Amennyire elláthattam, az egész világ ugyanazt a buja gazdagságot varázsolta elém, mint a Themze völgye. Minden dombról, bármelyikre másztam, ugyanannyi ragyogó épület, ugyanaz a véghetetlen anyag- és stilváltozatosság tárult elém; az örökzöldnek ugyanazt a bozótos sűrűjét, ugyanazokat a virágos fákat és fás harasztokat láttam. Itt-ott viz csillogott, mint az ezüst; távolabb hullámalaku kék dombok emelkedtek, beleolvadva a mennyboltozat derűjébe. Sajátságosan vegyültek bele a táj tarkaságába – s le is kötötték csakhamar figyelmemet – mindenfelé a köralaku kutak, amelyek többnyire – úgy tetszett – nagyon mélyek voltak. Volt egy a mellett a hegyi ösvény mellett is, amelyet első sétámon végigjártam. Mint a többit, ezt is finom mivű bronz-szegélyzet körítette s kis kupola védte az eső ellen. Amint e kutak mellett ülve belenéztem szúró sötétségükbe, vizcsillogásnak nyomát sem láttam s az égő gyufa sem tükröződött bennük vissza.
De valamennyiből különös zubogás, nagy gép zakatolásához hasonló hang hallatszott ki s a gyufa lobogásáról észrevettem, hogy a kútak torkán szüntelenűl légvonat áramlik lefelé. Beledobtam egyik nyilásba egy darab papírt. Nem lebegett lassan lefelé, hanem mintha valami bekapta volna, hirtelen eltűnt szemem elől.
– Egy idő múlva kapcsolatba hoztam e kútakat a lejtőkön itt-ott emelkedő magas tornyokkal: mert ezek fölött gyakran úgy megcsillant a levegő, mint forróság idején kiaszott partok fölött. Mindent egybevetve, az az erős sejtelem támadt bennem, hogy a föld alatt hatalmas szellőztetési rendszer lehet, melynek valódi jelentőségét bajos volna kitalálni. Eleinte azt gondoltam, hogy e kis emberek egészségügyi szervezetével függ össze. Ez a következtetés észszerű volt, de teljesen hibás.
– S itt be kell vallanom, hogy az egész idő alatt, amelyet e valóságos jövő világban töltöttem, fölötte keveset tudtam meg a csatornákról, a közlekedési módokról s más efélékről. A jövendő korok amaz utópiaszerű látomásaiban, amelyeket olvastam, töméntelen apró részletet találunk az épületekről, a társadalmi szervezetről s több eféléről. De míg ily részleteket könnyű összeállítani ott, ahol az egész világot egy ember képzelme teremti, addig tisztára hozzáférhetetlenek az eleven utazó számára, aki oly érzéki valóságok közé kerűl, aminőkre én bukkantam. Gondoljunk csak arra, minő mesét vinne haza törzsének Londonról egy telivér középafrikai néger! Mit tudhatna a vasúti-társaságokról, a társadalmi mozgalmakról, a telefon- és telegraf-sodronyokról, a földosztó-társulatról, a postautalványokról s más efélékről? De mi még legalább elég készséges magyarázatokkal szolgálnánk neki! S azután még abból is, amit megtudott, mennyit tudna megértetni vagy elhitetni világot nem látott földieivel? Pedig mily közel áll egymáshoz a mai kor négere és fehér embere, s mily óriási ür választott el engem az aranykor embereitől! Éreztem sok olyat, amit nem láttam s ami hozzájárúlt kényelmemhez; de félek, hogy ebből a nagy különbségből nem igen tudok veletek egyebet megértetni, mint valamely automata-berendezés általános benyomását.
– Ami példáúl a temetkezést illeti, nem volt nyoma sem égetőkemenczéknek, sem sírféléknek. De az ötlött eszembe, hogy az égető kemenczék bizonyára valahogyan kívül esnek vizsgálódásaim körén. Itt volt újra egy kérdés, amelyen hosszasan eltünődtem, bár kiváncsiságom egyelőre teljes vereséget szenvedett. A dolog zavart s egy további észleletre vezetett, amely még inkább megzavart: kis embereim között nem akadt koros vagy beteges egyetlen egy sem.
– Be kell vallanom, hogy az az elégedettség, amelyet az automata-czivilizáczióról és a hanyatló emberiségről kieszelt legelső elméletem keltett bennem, – nagyon rövid életű volt. De másra nem gondolhattam. Kifejtem a nehézségeket. A legtöbb nagy palota, amelyet szemügyre vettem, nem volt egyéb, mint lakóhely, ebédlő és hálóterem. Gépeket s más eféléket sehol sem találtam. Pedig e kis emberek ruhája csinos gyári munka volt, amelyet időnkint meg kellett újítani; és szandáljuk, bár czifrázatlan, bonyolúlt szerkezetű érczmunka volt. Valahogy csak kellett az ily dolgoknak készülniök! S ezek az apró lények az alkotás vágyának legkisebb nyomát sem árúlták el. Üzletnek, műhelynek, beviteli kereskedelemnek sehol semmi jele. Egész idejüket azzal töltötték, hogy szelíden játszadoztak, a folyamban megfürödtek, félig játszva szerelmeskedtek, gyümölcsöt ettek és aludtak. Nem láthattam, hogy ment minden a maga útján.
– Aztán meg az időgép: valami, nem tudtam, mi, bevitte a fehér szfinx üres alapzatába. Miért? Ha megölnek, sem tudtam elképzelni. S azok a viznélküli kútak is, meg azok a csillámló oszlopok. Hiányzott mindenhez a kulcsom. Mintha – hogyis mondjam csak? Képzeljétek, hogy egy feliratra bukkantatok, vannak benne itt-ott mondatok kitünő, tiszta angol nyelven; s tele van szurdalva másokkal, amelyeknek nemcsak a szavait, de még a betűit sem ismeritek. Ott tartózkodásom harmadik napján ilyennek tünt fel előttem a nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendő világa!
– Ezen a napon barátot is szereztem magamnak – bizonyos értelemben. Mialatt egy csoport emberkét nézegettem, akik a sekély vízben fürödtek, az egyik görcsöt kapott. Lefelé kezdett hömpölyögni a folyamban. A főáramlás elég gyors volt, de azért a középszerű úszó is leküzdhette. Tiszta képet nyerhettek e teremtmények különös tökéletlenségéről, ha elmondom, hogy nem akadt közöttük egy sem, aki kisérletet tett volna az elhaló hangon kiáltozó lény megmentésére, bár szemük láttára fuladozott. Amint megbizonyosodtam erről, lehánytam magamról a ruhát s egy alsóbb helyen belegázolva a vizbe, megkaptam a nyomorúlt apróságot, s kihúztam a biztos partra. Megdörzsöltem kissé tagjait, mire csakhamar magához tért, s megvolt az az elégtételem, hogy mielőtt elhagytam, teljesen kiheverte a bajt. Oly kevésre becsültem már az egész fajt, hogy a legcsekélyebb hálára sem számitottam. Csakhogy ebben nem volt igazam.
– Ez reggel történt. Délután találkoztam a kis nőcskével (legalább azt hiszem, az volt), amint kutató kirándulásomról visszatérőben voltam középpontom felé. Örömkiáltásokkal fogadott s hatalmas virágfüzérrel ajándékozott meg, amelyet nyilvánvalóan az én számomra, kizárólag az én számomra font. Az eset megragadta képzeletemet.
– Nagyon elhagyatottnak érezhettem magamat. Iparkodtam is, amennyire csak tőlem telt, kimutatni, mennyire megbecsülöm ajándékát. Csakhamar egymás mellett ültünk egy kis kőlugasban, s főleg mosolygásból álló társalgásba ereszkedtünk. A kis teremtmény barátságossága teljesen ugy hatott rám, mint valami gyerek kedveskedése. Virágokat szedtünk egymásnak, s ő kezemet csókolgatta. Csókolgattam én is az övét. Majd beszélgetni próbáltam vele, s megtudtam, hogy Weená-nak hivják. Ez a név, bár nem tudtam, mit jelent, nagyon ráillett. Ez volt a kezdete annak a furcsa barátságnak, amely egy hétig tartott, s véget ért úgy – amint majd elbeszélem.
– Olyan volt éppen, mint a gyerek. Velem akart lenni folytonosan. Követni próbált mindenfelé s legközelebbi kószálásom alkalmával nagyon bántotta, hogy mikor kifáradt, el kellett hagynom. Kimerült s egyre fájdalmasabban kiabált utánam, De a világ problemáit kellett megoldanom. Nem azért jöttem a jövőbe, mondogattam magamban, hogy miniature szerelmi kalandba elegyedjem. Valahányszor elhagytam, nagyon elszomorodott, s nem egyszer oly hevesen követelte, hogy velem jöhessen, hogy mindent összevetve, odaadó vonzódása bajt is okozott annyit, mint kellemetességet. De azért általában nagy kényelmemre szolgált. Azt gondoltam, hogy puszta gyermeki vonzalommal csüggött rajtam. Nagyon is későn jöttem rá csak arra, mennyire fájt neki, mikor egyedül hagytam. S nagyon is későn tudtam meg csak, mim volt ő nekem. Pusztán azért, mert ugy látszott, vonzódik hozzám, s a maga együgyű modorában ugy mutatta, hogy aggódik értem, nemsokára, valahányszor visszatértem a fehér szfinx szomszédságába, ehez a kis babához, csaknem oly érzés fogott el, mintha házi otthonom fogadott volna; és csakhamar már a dombról jövet nézegettem, nem látom-e fehérbe és aranyba öltözött piczi alakját.
– Tőle tudtam meg azt is, hogy a félelem nem veszett ki még a világból. Nappal nem igen félt s a legcsodásabb bizalommal csüggött rajtam; mert egyszer, mikor egy bolondos pillanatomban fenyegető arczot vágtam rá, egyszerűen rám nevetett. De félt a sötéttől, félt az árnyéktól, félt mindentől, a mi fekete. A sötétség volt ránézve az egyetlen félelmes dolog. Szörnyű heves indulat volt ez benne, s gondolkodóba ejtett és megfigyelésekre vezetett. Észrevettem egyebek között, hogy ezek az apró emberkék, amint besötétedett, összegyűltek a nagy házakban és csoportosan aludtak. Ha az ember világosság nélkül lépett közéjük, rémült zavarba ejtette őket. Amint beállt az este, soha egyetlen egyet sem találtam a szabadban, s nem volt rá eset, hogy valamelyik egyedül aludt volna a házban. De oly bamba voltam, hogy nem okultam ebből a félelemből, s bár Weena mindig kinosan ellenkezett, állhatatosan azt kivántam, hogy távol aludjunk a szunnyadó csoportoktól.
– Nagyon bántotta őt a dolog, de végül diadalmaskodott hozzám való régi vonzalma, s ismeretségünk öt éjszakáját – beleértve a legvégső éjszakát is – ugy töltötte el, hogy fejét karomra fektetve aludt. De Weenáról beszélve, elvesztem mesém fonalát. A megmentése előtti éjjel alig kezdett még virradni, mikor felébredtem. Nyughatatlan voltam s azt álmodtam, hogy megfuladtam s tengeri csillagállatok lágy csápjai tapogatták arczomat. Nagy ijedtségre ébredtem, s furcsa módon azt képzeltem, hogy valami szürkés állat suhant ki épp az imént a szobából. Ujra aludni próbáltam, de nyughatatlanul, kellemetlenül éreztem magamat. Az a homályos szürkeség fogott körül, mikor a dolgok éppen bontakoznak a sötétségből, mikor minden szintelen, élesen határolt és mégis elmosódó. Felkeltem, lementem a nagy csarnokba, s onnan a kőlapokon keresztül ki a palota elé. Azt gondoltam, erényt űzök a kényszerűségből, s megnézem a napkeltét.
– A hold eltünőben volt; haldokló világa s a kezdődő virradat sápadtsága kisérteties félhomályba vegyült össze. A bokrok koromsötétek voltak, a föld komoran szürkéllett, az égbolt szintelen volt és szomoru. A domboldalon mintha kisérteteket láttam volna. Amint fürkésztem a lejtőt, háromszor egymásután fehér alakokat vettem észre. Kétszer ugy képzeltem, hogy egyetlen fehér, majomféle teremtmény rohan a dombon egyre gyorsabban fölfelé, egyszer pedig a romok közelében mintha egész falka czipelt volna valami sötét testet. Gyorsan mozogtak. Nem láttam, mi lett belőlök. Ugy látszott, eltüntek a bokrok között. Ne feledjétek, hogy a virradat még mindig határozatlan volt. Azt a bizonytalan, kora reggeli hüvösséget éreztem, amelyet mindnyájan ismertek. Nem hittem szememnek.
– Amint a keleti boltozat fényesedni kezdett, a napfény megjelent s egyszerre élénk színekkel vonta be a világot, jobban szemügyre vettem a vidéket. De fehér alakjaimnak nem volt nyoma sem. Pusztán a félhomály szüleményei voltak. Bizonnyal kisértetek voltak – szóltam magamban, – csak azt tudnám, mely korból valók. Mert Grant Allan egy különös megjegyzése jutott eszembe és elmulattatott. Ha minden nemzedék kihal és kisérteteket hagy ránk, akkor a világ – igy okoskodott – végre is szűk lesz nekik. E szerint az elmélet szerint mától fogva ide s tova nyolczszázezer év alatt alaposan elszaporodhattak, s nem volt mit csodálni rajta, hogy egyszerre négyet is láttam. De a tréfa nem elégitett ki, s ezeken az alakokon tünődtem egész reggel, mig csak Weena megmentése ki nem verte őket fejemből. Határozatlan úton-módon összefüggésbe hoztam őket azzal a fehér állattal, amelyet felriasztottam, mikor eleinte oly szenvedélyesen kerestem az időgépet. –
– Weena kellemesen pótolta őket; de azért az volt a rendeltetésük, hogy nemsokára sokkal rémesebben ejtsék hatalmukba elmémet.
– Azt hiszem említettem már, mennyire melegebb volt az idő ebben az aranykorban, mint manapság. Nem tudom, mi lehetett az oka. Talán a nap volt forróbb, vagy a föld keringett közelebb a naphoz. A közfelfogás az, hogy a nap a jövendőben egyre jobban kihül. De az emberek, akik az ifjabb Darwin elmélkedéseiben járatlanok, megfeledkeznek arról, hogy a bolygók végül egymásután visszahullanak a szülőtestbe. Ily katasztrófák alkalmával a nap valószinüleg ujult erőre lobban; s lehet, hogy valamelyik belső bolygó már így járt. Azonban bármi volt is az oka, annyi tény, hogy a nap sokkal forróbb volt, mint manapság.
– Nos, az egyik nagyon forró reggelen – azt hiszem a negyediken – mialatt a hőség és a vakító fény ellen védelmet kerestem valami hatalmas romhalmazban a mellett a nagy ház mellett, ahol aludtam és táplálkoztam, – a következő furcsa dolog esett meg velem. A törmelékrakások közt mászkálva szűk folyosóra bukkantam, amelynek végét és oldalablakait lezuhant kőtömegek zárták el. A külső tündöklés ellentéte folytán eleinte áthatatlanul sötétnek tünt föl. Beléptem tapogatódzva, mert a fényességből sötétségbe jutva, szines foltok uszkáltak szemem előtt. Hirtelen mintegy lebűvölten megállottam. A sötétségből a külső napfény visszaverődése következtében tündöklő szempár szegeződött rám.
– A fenevadak régi ösztönszerű félelme szállt belém. Ökölbe szorítottam kezemet s mereven néztem bele a ragyogó szemgolyókba. Visszafordulni féltem. Majd az a teljes biztonság jutott eszembe, amelyben, mint addig gondoltam, az emberiség él. S visszaemlékeztem arra a különös borzalomra is a sötétségtől. Legyőzve némileg félelmemet, egy lépést tettem előre s megszólaltam. Megengedem, hogy hangom akaratlanul is nyers lehetett. Kinyujtottam kezemet s valami lágy testhez értem. A szempár hirtelen oldalt fordult rólam s valami fehér rohant el mellettem. Bátorságom inamba szállt. Megfordultam s furcsa kis majomhoz hasonló alakot láttam, amely fejét sajátságos módon lefelé lógatva keresztül szaladt a hátam mögötti napsütötte térségen. Belebotlott egy gránittömbbe, félretántorodott s egy pillanat mulva eltünt a fekete árnyékban egy másik törmelékrakás alatt.
– Érthető, hogy az a benyomás, amelyet rám tett, tökéletlen; de annyit tudok, hogy piszkos fehér szine s furcsa nagy szürkésvörös szeme volt; fejét és hátát pedig lenszinü szőr borította. De mondom, oly gyorsan rohant, hogy nem láttam tisztán. Azt sem mondhatom meg, négy lábon rohant-e vagy csak első lábait lógatta-e le nagyon. Egy pillanat sem telt bele, követtem a második romhalmaz közé. Nem akadtam rá mindjárt; de amint egy ideig ott álltam a mély sötétségben, egy olyan kerek, kútalaku nyilásra bukkantam, aminőről már beszéltem. Elzárta félig egy lezuhant pillér. Hirtelen megvillant agyamban egy gondolat. Hátha a kútban tűnt el az a valami? Gyufát gyujtottam s lenézve a mélybe, hosszukás fehér lényt láttam mozogni. Amint lefelé huzódott, ragyogó nagy szemét mereven rám szegezte. Borzadály fogott el. Mintha emberfajta pók lett volna. Lefelé kuszott a falon s most vettem csak észre, hogy az aknában lefelé létraszerűen számos fémfok van a láb és a kéz számára. A gyufa már a körmömre égett s kihullott kezemből. Esés közben kialudt. Mire ujat gyújtottam, a kis szörnyeteg eltünt.
– Nem tudom, meddig ültem ott, belebámulva a kutba. Jó darabig nem fért a fejembe, hogy az, amit láttam, emberféle volt. De lassacskán kezdett az igazság derengeni bennem. Az ember nem maradt egy faj, hanem két különböző állatfajra szakadt; s az én bájos felvilági gyermekeim nem egyedüli leszármazói a mi nemzedékünknek, hanem az a halvány, ocsmány, éjjeli lény is, amely elémbe került, az is örököse minden koroknak.
– A csillámló pillérekre s a földalatti szellőztetésről költött elméletemre gondoltam. Kezdtem gyanítani valódi jelentőségüket. De hát, tünődtem, hogy illett bele ez a lemur abba a rendszerbe, amelyet egy teljesen egyensúlyba jutott szervezkedésről készítettem? Miképp függött össze a szép felvilágiak gondatlan vidámságával? S mi rejlett ott lenn, az akna tövében? A kút szélére ültem s biztatgattam magam, hogy nincs mitől félnem, s hogy oda kell leereszkednem, ha minden nehézséget le akarok küzdeni. S emellett nyomban rá irtóztam a leereszkedéstől! Mialatt haboztam, egypár szépséges földfeletti emberke kergetőzőtt, a napfényben szerelmeskedve, az árnyék felé. A férfi kergette a nőt, virágokat dobálva rá futás közben.
– Mintha elszomorodtak volna, amint megláttak, kezemmel az eldőlt pillérre támaszkodva s belebámulva a kút mélyébe. Nyilvánvalóan kellemetlenül érintették őket ezek a nyilások, mert amint rámutatva egyik nyilásra, megpróbáltam kérdezősködni róla kis embereimtől az ő nyelvükön, láthatóan még inkább elkedvetlenedtek és elfordultak. De gyufáim érdekelték őket s néhányat meggyujtottam mulattatásukra. Azután ujra megpróbálkoztam a kúttal, de ujra hiába. Csakhamar utjukra engedtem hát őket s elhatároztam, hogy visszamegyek Weená-hoz s lehetőleg tőle tudok meg valamit. De gondolataim valósággal forrongtak már. Sejtelmeim és benyomásaim zürzavarosan kavarogva uj rendbe igyekeztek illeszkedni. Megvolt a kulcsom e kutak jelentőségéhez, a szelelő tornyokhoz, a titokzatos kisértetekhez, arról nem is szólva, hogy mi a jelentése a bronz-kapuknak és hogy mi történt az időgéppel! S lassan-lassan nagyon határozatlanul derengeni kezdett bennem a megoldása annak a gazdasági problemának, mely zavarba ejtett.
– Uj világ tárult fel előttem. Tiszta dolog volt, hogy az embernek ez a második válfaja földalatti. Különösen három körülmény erősítette meg bennem azt a gondolatot, hogy ennek a válfajnak ritka jelentkezése a föld szine fölött régóta folytatott föld alatt való lakás következése. Először is az a piszkos fehér szin, amely tulajdonsága a legtöbb állandóan sötétben élő állatnak, például a Kentucky-barlang fehér halának, hogy mást ne említsek; azután az a nagy szem, rendkivüli fogékonysággal a fény visszaverésére, amely közös sajátsága minden éjjeli lénynek – tanu rá a bagoly és a macska, s végre az a látható zavarodottság a napfényben, az a gyors, de azért esetlen, ijedt menekülés a sötét árnyék felé s az a sajátságos fejtartás a világosságban – mindez erős bizonysága volt a retina tulságos érzékenységének.
– Bizonyos volt tehát, hogy a föld alattam keresztül-kasul volt furva, s az uj faj a föld alatt lakott ezekben az alagutakban. Az a körülmény, hogy a lejtős domboldalak, hogy az egész vidék, kivéve a folyammenti völgyet, tele volt szelelőtárnákkal és kutakkal, az alagutak határtalan elágazásáról tanuskodott. Nem volt-e tehát természetes föltételeznem, hogy mindazt, amit a napfényben élő faj kényelme megkivánt, lenn a földalatti világban készítették? Ez a gondolat oly nyilvánvalónak tetszett, hogy azonnal elfogadtam s rátértem arra a kérdésre, hogyan történhetett az emberiség két fajra való szakadása?
– Merem állítani előre is, hogy föltevéseimet valószinünek fogjátok tartani, bár én magam csakhamar megtudtam, hogy az elmélet, amelyet fölállítottam, nagyon messze esett a valóságtól.
– Először is kiindulva saját korunk problémáiból, világosnak tetszett előttem, mint a napfény, hogy az egész helyzetnek a nyitja a tőkés és a munkás között levő most még csak futólagos társadalmi különbség fokonkint való növekedésében rejlik. Nincs benne kétség, hogy mindez elég groteszknek, hihetetlen képtelenségnek tetszik, pedig éppen a mi korunkban van nem egy oly körülmény, amely erre a fejlődésre utal. Megvan a törekvés, hogy a czivilizáczió kevésbbé diszes részleteire földalatti területet használjanak fel; ilyenek például a londoni metropol-vasut, az új villamos vasutak, földalatti utak, földalatti műhelyek és vendéglők, s mindezek egyre szaporodnak és növekednek. Nyilvánvaló – gondoltam magamban, – hogy ez a törekvés addig erősbödött, mig az ipar elvesztette teljesen a föld szinén való létezése jogosultságát. Mindig mélyebbre és mélyebbre vonult, egyre nagyobb földalatti műhelyekbe, mindig több és több idejét töltvén el ott alant, mig végre…! Sőt már ma is nem él-e az east-endi munkás oly mesterséges körülmények között, mintha valósággal számüzték volna a föld természetes felületéről?
– S ha tovább megyünk, a gazdagok zárkozásra hajló törekvése, mely kétségtelenűl neveltetésük egyre növekvő finomulásának és a közöttük meg a szegények nyers erőszakossága között tátongó örvénynek a következése – máris odavezetett, hogy a föld területének tekintélyes részét saját maguk számára lefoglalták. London körül például a szebb vidéknek több mint fele el van zárva a betolakodás elől. S ugyancsak ez a tátongó űr, mely a gazdagok magasabb mívelődési folyamatának s a finomúlt életmódra való egyre növekvő képességeiknek és az erre csábító kisértéseknek a következése, folyton-folyvást gyérebbé fogja tenni a társadalmi osztályok összevegyülését és az összeházasodás útján való emelkedést, amely ez idő szerint késlelteti még az emberi fajnak a társadalmi rétegek szerint való kettéválását. Ugy hogy végre nem lesz más a föld felett, csak a vagyonos osztály, mely a gyönyört, a kényelmet és a szépséget hajszolja, a vagyontalanok osztálya pedig egészen a föld alá kerűl. S amint ez megtörtént, nincs benne kétség, hogy a földalattiaknak adót kellett fizetniök, különösen azért, hogy barlangjaikat szellőztethessék. Ha ezt megtagadták volna, a hátrálékokért éhen vesztek, vagy megfuladtak volna. Akik betegesek vagy lázadozó természetűek voltak, azok kipusztúltak. S végre amint a megoszlás egyensulya állandósúlt, az utódok alkalmazkodtak a földalatti élet feltételeihez, s épp oly boldogok lettek saját világukban, mint a vagyonos osztály a földszinén. Mindebből természetes módon következett a földfelettiek finomúlt szépsége és a földalattiak beteges sápadtsága.
– Az emberiségnek az a nagy diadala, amelyről álmodoztam, egészen más alakot öltött elmémben. Szó sem volt az erkölcsi nevelés és az általános összemunkálkodás oly diadaláról, aminőről képzelődtem. Ellenkezőleg, ott láttam magam előtt egy valóságos arisztokracziát, felfegyverezve a tökéletesűlt tudással, amely megvalósította a mai gazdasági rendszer logikus következéseit. Nemcsak a természeten diadalmaskodott, hanem leigázva a természetet, leigázta saját embertársait is. De újra hangsúlyozom, hogy ezt az elméletet csak akkor tartottam helyesnek. Nekem ugyanis nem magyarázgatott az utópiás könyvek sablonos ciceronéja. Magyarázatom lehet teljesen helytelen, de még most is ezt tartom a legvalószínűbbnek. De ha ezt el is fogadjuk, bizonyos volt, hogy az az egyensúlyba jutott czivilizáczió, amelyet évezredek eredményeztek, régen megjárta már zenitjét, s most már jó ideje a hanyatlás korszakát élte. A földfelettiek túlságos biztonsága lassú elkorcsosulásra vezetett; nagyságuk, erejük és értelmük általában csökkenésnek indúlt. Ennyit elég világosan láthattam már eddig is. Mi volt a sorsa a földalattiaknak, arról még sejtelmem sem volt; de amit eddig tapasztaltam a morlockokról – körülbelül ez volt a neve a földalattiaknak, – abból sejthettem, hogy a morlockokban az emberi tipus még jobban elváltozott, még jobban elkorcsosúlt, mint az eloi-kban, ahogy a földfelettiek szép faját nevezték.
– Majd zavaros kétségek támadtak bennem, mért vették el a morlockok időgépemet? Mert abban bizonyos voltam, hogy ők vették el. És az eloik, ha ők voltak az urak, mért nem tudták gépemet visszaszerezni? S mért féltek oly rettenetesen a sötétségtől? Amint említettem, tovább kérdezősködtem Weena-tól a földalatti világról, de újra csalódás ért. Először nem is értette meg kérdéseimet, azután meg vonakodott válaszolni. Reszketés fogta el, mintha elviselhetetlen lett volna rá nézve ez a téma. S mikor talán kissé nyersen erőltettem, könyekbe tört ki. Ezek voltak az egyedüli könyek, melyeket saját könnyeimen kivül láttam ott az aranykorban. Hirtelen abba is hagytam a morlockokról való kérdezősködést s csak arra törekedtem, hogy mielőbb száműzzem Weena szeméből az embervoltával járó örökségnek ezeket a szomorú jelképeit. És csakhamar mosolyogni és tapsolni kezdett, mialatt ünnepiesen elégettem egy szál gyufát.