– Furcsálhatjátok ugyan, de két napba került, míg követhettem az ujonnan lelt nyomot, bár nyilvánvalóan ez vitt a helyes útra. Azoknak a sápadt testeknek a láttára valami sajátságos borzongás fogott el. Éppen olyan piszkos fehér szinük volt, mint a férgeknek, meg azoknak az állatoknak, amiket természetrajzi múzeumokban spirituszba rakva láthatunk. Érintésükre kellemetlen hideget éreztem. Valószínű, hogy borzongásom oka jórészt az eloik szimpatikus hatásában rejlett. Jóformán értettem is már, miért undorodnak az eloik a morlockoktól.
– A rákövetkező éjszaka rosszúl aludtam. Valószinü, hogy egészségem is megrendűlt egy kissé. Nyugtalankodtam, kétségek szorongattak. Egy-egy pillanatra iszonyú félelem fogott el, melynek végső okát sehogy sem értettem meg. Emlékszem, hogy nesztelenűl besurrantam a nagy csarnokba, hol a kis emberkék aludtak a holdfényben – ez éjszaka köztük volt Weena is, – s közöttük újra visszatért bátorságom. Eszembe jutott, hogy néhány nap múlva elfogy a hold utolsó negyede, s arra gondoltam, hogy a sötét éjjeleken a föld alatti kellemetlen lények, ezek a fehér lemurok, ezek a régieket helyettesitő új férgek, bizonyára sokkal számosabban fognak jelentkezni. És mind a két nap oly nyughatatlan voltam, mint aki elkerűlhetetlen kötelesség teljesítése elől húzódozik.
– Meg voltam győződve, hogy az időgépet csak ugy találom meg, ha merészen behatolok a földalatti világ rejtelmeibe. De nem volt bátorságom szembenézni a rejtelmekkel. Csak legalább egyetlenegy társam lett volna, egészen más lett volna a dolog. De teljes egyedülvalóságom iszonyu volt, s rémített már a gondolat is, hogy lemászszam a kut sötétségébe. Nem tudom, értitek-e, mit éreztem, de annyit mondhatok, sohasem éreztem magamat teljes biztonságban.
– Talán éppen ez a nyughatatlanság, a biztonság érzetének ez a hiánya űzött egyre távolabbi és távolabbi kutató kirándulásokra. Amint délnyugatnak mentem a felé az emelkedő táj felé, melyet most Combe Wood-nak neveznek, a messzeségben, a XIX. századbeli Banstead irányában, hatalmas zöld építményt vettem észre, amely különbözött mindattól, amit eddig láttam. Nagyobb volt minden eddigi palotánál vagy romnál, s keleties homlokzata volt. Halvány, kékeszöld csillogása a kinai porczellán egy fajtájára emlékeztetett. Eltérő külsejéből eltérő rendeltetésére következtettem, s elhatároztam, hogy folytatom utamat és megvizsgálom. De már későre járt s különben is már hosszu, fárasztó kószálás után vettem csak észre e különös építményt. Másnapra halasztottam tehát a kaland folytatását, és visszatértem a kis Weenához, aki szokott kedveskedésével fogadott. De másnap reggel világosan beláttam, hogy a zöld porczellán palotára irányuló kiváncsiságom önámítás volt, hogy ürügyet leljek elodázni máskorra azt a kisérletet, melytől irtóztam. Föltettem tehát magamban, hogy minden további idővesztegetés nélkül megpróbálom a leszállást s kora reggel utnak indultam egyik kut felé, amely a gránit és aluminiumromok közelében volt.
– A kis Weena velem szaladt. Ott tánczolt mellettem a kútig, de mikor látta, hogy a nyilás szélére támaszkodom s a mélységbe nézek, sajátságos módon elkedvetlenedett. – Isten veled, kis Weena, szóltam, megcsókolva őt, azután félretoltam s a szegélyzeten keresztűl tapogatni kezdtem a leereszkedésre szolgáló kampókat. Gyorsan, gyorsan, mert bevallom, féltem tőle, hogy bátorságom el talál párologni! Weena eleinte elképedve bámult rám. Majd fájdalmasan felkiáltott, s hozzám rohanva, kis kezével belém kapaszkodott. Ellenkezése, azt hiszem, csak még jobban megerősített szándékomban. Leráztam magamról, tán kissé nyersen is, s a következő perczben a kút torkában voltam. Láttam kétségbeesett arczát a szegélyzet fölött, s mosolyogtam, hogy fölbátorítsam. Azután lenéztem a mélységbe, az inogó kampókról, melyeken lógtam.
– Körülbelül kétszáz yardnyi aknán kellett lekúsznom. A kut falaiból kiugró érczfokokon kellett leereszkednem, s mivel ezek a fokok nálam sokkal keskenyebb és könnyebb lények számára készültek, leereszkedés közben kinosan szorongtam és hamar kifáradtam. S ha csak a fáradtság lett volna minden! Az egyik fok hirtelen elhajlott sulyom alatt, és csaknem lezuhantam a fekete mélységbe. Egy pillanatig félkézzel kapaszkodva lógtam a levegőben, s ez után a tapasztalat után nem mertem többé pihenőt tartani. Bár karom és hátam csakhamar kínosan sajgott, oly gyorsan folytattam a bizonytalan leereszkedést, amint csak kitelt tőlem. Föltekintve, keskeny kis korongot láttam, közepén csillaggal, s a kis Weena fekete körnek látszó fejecskéjével. Alattam egyre erősödött s egyre nyomasztóbb érzést keltett bennem valami gépezet zubogása. Kivéve fejem fölött a kis korongot, áthatatlan sötétség vett körül mindenfelől, s mikor ujra a magasba tekintettem, a kis Weena is eltűnt előlem.
– Kínzó nyugtalankodás nehezedett rám. Már-már arra gondoltam, hogy felkúszom újra a magasba, s nem törődöm a föld alatti világgal. De mialatt ez járt fejemben, folyton-folyvást mélyebbre ereszkedtem. Végre nagy megkönnyebbülésemre homályosan derengő szűk nyílást vettem észre a falban, körülbelül egy lábnyira jobbkéz felől. Belevetettem magamat, s láttam, hogy a nyilás vizszintesen haladó szük alagutba vezetett, amelyben lefekhettem. Karom sajgott, hátamat görcs szorongatta, s a lezuhanástól való tartós félelem következtében reszkettem. S e mellett az áthatatlan sötétség is fájdalmasan hatott szememre. Fülembe zúgott zakatolása, dörömbölése a gépezetnek, amely levegőt szivattyúzott le az aknán.
– Nem tudom, meddig feküdtem itt. Arra riadtam fel, hogy lágy kéz érinti arczomat. Talpra ugrottam a sötétségben, gyufám után kaptam, s gyorsan meggyujtva egyet, láttam, hogy három fehér teremtmény hátrál lehajolva, sebesen a fény elől. Olyanok voltak, mint az, amelyet a föld szinén láttam a romok között. Szemük abban a rám nézve áthatolhatatlan sötétségben, amelyben éltek, rendkivül nagy volt és végtelenül érzékeny, épp ugy, mint a feneketlen mélységben élő halak pupillái és fényvisszaverő képessége. Bizonyos voltam benne, hogy látnak engem abban a fénytelen sötétségben, s ugy tetszett, nem is félnek tőlem egy cseppet sem, eltekintve a világosságtól. De mihelyt gyufát gyujtottam, hogy megnézzem őket, hátráltak állhatatosan, s eltüntek a fekete nyilásokba és alagutakba, ahonnan csak szemük meredt rám szörnyű különösen.
– Megpróbáltam odakiáltani hozzájuk, de bizonyára egészen más nyelvet beszéltek, mint a földfelettiek, ugy hogy abba kellett hagynom hiábavaló erőlködésemet s ujra az járt eszemben, hogy menekülök, mielőtt tisztába jutottam volna velük. De csakhamar igy szóltam magamban: – Most már benne vagy ugy is a bajban, s folytattam utamat tapogatódzva az alagutban. A gép lármája egyre erősödött. Egyszerre csak elveszett mellőlem a fal, s tágas, nyilt térbe jutottam. Gyufát gyujtva láttam, hogy hatalmas boltozott üregbe léptem, amelynek tulsó vége gyufám fénykörén túl áthatatlan sötétségbe veszett. Amit láttam, éppen annyi volt, amennyit láthat az ember, mig egy szál gyufa végig ég.
– Természetes, hogy csak határozatlanul emlékszem mindenre. Hatalmas gépekhez hasonló nagy tömegek emelkedtek ki a homályból, furcsa fekete árnyékokat vetve, melyekbe kisérteties morlockok húzódtak meg a fény elől. Az egész hely nagyon kellemetlen és nyomasztó volt. A levegőben friss vérszag érzett. Valamivel lejebb a középső látnivalónál kis fehér fémasztal volt, megrakva ennivalóval. A morlockok mindenesetre husevők voltak. Emlékszem, mily csodálkozva kérdeztem akkor magamban, miféle nagy állat maradt meg a múltból, miféle állat húsa az a vörös csomó, amit láttam. Oly zavaros volt minden: a nehéz szag, az elmosódó, hatalmas árnyképek, az árnyékban leskelődő undok alakok, amelyek csak a sötétséget várták, hogy újra nekem essenek! Majd körmömre égett a gyufa, lehullott a földre – kigyózó vörös folt a sötétségben.
– Azóta elgondoltam már, mily rettentő hiányosan voltam felszerelve kutató utamra. Mikor utra keltem az időgépen, azzal a képtelen föltevéssel indultam el, hogy a jövendő emberei bizonyára végtelenül fölöttünk állanak minden tekintetben. Fegyvertelenül mentem, orvosszerek, füstölni való nélkül – néha-néha rettenetesen gyötört a dohány hiánya! – sőt gyufa sem volt nálam elegendő. Legalább kézi fotografáló gépet vittem volna magammal! Megörökíthettem volna egy pillanat alatt a földalatti világ képét, s azután tanulmányozhattam volna kedvem szerint. De amint ott álltam, nem volt egyebem, mint természetadta fegyverzetem és hatalmam: kezem, lábam és fogam, s ezeken kivül volt még négy szál épen maradt gyufám.
– Féltem folytatni utamat a gépezetek között a sötétben, s azt is csak a legutolsó gyufa fényénél vettem észre, hogy gyufaskatulyám tartalma vége felé jár. Addig a perczig eszembe sem jutott, hogy jó volna a gyufával gazdálkodni, s gyufámnak csaknem a felét arra pazaroltam, hogy mulattassam a föld felettieket, akiknek ujság volt a tűz. Akkor, amint mondtam, nem volt már csak négy gyufám, s mialatt ott álltam a sötétben, egy kéz érintette meg kezemet, vékony ujjak tapogatták végig arczomat s különös kellemetlen szag hatolt orromba. Mintha egész csoport ocsmány kis teremtés lélekzetét hallottam volna magam körül. Éreztem, hogy a gyufaskatulyát gyöngéden ránczigálták kezemben, hátulról pedig meg-megrántották kabátomat. Ki sem mondhatom, mily kellemetlen érzés volt, amint e láthatatlan teremtések tanulmányoztak. Hirtelen éles valósággá vált bennem ott a sötétben az a tudat, hogy sejtelmem sincs róla, mik ezek a lények, hogyan gondolkoznak, mit akarnak. Rájuk kiáltottam torkom szakadtából. Egy pillanatra hátráltak, de azután csakhamar ugy éreztem, hogy újra közelednek hozzám. Egyre merészebben kezdtek tapogatni, különös hangokat susogva egymásnak.
Összerázkódtam s ujra fölkiáltottam, de még kevesebb eredménynyel. Nem vették nagyon komolyan a kiáltást s furcsa nevető zsivajjal estek ujra nekem.
– Bevallom, hogy rettenetes félelem fogott el. Elhatároztam, hogy gyufát gyujtok s a fény védelme alatt menekülök. Meg is tettem s a zsebemből előrántott papirdarabbal erősítve a gyufa lobogását, szerencsésen visszavonultam a szűk alagutba. De alig értem be ide, a papiros elégett s a sötétben hallottam a morlockokat, amint utánam siettek, zizegve, mint lombok között a szél s kopogva, mint az esőcseppek.
– Egy pillanat sem telt bele, már egy csomó kéz kapaszkodott belém, még pedig félreérthetetlenül azzal a szándékkal, hogy visszafelé huzzon. Meggyujtottam a második szál gyufát s elvakult arczukba lobogtattam. El sem képzelhetitek, mily undorító, emberietlen látvány volt, – azok a sápadt, áll nélkül való arczok és azok a nagy, pilla nélküli, piszkos vörös szemek! – amint elvakultan, riadozva rám meredeztek. De annyit mondhatok, hogy nem álltam meg nézegetni őket, hanem hátráltam tovább s amint második gyufám tövig égett, meggyujtottam a harmadikat. Ez is csaknem végig égett, mire az aknába torkolló nyiláshoz értem. A nyilás szélén lefeküdtem, mert a nagy szivattyunak felhangzó zubogása elszédített. Azután tapogatni kezdtem a kiugró kampókat, de egyszerre csak belekapaszkodtak hátulról lábamba s elkezdtek ránczigálni erőszakosan visszafelé. Meggyujtottam utolsó gyufámat… kiégett feltartózhatatlanul. De ekkor rajta volt már kezem a kiálló fokokon; erős rántással kiszabadítottam magamat a morlockok karmaiból s elkezdtem gyorsan felfelé mászni az aknában. A morlockok megálltak alattam s kimeresztett szemmel bámultak utánam a magasba. Csak egyetlen kis törpe követett egy darabra fölfelé is s kis hija, hogy kezében nem maradt a csizmám diadaljelül.
– Végtelen hosszunak tetszett az út, amint fölfelé kapaszkodtam. Az utolsó harmincz-negyven lábon át rettentő émelygés fogott el. Csak a legnagyobb ügygyel-bajjal birtam megfogódzni. A legutolsó pár yardon szörnyű küzdelmet folytattam gyöngeségemmel. Fejem elszédült és szinte éreztem már a zuhanást. De azért végre valahogyan kijutottam a kút nyilásán s kitámolyogtam a romhalmazból a vakító napvilágra. Arczra vágódtam. Édes, tiszta illata volt még a sárnak is. Emlékszem, hogy Weena kezemet és fülemet csókolgatta s hallottam egy csoport eloi hangját magam körül. De aztán egy időre elvesztettem eszméletemet.