Judás János huszonkilenc éves korában – egy sötét februári délelőttön – mondta ki első ítéletét. Hat hónapi fogházra ítélt egy tizenkilenc éves lányt, kit sikkasztással vádoltak. A tárgyalóterem fülledt és poros volt, régi kendők és cipők szaga kóválygott a levegőben. Maga is örült, amikor kilépett az utcára és orrába-szájába betódult a jeges levegő. Akkor vette észre, hogy a feje kissé fáj. A téli égbolt úgy simult rá, mint egyetlen, nagy hidegborogatás.
Sietett haza ebédelni.
– Mennyit kapott? – kérdezte az anyja.
– Fél évet – szólt a bíró közönyösen.
Az anyja olyan mozdulatot tett, mintha sokalná.
– Előrelátható volt – magyarázta mosolyogva. – Főképen az esett latba, hogy a vádlott nem tanusított beismerést. Makacsul tagadott.
– Szegény.
– Szegény? – és a vállát vonta. – A szegény ember is élhet tisztességesen.
– Kétszázötven koronából?
– Az mindegy, – vágott közbe kissé hangosabban, mint akarta, hogy ne is gondolkozzon, csak a szavát hallja – mindnyájunknak vannak kötelezettségeink. Különben mi lenne a társadalommal.
A bíró délután szundikálni szokott, a keskeny zöld díványon, egy órácskát. Ma nem volt álmos, de lefeküdt, minthogy élete módján soha semmit se változtatott. Mindig egyidőben kelt és feküdt, mindig egyformán öltözködött. Készen vett, bélelt fehér nyakkendőt viselt, melybe egy piros félholdas melltűt tűzött. Az arca igénytelen. Szeme olyan színű, mint a kocsonya. Kopaszodó fejéről hosszú fekete cérnaszálak módjára lógtak a vékony hajszálak. Így – kopaszon is – alapjában csak egy jó fiúnak látszott, kit az élet majdnem érintetlenül hagyott. Nyugodtan élt, világnézete egyszerű volt. Mindenképen szerette a rendet és a szabályosságot. Tudta, hogy vannak jó és rossz emberek, de mind a kettő külön csoportban foglal helyet és olyan nagy köztük a különbség, mint a pillék és a pondrók közt.
Ami azt a leányt illeti, kétségtelen, hogy a rosszak közé tartozik, nem az egészen rosszak, de a középrosszak közé, kiket meg kell büntetni. Csak legalább ne tagadott volna. Akárhogy is van, nem tudott elaludni. Az óráját nézte, hogy futja be körét a kismutató. Sohase hitte, hogy ilyen lassan mulik az idő. Március… május… június… számolgatta az ujján. Mire kiszabadul a lány, augusztus lesz, a kertjük tele lombbal és virággal.
Az első hetekben egyre izgatottabb lett, de az izgalma később sem múlt el. Egyelőre éjjel-nappal dolgozott, beleásta magát az aktákba. Valahányszor belépett a törvényszék küszöbén, elfogta az a határtalan bizonytalanság, amit első ízben érzett. Hogy nyugtassa idegeit, estefelé hosszú sétákra indult, túl a városon, hol épülő kaszárnyák sötétlenek és bozontos kutyák kószálnak, ijedt szemmel. Itt bevallotta magának, hogy kicsit megzavarodott. Mindig tudta, hogy mi a jó és mi a rossz, de most már nem tudta. Tulajdonképen az izgatta, hogy mindig szemébe kellett nézni a vádlottaknak, akiknek oly egyszerű a szemük. Próbálta elfordítani a fejét, de a bűnösök ismét a szemébe néztek, minél szigorúbban tekintett rájuk, annál szelidebben. Különösen annak a lánynak volt valami kimondhatatlan egyszerű szeme. Azokkal az esetekkel, melyeket valaha könyvben tanult, egymásután találkozott. Akadtak kis ügyek, a lélek oly betegségei, melyek nyomtalanul gyógyultak, a büntetés mindössze abból állott, hogy megfeddette a vádlottakat, azután elbocsátotta őket. A kihágás egy jogi szépséghiba, szinte kozmetikai beavatkozásra eltűnik. Voltak azonban súlyosabb bűnösök. Itt már alaposabb gyógykezelésre volt szükség, egy vagy két évi börtönre, mert ennyi idő alatt gyógyul a lélek betegsége. Aztán jöttek a többiek is, az igazi nyavalyások, balkörmű és sötét fickók, busa homlokkal és elfajzott koponyával, a bűn sápadt hektikásai, majd a hevenyfertőző betegek, a gyujtogatók, mintegy a tüdőgyuladás forró lázában, rablók és betörők, mint a hagymázosok, a gyilkosok, ezek a pestisesek, kiken már nem lehet segíteni, végül a visszaesők, a gyógyíthatatlanok, a förtelmesek, örökké kiújuló tályogokkal, rohadt karokkal és elszenesedett lábbal, emberi voltukból kiforgatva, szinte fölismerhetetlenül. Mennyire sajnálta mindegyiküket. A bűnüknek mindig megtalálta a magyarázatát. Sokszor félt tőlük, az az érzése volt, hogy a lélek kórházában jár, egy fertőző pavillonban, ahol ezer és ezer halál leskelődik, mindenkire, őrá is. Tudta, hogy az orvosok köpenyt húznak, keztyűt és álarcot öltenek, mikor ragályos beteg mellé lépnek, nehogy ő rájuk is átterjedjen a betegség. Itt azonban nincsen ilyen védekező intézkedés. Abban a polgári ruhában ül, mint otthon. Kezén, mellyel fekélyekben turkál, nincs gummikeztyű. Ennek a kéznek pedig bele kell nyúlnia az életekbe és egy pillanatban – bármennyire fáj annak, aki sújt és annak, akire sújt – keményen le kell csapnia. A nagy-nagy feladattól visszatorpant. Úgy érezte, hogy a keze csak egy ember keze, puha és gyenge.
Nyár derekán meghalt az édesanyja, ő pedig egyedül, egész egyedül maradt a földön. Új kétszobás lakást bérelt a város egy félreeső utcájában. Este ténfergett a süket és vak szobákban, ruhástul dőlt le az ágyra és bámulta a mennyezetet. Zsibbadt gerince fájt. Azon tépelődött, miért is vétkeznek annyit az emberek? Örömöket keresnek szegények, nincsen örömük. Az ő élete is olyan sivár, elmúlt fölötte az idő és nem történt vele semmi. Amint nyitott szemmel bámult a sötétségbe, visszaemlékezett egy fiatal cigányfiúra, aki megölte a kedvesét, karcsú és gyönyörű volt, mint valami nemes vad.
Idegességében rágyujtott egy cigarettára.
Eddig nem is dohányzott. A dohány ízlett a szájának, a torkának, az üres gyomrának, egészen megtöltötte, úgy hogy nem is vacsorázott, a testében villanyos izgalom bizsergett. Nem tudta, hogy miért jó a keserű és a méreg, mért édes és gyógyító az, ami fáj. Másnap reggel azonban már az ágyban rágyujtott egy cigarettára.
Akkoriban nehéz és igen bonyolult pört tanulmányozott, mely minden testi és szellemi erejét igénybe vette. Ette egymásután a cigarettákat, orrán, száján engedte ki a füstöt, munka után pedig fölnézett a kaszinóba, ahol szívesen megivott egy félliter bort és kártyázni kezdett. Egyszer elvesztett százhúsz koronát, de másnap visszanyerte. Aztán elvesztett kétszáz koronát és még százötven korona adósságot csinált. Azok a nyugtalanságok, melyek eddig gyötörték, lassanként elmultak. Minden este fölment a kaszinóba, a kártyaasztal mellett üldögélt, nézte a lapok járását és másnap zavartalanul dolgozott.
Így élt évekig. A haja közben kihullott, azok a hosszú, fekete cérnaszálak, melyek fejét borították, a fésűjében és a keféjében maradtak, az arca pedig sápadtabb lett. Egy év mulva nyakkendőit is megváltoztatta, a bélelt fehér bepiszkolódott, helyette egy kék babos selyemkendőt vásárolt, melyet csokorra kötött. Ezt egyik helyi szinésztől látta. Éjfélután minden vendéglő és kávéház becsukott, csak a vasúti állomás mellett a kis bohémtanya maradt nyitva, melyet főkép szinészek látogattak. Ide járt el, a szinész-asztalhoz. Úgy találta, hogy ezek a jó emberek a könnyelműségük ellenére is tisztességesek és erkölcsösek. Beszélni itt nem igen szokott, minthogy az ital szótlanná és szigorúvá tette. Lengyel pálinkát ivott, és a szája széléről szomorúan lógott egy virzsinia. Idegenül, kissé zavartan ült közöttük, mint aki véletlenül eltévedt, de azért nem érezte magát rosszul. Egyik pincér sokáig szinésznek nézte és „művész“ úrnak szólította.
A bíró sohasem vesztette el méltóságát. Azokat, kik ebben a cifra társaságban közel akartak hozzá férkőzni, távol tudta magától tartani, s mindig egyedül ballagott haza. Azt is csak nagysokára tudták meg a városban, hogy nem él egyedül. Egy nővel lakott, ki valaha a cirkuszban játszott. Reggelenként látták, hogy az ablakán kihajolt egy sárgahajú lány, piros ruhában. Eleinte csak félénken, de aztán egész nap az ablakban könyökölt, cigarettázott és nevetgélt az arra sétálókra.
Látogatókat nem fogadott a bíró, napját jórészt a hivatalában töltötte, csak hajnalfelé vetődött haza. Ilyenkor hosszú, hosszú beszédeket mondott magában, melyekben igazolt mindenkit, aki vétkezett és vádat emelt azok ellen, akik nyugodtan emésztenek. Egy-egy tilalomfa előtt megállt a parkban, mosolyogva csóválta a fejét. „A gyepre lépni tilos.“ Dehogy is tilos, szabadságot és boldogságot az embereknek, labdateret a gyermekeknek, hogy napfényben cikázzanak, a gyep nem az öreg polgárok szemének való, az élet azért van, hogy használjuk. Bandukolt a parkon át, a sunyi, hajnali holdfényben s a behorpadt kemény kalapjával olyan volt, mint valami polgári démon. Az orgonabokorról letört két nagy ágat, ellopta. Magába szívta az eleven illatot. Ittas könnyeiben végtelen szeretet olvadozott mindenki iránt, aki gyönge és szenved, kitárta a karjait, hogy a szívére ölelje testvéreit. Részeg száján csillogott a nikotinos sárga nyál.
Lábujjhegyen lopódzott be, nehogy fölkeltse az alvó nőt. A szoba levegője elviselhetetlenül forró és tikkadt volt a sok olcsó illatszertől. Egy selyempincsi szaladt elébe, a nő ölebe. Meggyujtotta a hálószoba rózsaszínű villanyát. Arca fakó volt, a szája halvány. Amint ült ebben a rózsaszínű fényben, mely egy rendetlen szobát világított meg, a piros hálókabátjában és a piros otthoni sipkájában egy elkárhozott léleknek rémlett, aki valamit gyötrődve keres és nem talál sehol. Az igazság ebben a szobában se volt. Sehol sincs az egész földön. De valahogy úgy érezte, hogy most közelebb van hozzá, így szegényen és boldogtalanul, minden nélkül, most már ítélkezhet azok fölött, kik hozzá hasonló szerencsétlenek és érdek nélkül védhetik a gazdagok, hatalmasok társadalmát, a polgári otthonokat, melyekben egészséges, erős gyermekek játszanak és szelid hitvesek alszanak.
Minden reggel hét órakor csörömpölt a keltő órája. Felugrott az ágyból és a zuhany alá állott. Lemosta magáról az éjszakát s mire kiért az utcára, a reggeli napfényben már más volt, a homloka józan, a szeme tiszta. Sietett azokhoz, akik gyarlók, mint ő, hogy igazságot tegyen, beteg orvos ment-ment a pácienseihez. Évek óta mindig elsőnek érkezett a törvényszékre. Míg rákerült a sor, cigarettázott a folyosókon és meg-megállt egy fordulónál, az igazság istennőjének szobra előtt, aki bekötött szemmel magasodott föl, kezében a karddal és mérleggel. Itt mindig hosszan tétovázott. Arra gondolt, hogy az igazság istennője égi volta ellenére sem mert szemébe nézni a bűnösöknek, félt azoknak a tekintetétől, akiket elítélt s az embereket tagadta meg, hogy igazságos legyen. Ő azonban ember. Állott, állott előtte, mutatta neki kopasz fejét, sovány arcát, síró szemét, kitérdelt nadrágját, lyukas cipőjét, elkótyavetyélt boldogságát, az egész életét, hogy elfogadja, legalább ő, áldozatnak.
De az istennő, aki sohase látott még embert, nem látta meg őt sem.