Úgy történt, hogy F. F., aki főfelügyelő volt egy állami vállalatnál, az utcán sétálva, egyszerre különös, elviselhetetlen, orrfacsaró bűzt érzett.
Gyanakodva tekintett körül és ügyelni kezdett, mint a hivatalában szokta. Homlokát összeráncolta, erei kidagadtak, fakó, halotti szemét felgyújtotta a figyelem, mint ha a villanykörtébe hirtelenül erős áramot kapcsolnak. Semmi gyanusat nem talált maga körül. Az aszfalt söpört és locsolt, mellette a házak tiszták, csatornák nincsenek a közelében. Csóválta a fejét, aztán kettőzve a lépéseit, tovább ment.
Pár méterrel odább megállott s akkor újra érezte a szagot. Megfordult, mintegy nézve a levegőben az utat, melyen láthatatlanul utánasompolygott. Ájulatos illat volt, a feloszlás gyászos aromája, édeskés és nehéz, kéjes és visszataszító, leírhatatlanul átható, olyan, mint a tubarózsa szaga, mely a napfényben rothadó avas konc páráival elegyül. Öntudatlan mozdulatot tett, hogy elhessegesse. Vannak szagok, melyek annyira ellenségeink, mint a szemnek a villanyfény, a fülnek a mennydörgés, az orr megborzad és visszatántorodik tőlük. Valami épülő ház mellett haladt el. Itt orrát a mész éles szaga szúrta, mely oly erős volt, hogy egyenesen az agyvelejébe nyilalt, mint egy hosszú, hegyes tű, mellette korhadó faállványok, nyirkos pincék. Hosszan tétovázott, hogy valamiként ezen a helyen födözze föl a rejtélyes szag forrását. Mert még most is érezte.
Ment egy-két lépést, sietni kezdett, hirtelen megállt, előretekintett, hátratekintett, de minden megfeszített erőlködése ellenére sem tudta eldönteni, hogy mi okozhatja azt a bűzt, mely az egész légkört megmérgezte, a csillagokig. Mosolyogva sétáltak az emberek, könnyű őszi felöltőkben, férfiak és nők, akik semmit se vettek észre. A napfény aranymártása leöntötte a buja és lihegő fővárost. Minden házból és kapualjból más és más szag áradt ki, ellenmondó illatok és bűzök feleseltek egymással, mint a bérházakban a zongorajátékok, melyekből senki se hallja ki az igazi dallamot. Gőzölgött, párolgott, füstölt az élet ebben a langyos alkonyatban, a virágágyak és szemétgödrök, a cukrászdák és pálinkásboltok, a gyógyszertárak és a kórházak az ég felé lehelték tömjénüket, hódolva valamely ismeretlen istennek, aki az életet teremtette s a szép és ocsmány színeket, hangokat és szagokat egyformán megérti. F. F. főfelügyelő a szagok e macskazenéjében szórakozottan bandukolt haza, kis csomagban, amint szokta, vitte a vacsoráját, az ég felé fordította az arcát és nem gondolt arra, ami az imént megzavarta. Otthon, agglegény-lakásában jóízűen evett, közben is rendkívül fontos ügyiratokon járt az esze, melyeket holnap föltétlenül el kell intéznie.
Reggel, mikor elindult hazulról, az utcán megrohanta a tegnapi szag. Kétségbeesetten, megsemmisülten állt meg kapuja előtt. Pont az a szag volt. Alig ébredt a város, emberek úgyszólván sehol, az ablakok csukva, a levegő is hűvös, tiszta, igazán érthetetlen, honnan került ide. Bár többnyire gyalog szokott elsétálni a hivatalába, fölkapaszkodott egy villamosra, hogy megrövidítse az útját. Itt mintha nem érezte volna, aztán megint érezte. Kedvetlenül érkezett meg, de később megfeledkezett mindenről, a szolgát leszidta, a titkárral gorombáskodott, nagyon kedvesen telt el az idő délig. Csak hazamenet jutott eszébe megint. Újra érezte, egyre erősebben érezte.
Alig tudott ebédelni, búskomoran ült az asztalnál, a kenyereket elmorzsálta és a húsokkal bekente a tányérokat. Elhatározta, hogy rendszeresen megvizsgálja az esetet, csak az járhat eredménnyel. Sokszor mosta a kezét és öblögette a száját. Egy hét mulva megállapította, hogy a szag nem állandóan gyötri, de látszóan szeszélyes rohamokban, reggel is, délben is, este is, inkább a szabad levegőn, mint zárt helyen. Illatszerekkel próbálkozott és a jázmin, a mák, az orgona csak csömörletesebbé tette a levegőt. Elúnva mindent, tompán nézett maga elé, társaságokba nem járt, otthon gubbasztott órák hosszat, arra gondolva, hogy valaha igazgató akart lenni, erről azonban le kell mondania és be kell látnia, hogy beteg, talán halálosan, gyógyíthatatlanul beteg. Még csak negyvenhat éves volt. Barátai azt mondják, hogy ez a „legszebb férfikor“, de tizennyolc éves korában nem mondták, hogy még fiatal, harminc éves korában sem, hogy még nem öreg, amit a „legszebb férfikor“-nak neveznek az emberek, az tulajdonképen a „legcsunyább férfikor“. Belenyugodott, hogy így van, az, ami elől futott, az a szörnyűség, ő belőle árad. Végre vannak emberek, akik csúnyák és förtelmesek, akik bőrfarkasokat hordanak az arcukon, vagy akik kukorékolva beszélnek, akadhatnak szerencsétlenek, akik az orroknak utálatosak. Ebben a sötét gondolatban megvigasztalódott.
Egyik orvos sovány étrendet ajánlott – tea, tej, tojás, kétszersült – és fürdőket, calium hypermangan-nal. Naponta háromszor megfürdött a lila fürdőben, minden hatás nélkül. Ekkor egy híres fiatal tanárhoz ment el, aki egy hősszerelmes mosolygó fölényével fogadta, királyi előkelőséggel hallgatta meg a panaszát, levetkőztette, kopogtatta a máját és a lépét s végül kijelentette, hogy semmi baja, azaz, az a baja, hogy képzelődik. Betegsége mindenesetre érdekes. Meg is mondta a nevét: hysteria olfactoria. Az orrüreg felső részében vannak a szaglópálcikák, azok az idegvégkészülékek, melyek az orrba – a belehelés léghuzama által – jutott légnemű testeket szag alakjában érzékelik és előfordul, bár igen ritkán, hogy ezek az idegek hibásan működnek, akárcsak az a szem, mely viziókat lát, vagy az a fül, mely hallucinál. Ilyen F. F. főfelügyelő beteges szagérzékenysége is, melyről a tanár, mint sajátos esetről, hosszabb megfigyelés után értekezést ír egy bécsi orvosi lapba. „Ön – mondotta, minthogy a professzor igen szellemes ember volt – a szag Macbethje, aki az orrával kísérteteket szagol.“ Ez a magyarázat kissé megnyugtatta. Mikor azonban eltávozott, már a lépcsőn érezte az ismert szagot. Futni kezdett, a szag pedig rohant utána, amilyen gyorsan szaladt, úgy szaladt az is, a sarkában volt és eztán rátámadt, kegyetlenül. Orra cimpái lázasan szimatoltak, figyelt az orra, ágaskodott és előremeredt. Azok a szemek, melyek véres árnyékot látnak, azok a fülek, amelyek túlvilági hangokat hallanak, nem figyelhetnek jobban. Kétségbeesésében azt kívánta, bárcsak vakulna és siketülne meg az egész emberiség orra. De csakugyan érzéki csalódásról van-e szó? Befogta az orrát és nem érezte, kinyitotta és újra érezte. Rázta a fejét, izgett-mozgott, néha magában beszélt. Idegessége kétségtelenül növekedett, de általános állapotában javulás mutatkozott, mert az a megállapítás, hogy csak idegbeteg, fölrázta közönyéből, meg is fogadta, hogy alaposan kigyógyíttatja magát és egy ideggyógyászhoz fordult.
A kezelés szépen haladt. Maga a beteg is elismerte. Fiatal, felvilágosult orvos volt az ideggyógyász, aki sutba vetve a mult hagyományait, a testekkel való meddő foglalkozást, főkép a lélek boncolására alapította gyógymódját, abból kiindulva, hogy a beteg életkörülményeinek és multjának részletes ismerete nélkül az ideggyógyászat merő kuruzslás. F. F. az orvos kérdezősködéseire sokat beszélt, nyílt és titkos szenvedélyeiről, mindenekelőtt pedig a gyermekkoráról. Apja becsületes asztalosmester volt, ő pedig gyermekkorában szeretett a műhelyben tartózkodni, a gyalupad és az enyveslábasok körül, melyeknek átható szagára ma is szívesen emlékezett vissza. Nyilvánvaló, hogy képzelgése nem egyéb, mint homályos és gyötrelmes vágy az örökre eltűnt gyermekkor után, az ifjúság után, melyet különösen akkor sírunk vissza, mikor a férfikorból az öregkorba jutunk. Ezt, bármily fájdalmas is, tudomásul kell venni. Körülbelül ide jutottak a lélekboncolás során, mikor F. F. egy napon a hivatal előtt találkozott a vezérigazgatóval. Az igazgató elhúzódott tőle és félénken, rosszul palástolt zavarral kereste a zsebkendőjét. Most, egy pillanat alatt, megértette a helyzetet, erre a mozdulatra emlékezett, sokszor, nagyon sokszor látta, mások is így tesznek vele, az utcán, a villamosokban befogják az orrukat, bizonyos, hogy mások is érzik. Ő is érezte, még mindig, istenem, de mennyire érezte.
Hanyatthomlok futott az őszi esőben, egy orvosi táblát keresett, már fönn is volt az emeleten. Az orvos, akihez kalapostól és felöltőstől rontott be, kövér, kopasz bácsi, rossz orvos, de a legjobb gyermek, férj és apa, aki kis családjának már kétemeletes házat építtetett és abban sántikált, hogy a harmadikat is felépítse. Lihegve panaszkodta el, hogy mi járatban van. Az orvos bólintott, ő is érezte a szagot. Aztán vizsgálni kezdte, szokása szerint úgy, hogy a betegről le se vetette a felöltőt, mert nála a gyorsaság volt a fontos.
Keze ösztönös mozdulattal – évtizedes orvosi gyakorlattal – a páciens zsebén pihent meg, innen pedig – a felöltő zsebéből – kihúzott egy ezüst papirosba csinosan becsomagolt francia sajtot, melynek érett leve már szét is folyt a zsebben.
Diadalmasan lobogtatta meg ezt a leletet, mint híres sebészek műtéteknél a kór-okozó daganatot és azt a fölöttébb becses tanácsot adta a betegnek, hogy máskor ne hordjon a zsebében oly sokáig sajtot.
F. F. főfelügyelő az orvosi tanácsért ötven koronát nyújtott át, melyet az orvos eleinte vonakodott elfogadni, de aztán engedett neki.
Mindenesetre, gondolta, egy tégla a harmadik emeletes házhoz.