– Amint ott álltam, elmélkedve az ember eme túlságosan tökéletes diadalán, feltűnt keleten, ezüst fényözönben, sárgán a teli hold. Lenn megszünt a csillogó kis alakok mozgása, bagoly suhant el mellettem nesztelenül, s az éjszaka hidege megborzogatott. Elhatároztam, hogy lemegyek a dombról s fekvőhelyet keresek.
– Azután az épület után néztem, amelyet már ismertem. S ekkor szemem ráakadt a bronzalapzatra helyezett fehér szfinx alakjára, amely egyre tisztábban látszott, amint a kelőhold világa felragyogott. Láttam mellette az ezüstös nyirfát. Ott volt a rododendron-bokrok sürüje, sötéten a sápadt fényben, s ott volt a kis tisztás. Odanéztem ujra a tisztásra. Furcsa kétség dermesztett meg kényelmemben. „Nem – szóltam magamban nekibátorodva – nem ez volt az a tisztás.“
– De az a tisztás ez volt. Mert a szfinx fehér, foltos arcza arrafelé fordult. El tudjátok képzelni, mit éreztem, amint ez a meggyőződés gyökeret vert bennem? Nem. Nem tudjátok. Az időgép eltűnt!
– Egyszerre, mintha végigvágnak az ember arczán, előttem állt az a lehetőség, hogy elvesztem saját koromat, hogy itt maradok gyámoltalanul ebben a különös, uj világban. Maga a puszta gondolat is valóságos fizikai érzés volt. Éreztem, hogy torkonragad s megakasztja lélekzetemet. A következő pillanatban szörnyű félelem fogott el s hatalmas ugrásokkal rohantam lefelé a lejtőn. Egyszer fejjel előre buktam s felhasítottam arczomat; nem vesztegettem az időt arra, hogy elállítsam a vérzést, hanem felugorva futottam tovább s a meleg vér lecsöpögött arczomról a vállamra. Mialatt futottam, egyre ezt mondogattam magamban: „Elmozdították egy kissé; félretolták az útból a bokrok közé.“ De azért rohantam teljes erőmből. Az egész idő alatt tudtam azzal a bizonyossággal, mely olykor rettentő félelmet keltve nehezedik rá a lélekre, tudtam, hogy efféle bizakodás tiszta őrültség; tudtam ösztönszerüleg, hogy a gépet eltávolították hatalmam köréből. Kinosan lélekzettem. Azt hiszem, a dombtető és a kis tisztás közti mintegy két mértföldnyi utat tiz percz alatt befutottam. Pedig nem vagyok már fiatal legény. Futásközben hangosan átkoztam magam, hogy gyanutlan esztelenségemben elhagyhattam gépemet; ezzel is alaposan fogyasztottam lélekzetemet. Hangosan kiabáltam, de nem felelt senki. Nem mocczant élőlény az egész holdfényes világban.
– Amint a tisztásra értem, láttam, hogy a legrosszabb, amitől féltem, való. A gépnek hire-hamva sem volt. Éreztem, hogy erőm fogy s kiver a hideg, amint láttam a bokrok fekete sűrűsége között az üres területet. Körülnyargaltam őrjöngve a tisztást, mintha a gép valamelyik szögletben lehetett volna elrejtve, azután hirtelen megálltam, hajamat tépve kezeimmel. Fölém tornyosodott a bronz alapzatra helyezett szfinx, fehéren, fényesen, foltosan, a kelő hold világában. Mintha gúnyosan mosolygott volna rémületemen.
– Talán megvigasztalódhattam volna abban a gondolatban, hogy az apró emberkék valami födött helyre tolták be gépezetemet, ha nem lettem volna meggyőződve arról, hogy úgy fizikai, mint szellemi erejük teljesen elégtelen ilyesmire. Ami megrémített, az valami eleddig nem is sejtett hatalom érzete volt, amelynek váratlan közbelépte eltüntette találmányomat. De egy dolgot bizonyosan tudtam: hacsak valamely későbbi kor nem állította elő pontos mását, a gép az időben nem mozoghatott. Az emeltyűk ráillesztésének módja – majd később megmutatom nektek – oly bonyolult volt, hogy ha az emeltyűk le voltak véve, nem tudott bánni senki a géppel. A gép mozgott s el volt rejtve, de csak a térben. De ha így is volt, vajjon hol lehetett?
– Azt hiszem, félig-meddig megőrültem. Emlékszem, hogy szenvedélyesen ide-oda futkostam a szfinx körül a holdfényben uszó bokrok között s fölriasztottam valami fehér állatot, amelyet a félhomályban kis őznek tartottam. Arra is emlékszem, hogy késő éjjelig csapkodtam összeszorított öklömmel a bokrokat, míg a letördelt galyak össze nem vagdalták csuklómat, úgy hogy csurgott a vérem. Majd zokogva és dühöngve gyötrelmemben, lementem a nagy kőépülethez. A tágas csarnok sötét, néma, elhagyott volt. Elcsusztam az egyenetlen padlón s felbuktam úgy az egyik malachit-asztalban, hogy majd eltört a sincsontom. Gyufát gyujtottam s áthatoltam a poros függönyön, amelyet már említettem.
– A függöny mögött egy másik nagy csarnok volt, tele vánkosokkal, amelyeken vagy husz kis emberke aludt. Bizonyos, hogy nagyon elcsodálkoztak, amint tagolatlanul kiabálva, a nyugodt sötétségből a serczegő gyufa fénye mellett hirtelen előbukkantam. Mert ők már nem ismerték a gyufát. – Hol van az időgépem? kezdtem kiáltva, mint a haragvó gyerek és egymásután megragadtam és fölráztam őket. Nagyon különösen érezhették magukat. Egynehányan nevettek, de a legtöbbje szörnyü rémült arczot vágott. Amint ott álltak körülöttem, hirtelen az jutott eszembe, hogy a fenforgó körülmények között az, amit tettem, a legnagyobb ostobaság volt. A félelem érzetét próbáltam bennük föleleveníteni; mert nappali viselkedésükből következtetve úgy gondoltam, hogy félni már elfelejtettek.
– Hirtelen eldobtam a gyufát s fellökve utamban az egyik emberkét, kibotorkáltam a nagy ebédlő-csarnokon keresztül ujra a holdfénybe. Hallottam, hogy ijedten kiabálnak s apró lábacskáik botorkálva ide-oda tipegnek. Nem emlékszem, mi mindent tettem még, mialatt a hold fölfelé emelkedett az égboltozaton. Azt hiszem, veszteségem váratlansága őrjített meg. Mintha reménytelenül kiszakadtam volna saját fajomból, – ott álltam, mint valami idegen állat az ismeretlen világban. Közbe-közbe bizonynyal ujra kitört dühöngésem; sikoltoztam s átkoztam Istent és végzetemet. Emlékszem, hogy a kétségbeesés egész hosszu éjjele alatt szörnyü fáradságot éreztem tagjaimban; emlékszem, hogy megvizsgáltam a legképtelenebb helyeket; tapogatództam a holdvilágos romok között s a fekete, árnyékos helyeken különös lényekhez ért a kezem.
– Emlékszem, hogy végül ott hevertem a földön a szfinx közelében; zokogtam végtelen nyomoruságomban s haragudtam, hogy esztelenül ott hagytam a gépet, holott lett volna elég erőm arra, hogy magammal vigyem. Nem maradt számomra más, csak nyomoruság. Majd elaludtam. Mikor fölébredtem, világos nappal volt s egy pár veréb ugrándozott közelemben a pázsiton.
– Felültem az üde reggeli levegőben s iparkodtam kitalálni, hogy jutottam oda s mért érzem magam annyira elhagyatottnak és kétségbeesettnek. Csakhamar tisztán emlékeztem mindenre. A napfény tiszta világosságában világosan láttam magam is a dolgokat. Beláttam éjszakai dühöngésem vad ostobaságát s okosan tudtam elmélkedni. Tegyük föl, hogy a gép végkép elveszett, – talán megsemmisült. Az volt a legczélszerübb, hogy nyugodt legyek és türelmes, tanulmányozzam embereimet s tiszta képet nyerjek arról, hogy következett be veszteségem és hogy tehetnék szert új anyagra és eszközökre, úgy hogy végül esetleg új gépet készíthessek. Ez volt egyetlen reményem – nyomorult remény, de mégis jobb, mint a kétségbeesés. Aztán meg az a világ, melybe jutottam, tagadhatatlanul szép és érdekes világ volt.
– De lehetséges volt az is, hogy a gépet csak máshová vitték. Mindenképpen nyugodtan és türelmesen kellett viselkednem, hogy megtudjam, hova rejtették s ujra visszaszerezzem erővel vagy ravaszsággal. Mindezeket elgondolva talpra ugrottam s körülnéztem, keresve, hol fürödhetném. Fáradt voltam, tagjaim szinte megmerevedtek, és piszkos az utazástól. A friss reggel vágyat ébresztett bennem hasonló frisseségre. Izgatottságom önmagát felemésztette. Amint dolgom után láttam, valósággal csodálkoztam éjszakai szörnyű ingerültségemen. Gondosan megvizsgáltam a talajt a kis tisztás körül. Egy kis időt hiábavaló kérdezősködésre fecséreltem, elmagyarázva bajomat, úgy, amint tudtam, a közelemben járkáló apró emberkéknek. Nem értette meg egyikük sem mozdulataimat: nehánya bamba képet vágott; mások azt hitték, hogy tréfálok velök s arczomba nevettek. Soha semmi nem került nagyobb küzdelembe, mint hogy akkor megálljam, hogy rá ne üssek nevető kis arczocskájukra. Bolond ösztön volt, de az ördög, amelyet félelmem és vak haragom szült, még lázadozott bilincsei ellen s még egyre azon volt, hogy zavarodottságomból hasznot huzzon. A gyep jobb tanácsot adott. Láttam, hogy mély barázda szántotta fel körülbelül középen a szfinksz alapzata s aközött a hely között, ahol lábam nyomai látszottak, amint érkezésemkor a fölfordult géppel vesződtem. Köröskörül észrevettem egyéb jeleit is a gép elhurczolásának; furcsa keskeny lábnyomokat láttam, melyek mintha valami lajhártól eredtek volna. Mindez az alapzatra terelte teljes figyelmemet. Ha jól emlékszem, mondtam már, hogy bronzból volt. Nem egyszerü bronztömb volt. Minden oldalán bemélyedő, keretes szép négyszögü lapok ékítették. Odamentem s ráütöttem e lapokra. Az alapzat üres volt. Gondosan szemügyre vettem a lapokat, s láttam, hogy a szegélyzetek nem voltak egy darabból. Kilincset, kulcslyukat nem találtam sehol; de a lapok, amelyek, amint gyanítottam, ajtók voltak, valószinüleg belülről nyiltak. Egy dolog elég világossá vált előttem. Minden nagyobb erőlködés nélkül kitalálhattam, hogy időgépem a talapzaton belül volt. De hogyan került oda, az egészen más kérdés volt.
– A bokrok között, virágzó almafák alatt, két narancsszinü ruhába öltözött emberke kis fejét láttam közeledni. Feléjök fordultam s mosolyogva magamhoz intettem őket. Odajöttek, mire a bronzalapzatra mutatva, igyekeztem megértetni velük, hogy szeretném kinyitni. De amint az alapzat felé mutattam, rögtön szörnyű furcsán viselkedtek. Nem is tudom, hogy magyarázzam meg arczkifejezésüket. Körülbelül úgy néztek rám, mint valami gyöngédlelkü hölgy, akit durva, illetlen mozdulattal megbánt az ember. Tovább mentek, mintha a lehető legnagyobb sérelem esett volna rajtuk. Próbát tettem nyomban utána egy fehérruhás, édes tekintetü kis ficzkóval, de az eredmény ugyanaz volt. Úgy elváltozott, hogy szinte elszégyeltem magamat. Csakhogy, amint tudjátok, szükségem volt az időgépre s ujra próbát tettem vele. Amint elfordult, úgy mint a többiek, nem tudtam tovább uralkodni magamon. Három ugrással utólértem, megkapva libegő ruháját, nyakon ragadtam s vonszolni kezdtem a szfinx felé. De arcza erre oly borzadályt és ellenkezést fejezett ki, hogy hirtelen útjára bocsátottam.
– De még nem adtam meg magamat. Rácsaptam öklömmel a bronzlapokra. Mintha valami zörej hangzott volna belülről – hogy világosan beszéljek, mintha vihogásszerü hangot hallottam volna, – de bizonyára képzelődtem csak. Majd leszaladtam a folyamhoz egy vaskos kavicsért s visszatérve elkezdtem kalapálni az alapzatot, úgy hogy lapos mélyedést vertem az ékítményekbe s a patina porzó rétegekben potyogott a földre. Az apró emberkék vagy egy mértföldnyi területen bizonyára hallották, amint szenvedélyesen ki-kifakadva kalapácsoltam. De nem volt semmi eredménye. Láttam, hogy egy csoport apró teremtés lopva rám tekintget a lejtős domboldalakról. Végre izzadtan és kimerülve leültem, hogy szemmel tartsam a helyet. De ahoz nagyon is nyughatatlan természetü vagyok, hogy valamit sokáig szemmel tarthassak. A hosszu virrasztásra tulságosan nyugati ember vagyok. Dolgozni eldolgoztam akár esztendőkig is valami problema megoldásán, de tétlenül várakozni bárcsak huszonnégyóráig is – ez már egészen más dolog.
– Nemsokára felkeltem s czéltalanul bandukoltam ide-oda a bokrok között ujra a domb felé. Türelem, – biztattam magamat; ha vissza akarod szerezni a gépedet, magára kell hagynod a szfinxet. Ha az a szándékuk, hogy gépedet elvigyék, akkor nem sokat ér, ha bronzlapjaikat megrongálod, ha pedig nem az a szándékuk, akkor úgy is visszakapod, amint fogod tudni kérni tőlök. Ülni mind e sok ismeretlen dolog között, ilyen rejtély előtt, – semmi jóval nem biztat. Őrülésre vezet. Nézz a szemébe ennek a világnak. Fürkészd ki, figyeld meg, légy óvatos, ne hamarkodd el véleményedet. Végül ráakadsz mindennek a nyitjára. Majd hírtelen eszembe ötlött a helyzet humora: éveket töltöttem tanulással és munkával, hogy eljuthassak a jövendőbe, s mikor odajutottam, szorongó szenvedélyességgel szeretnék szabadulni belőle. Soha ember oly bonyolult és oly reménytelen csapdát ki nem eszelt, aminőt én a saját magam számára készítettem. Bár magam voltam az oka, nem tudtam magamon segíteni. Hangosan felkaczagtam.
– Amint a nagy palotában járkáltam, úgy látszott, hogy az apró emberkék kerülnek. Lehet, hogy csak képzelődtem; de az is lehet, hogy összefüggött a dolog a bronzkapuk kalapácsolásával. Csakhamar megbizonyosodtam arról, hogy tényleg kerülnek. Jónak láttam a közönyöst adni s nem üldöztem őket. Egy vagy két nap mulva minden a régi kerékvágásba fordult vissza. Amint csak tellett tőlem, tanulgattam nyelvöket s emellett folytattam erre-arra a nyomozást is. Vagy elkerülte figyelmemet valami rejtett finomság, vagy pedig szörnyű egyszerű volt a nyelvük – csaknem kizárólag konkrét főnevekből és igékből összeállított. Úgy látszik, elvont fogalmakat alig, vagy egyáltalában nem ismertek; képes beszédmóddal csak elvétve éltek. Mondataik rendszerint egyszerű, kétszavu mondatok voltak; s nem voltam képes sem kifejezni, sem megérteni egyebet, mint a legegyszerűbb mondatokat. Eltökéltem, hogy az időgép és a szfinx alatt levő bronzajtók titkának gondolatát egyelőre emlékezetem legrejtettebb zugába temetem, míg majd, amint tudásom egyre bővül, természetes módon el nem következik a feltámadás pillanata. De érthető, hogy valami belső ösztön odalánczolt pár mértföldnyi átmérőjü körbe, megérkezésem helye körül.