. Akkor minden vér a fejébe nyargalt. Nyugodtan és majdnem boldogan, nagyon biztosan beszállt a kocsiba.
A kocsi egy sötét házig hajtott. Itt leszálltak. A rosszul világított kapualjból még három lépcsőt kellett lemenni, egy pinceszerű kis szobába, melyből émelygő parfőm érzett.
X.
János ment, ment a lépcsőkön lefelé.