I.
Vacsorázik a násznép. A kis udvarban az uborka, a bors, a vanilia illata érzik. Patkóalakú hosszú-hosszú asztalnál ülnek a vendégek, sátor alatt, százhúszan.
Az első pohárköszöntőt az országgyülési képviselő mondja. Utána az éneklőkanonok emelkedik szólásra, ki lila övvel a hasán, kezében pezsgőspohárral, az élet igazi mélységéről, a szenvedésről beszél. Menyasszony és vőlegény annyira figyelnek a szavára, hogy leteszik a kést, villát.
Ekkor fájdul meg a vőlegény foga.
Tudja is, hogy melyik. Baloldalt van egy zápfoga, mely – különösen időváltozáskor – rakoncátlankodni szokott és már többször gondolt rá, hogy tömetni kellene. A fájdalom mégis váratlanul jön, – meglepetésszerűen, mint egy roham – úgy hogy belesápad. Lehajtja a fejét. Nyelvét próbálja a fogán tartani, de mindhiába, se lát, se hall. A kanonok még mindig a legszebb körmondatokat mondja. Feléje mosolyog és ő is igyekszik visszamosolyogni rá. Bámulja a vendégeket, kiket egyszerre nem ismer meg, a cifra asztalt, a tortákat a piros és sárga borok közt, a ponyvát, fönn a friss lombokat és a nemzetiszínű zászlócskákat.
II.
Vacsora után kiszalad a sátorból az ecetfák közé. Szeretne felbőgni a csillagos nyári égre. Annyira szenved.
Mire visszatér, az arca krétafehér, a homloka verejtékes.
Elhatározza, hogy úri hidegséggel uralkodik magán. Leül a menyasszonya mellé. Egy szót se szól.
Aztán mégis megmondja, hogy nem bírja tovább.
III.
Mennek a leányszobába, hova nem hallatszik a cigánymuzsika és a lakodalmas lárma.
Itt minden csupa pillangó és csipke, csupa ibrik és selyemfestés, csupa illat, aranyceruza, táncrend, csiricsáré, az asztal döcög, az ágy keskeny, a dívány szűk, a szék kicsiny. Aki megmozdul ebben a babaszobában, az biztosan összetör valamit.
A bútorok a vidéki költészet őrületét lehellik.
Egy bronz házinyúl gyomrában keltőóra ketyeg, a kefék hátán tükrök, az éjjeli szekrényen két síró angyal.
Mind a ketten leülnek, zavartan.
IV.
Tulajdonképen alig ismerik még egymást.
Télen találkoztak először, egy bálon, a farsangot áttáncolták, néhányszor együtt mentek társaságba, a leány párszor éjjelizenét, többször virágot kapott, jegyajándékul pedig egy gyémántgyűrűt.
Tetszett neki a vőlegénye csíkos selyemgallérvédője meg az aranyórája, melyet csuklóján viselt, karkötővel.
Ő maga pedig szép volt, mint egy bábu. Mellei viaszsárgák és fülei – két rubin láng – lobognak a türelmetlen ábrándoktól.
V.
Most szembenéznek egymással. Először maradnak magukra az esküvő után és mindjárt szenvedniök kell.
Künn gomolyog a tánc. A vőlegény összehajtott, friss zsebkendőt tart – könnyedén – az arcához. Másképen képzelték mind a ketten.
Hiszen ők szívesen szenvednének. Főkép lelki okok miatt, mint a regényekben. Kéz a kézben, elhagyott tájon, szomorúfűzek alatt. Erre azonban nem voltak elkészülve.
– Fáj? – kérdezi a menyasszony.
A vőlegény nem felel, csak a szemét emeli az égre, ezzel jelezve, hogy fájdalma lefestésére minden emberi szó gyenge.
– Annyira?
Legyint a két kezével, hogy ne is beszéljenek róla.
– Nem múlik?
Egész testével tiltakozik.
Egy korty rumot vesz a fogára. Az se segít. Csak az arc-húsát marja véresre. Mindenekelőtt szeretne kinyújtózkodni az aranyosbársony babaszéken, de az lehetetlen. Behozzák a másik szobából a bőrfotelt, melyben délutánonként az apósa szokott szundikálni. Abba süpped bele, lihegve a fájdalomtól. Leveszik az asztalterítőt is, melyre aratólányok, búzavirágok, pipacsok vannak hímezve, a csupasz asztalra ráteszik a rumot és poharat. Fejét a bőrfotel támláján nyugtatja, bandzsít a lámpára, zsibong a bal arca, lüktet és viszket a gyulladt ínye. Néha pár pillanatra mintha alábbhagyna. Ez azonban csak a fájdalom kacérkodása, kihívás a játékra, készülődés újabb támadásra, mert az alattomos szünetek után teljes erővel zendül fel a fájás, cifrán és kacskaringósan tekergőzik, éles, mint a fütty, hegyes, mint a sikoly.
VI.
A menyasszony izgatottan fut ki a szobából. Háziruhát kap magára, könyökig felgyürkőzik s a hosszú, sötét folyosó végén sokáig csorgatja a vízcsapot. Hideg vizet visz be, két nádszéket állít a bőrfotel elé, ezekre helyezi a mosdótálat és a kékmázas kancsót. A vőlegény öblögeti a fogát. Eleinte a szája elé tartja a kezét, később már nem is tartja oda.
Vízbe márt egy fél törülközőt, azzal köti át a fejét. Semmit se ér. A fájdalom nem teketóriázik többé. Trillázni kezd a fogában, szaporán és tömören, mint a villamoscsengő, mikor két drótja összeér, sajog a beteg ideg, csörömpöl a villamos fájdalom, állandóan.
Nincs többé maradása. Összekuporodik és talpra szökken, le-föl jár a szobában, mogorván, mindig a fal mellett. A menyasszony követi. Kezét hitvesi jósággal kezére teszi. Ezt a vőlegény kikéri magának, így nem tud szenvedni, tovább megy és – tébolyult házi zsarnok – folytatja sétáját, egyedül, a fájdalmával.
VII.
Erre a mennyasszony sértődötten ül le a díványra, szárítja könnyeit, az első könnyeit. De a vőlegény is sír. Potyognak a könnyei a fájdalomtól. Félnégy felé eszébe jut, meg kellene próbálni a meleget, sót melegített a konyhában, ahol már a hajnali fánkot sütik a vendégeknek.
Tűt, cérnát, ollót hoz a menyasszony. Varrja a lámpa alatt a kis zsákocskát, melybe a meleg sót teszik. Elharapja a cérnát, öltöget, mint az asszonyok, akik pólyát varrnak.
VIII.
A leányszoba üvegajtaja egész éjjel egyenletesen világít le az udvarra, csöndes, rózsaszínű fénnyel. Gyakran fel-felnéznek a mulatók. Az anyák bámulják a puha ködben mozgó árnyékalakokat és a fiatalságukat idézik, mely örökre elmult, a boldogságra gondolnak meghatottan és öreg szemük héja nedves. A két násznagy kövéren és zömöken ül, egymással szemben. Nehéz ivók, kemény magyarok, elázottan hallgatnak. Mellettük 1849-ről beszélnek, arról, hogy áruló-e Görgey, vagy sem. Aztán az ajtóra mosolyognak mindnyájan, hogy fiatalság bolondság.
IX.
Öt órakor a leányszobában is dereng. Hamuszínű fény surran az öreg családi bőrfotelre, mely csodálkozva és szégyenkezve áll itten, a mosdótálra, a bádogkancsóra és a vizes törülközőre, mely a szoba közepén hever. Vászonrongyok az asztalon, a feldöntött fogcsöppek mellett egy gyűszű. Annyira megváltozott a szoba, hogy rá se ismernek reggel, de minden rendetlenség ellenére is úgy találják, hogy így kényelmesebb.
Mikor a nap a júliusi lombok közt felbukkan, már indulnak a fogorvoshoz fogat huzatni. Kilépnek a vad verőfénybe. A menyasszony arca kék. A vőlegény arca zöld. Balszeme bedagadt, oly pirinyó, mint egy sündisznóé. Meg se csókolták egymást, de házastársak, öreg férj és öreg feleség, pár óra alatt. Cipelik magukkal a kis sózsákot is, melynek hasznos és gyógyító hatását felismerték, ez kíséri első útjukra, mint valami, mely a szenvedések éjszakáján született. Nincsenek többé egyedül. Egy vidéki bérkocsi várakozik rájuk, két beteg gebével. Arra szállanak fel, rang szerint.
X.
Előbb a férfi, aki szenved, összetörve és elhasználtan, a kenyérkereső, az úr.
Utána az asszony, a cseléd.