– A következő pillanatban szemben álltunk egymással, én és a jövendőnek ez a törékeny lénye. Egyenesen felém jött s szemembe nevetett. Azonnal meglepett, hogy viselkedésében nyoma sem volt a félelemnek. Majd odafordult két társához, akik nyomon követték s beszélni kezdett velük különös, édes hangzású, folyékony nyelven.
– Mások is jöttek, és csakhamar egész csoport, vagy nyolcz-tiz ily remek kis teremtés fogott körül. Az egyik megszólított. Elég furcsán az ötlött eszembe, hogy hangom tulságosan kemény és mély volna nekik. Ugy, hogy válasz helyett fülemre mutatva, megráztam a fejem. Egyet lépett felém, habozott, majd megérintette kezem. Rögtön rá éreztem, hogy puha kis kacsók tapogatják hátamat és vállamat. Meg akartak bizonyosodni arról, hogy valósággal létezem. De mindebben nem volt semmi nyugtalanitó. Ellenkezőleg volt valami ezekben a kedves kis lényekben, ami bizalmat lehelt, – valami bájos kedvesség, szinte gyermeki vidámság. S amellett oly gyöngéknek látszottak, hogy azt képzelhettem, széthajigálhatom az egész csomót úgy, mintha golyók volnának. De mikor láttam, hogy rózsás kezecskéikkel az időgépet kezdik tapogatni, hirtelen megmozdultam, hogy visszaintsem őket. Szerencse, hogy akkor, mikor még nem volt későn, eszembe jutott a veszedelem, a melyről eddig megfeledkeztem, s megfogva a gép rudjait, lecsavartam és zsebredugtam a kis emeltyűket, amelyek mozgásba hozhatták. Azután ujra megfordultam, s fürkésztem, hogyan folytathatnám az érintkezést.
– S ekkor, közelebbről szemlélve vonásaikat, további furcsaságokat vettem észre ezeken a kecses, meisseni porczellánszerű alakokon. Hajuk, a mely egyenletesen göndörödött, éles vonalban végződött nyakukon és arczuk fölött; pehelyszerű nyoma sem volt arczukon a szőrnek, s kicsiny álluk hegybe futott össze. Nagy szemeik szeliden fénylettek; s már ekkor – bárha némileg önzésnek tünhetik fel részemről – úgy képzeltem, mintha csaknem teljesen hijával volnának minden érdeklődésnek, a melyet joggal várhattam volna tőlük.
– Minthogy épenséggel nem igyekeztek érintkezni velem, hanem egyszerűen ott álltak körülöttem mosolyogva s lágy, turbékoló hangon beszélgetve egymással, én kezdtem meg a társalgást. Rámutattam az időgépre s utána magamra. Majd, habozva egy pillanatig, hogy fejezzem ki az időt, rámutattam a napra. Erre egyik, tarka biborba és fehérbe öltözött kecses kis alak, követte mozdulatomat, s valósággal meghökkentett, utánozva a mennydörgés hangját.
– Egy pillanatra nem tudtam mit gondoljak, bár mozdulatainak jelentése elég világos volt. Hirtelen az a kérdés merült fel elmémben: nem bolondok-e azok az apró teremtések? Bajosan érthetitek meg, hogy kapott meg ez a gondolat. Tudjátok, hogy mindig úgy képzeltem, hogy a nyolczszázkétezer s egynehányadik esztendő emberei tudásban, művészetben, minden dologban hihetetlenül fölülmulnak bennünket. S ekkor egyikük egyszerre csak oly kérdést intéz hozzám, a mely azt árulja el, hogy a mi ötéves gyermekeink szellemi szinvonalán áll, – azt kérdezi tőlem valósággal, vajjon a napból jöttem-e viharban és mennydörgésben! Ez a kérdés felszabadította itéletemet, a melyet ruházatuk, gyönge, vékony lábaik és törékeny alkatuk láttára egyelőre függőben tartottam. Az elkedvetlenedés árnya ereszkedett elmémre. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy hiába készítettem az időgépet.
– Intettem, a nap felé mutattam s a mennykőcsapást utánozva, oly erős hangot hallattam, hogy megrémültek. Néhány lépést hátráltak és hajlongni kezdtek. Majd az egyik nevetve felém jött, ismeretlen szép virágokból font füzért hozva kezében, s füzérét nyakamba vetette. A többiek dallamos tetszésnyilvánitással fogadták az ötletet; csakhamar ide-oda futkostak virágokért s nevetgélve teledobáltak, úgy, hogy szinte fuladoztam a sok virág között. Ti, akik ilyesmit sohasem láttatok, alig képzelhetitek el, mily csodaszép, finom virágokat hozott létre megszámlálhatatlan esztendők folyamán a virágkertészet. Majd az egyik megérttette velem, hogy szeretnék játékszerüket a legközelebbi épületbe vinni, s a fehér márvány szfinx mellett, a mely mintha az egész idő alatt szemmel tartott volna, mosolyogva zavaromon – vezetni kezdtek valami tarka kőből emelt hatalmas, szürke épület felé. Amint közöttük haladtam, ellenállhatlan vidámságra hangolt az utókor mélységes komolyságába és hatalmas szellemi fejlettségébe vetett régi hitem és bizalmam emlékezete.
– A hatalmas bejáratú építménynek óriási méretei voltak. Természetes, hogy legfőkép az apró emberkék növekvő csoportja s a széles bejárat foglalkoztatott, a melynek nyitott szájából rejtelmes homály tátongott felém. Általános benyomásom az volt, hogy a föléjök boruló világ szép bokrok és virágok egybefonódott rengetege, valami régóta elhanyagolt s mégis burjánnal föl nem vert hatalmas kert. Egész csomó furcsa fehér virág vagy egy lábnyira kinyuló hegye ötlött szemembe a széles viaszszerű levelek között.
– Mintha vadon tenyésztek volna szanaszéjjel a tarka bokrok között; de ekkor, mondom, még nem vizsgáltam meg őket közelebbről. Az időgép ott maradt elhagyatva a pázsiton, a rhododendronok között.
– A bejárat ívét dús faragványok ékitették, amelyek, bár alaposan nem igen nézhettem meg őket, első pillanatra mintha régi phöniciai ékítményekre emlékeztettek volna. Amint a bejáraton keresztülmentem, meglepett, hogy szörnyű töredezettek s megviseltek voltak. A kapu alatt még több fényesruhájú emberke csatlakozott hozzám. Elég groteszk látvány lehettem, a mint piszkos XIX. századbeli öltözetemben, virágokkal borítva, befelé lépkedtem, mig körülöttem ragyogó köntösök bájos tarkasága és fényes fehér lábacskák kavarogtak s nevetgélés és kaczagó csevegés morajlott dallamosan.
– A széles bejárat aránylag nagy, barnával bevont csarnokba torkollott. A mennyezet homályba borult; a szines ablaktáblákon s itt-ott az üvegezetlen ablaknyilásokon csak bágyadt fény szűrődött keresztül. A padlózat kemény fehér érczből vágott nagy tömbökkel volt kirakva. Faragatlan, szabálytalan tömbök voltak. A padlót, amint láttam, számos nemzedék léptei annyira kikoptatták, hogy amerre legtöbbet jártak-keltek, mély barázdák támadtak rajta. A csarnok hosszában számtalan, csiszolt kőlapokból rakott asztal állt egymás mellett; a gyümölcscsel telt asztalok egy láb magasak lehettek. A gyümölcsrakásokban láttam valami túlságosan nagyranövelt málnafajt és narancsfélét; de a legnagyobb részt nem ismertem.
– Az asztalok között szanaszéjjel számos vánkos hevert. Vezetőim ezekre telepedtek, s intettek nekem is, hogy üljek le. Kecsesen s minden teketória nélkül kézzel ették a gyümölcsöt, a héjat, a szárakat s egyéb efélét beledobálva az asztalok oldalán levő kerek nyilásokba. Nem igen kináltattam magamat én sem, mert éhes és szomjas voltam. Evésközben kényelmesen szemügyre vehettem a csarnokot.
– Talán legjobban rozzant állapota lepett meg. A szines ablaküvegek, a melyeket csupa mértani ábra diszített, több helyen ki voltak törve s a csarnok alsó végén keresztben lelógó függönyöket vastag porréteg borította. Bántotta szemem a szomszédos márványasztal letörött csücske is. De azért az általános benyomás fölötte szines, festői volt. Lehetett néhány száz emberke, aki ott ebédelt. A legtöbbje lehetőleg közelemben telepedett le s érdeklődéssel nézegetett rám. Szemecskéjük kiragyogott evés közben a gyümölcsök közül. A ruhája valamennyinek ugyanabból a lágy, de azért erős selyemszövetből készült.
– Gyümölcs volt összes táplálékuk. A távoli jövő apró emberei szigoru vegetariánusok voltak, s mig köztük éltem, bármennyire sóvárogtam a hus után, gyümölcscsel kellett táplálkoznom nekem is. Később megtudtam, hogy a ló, a marha, a juh, a kutya, mind az ichthyosaurus sorsára jutott. De a gyümölcs mind pompás volt, különösen az egyik – háromélű hüvelyesfajta, lisztes béllel, – a melynek, úgy látszik, mig ott voltam, folyvást tartott a szüretje. Ezt választottam ki fő ételemnek. Eleinte meglepett a sok mindenféle gyümölcs és virág; de később megértettem jelentőségüket.
– De eleget is beszéltem már gyümölcsebédemről a távoli jövendőben. Alig csillapítottam le kissé étvágyamat, föltettem magamban, hogy határozott kisérletet teszek emberkéim nyelvének a megtanulására. Világos volt, hogy ez az első teendőm. Úgy látszott, legczélszerűbb lesz a gyümölcsön kezdeni a tanulást. Kezembe vettem egyet s próbát tettem egy csomó kérdő hanggal és mozdulattal. Nagy ügygyel-bajjal tudtam csak velük megértetni szándékomat. Eleinte meglepetve bámultak rám és szakadatlan nevetgéléssel fogadták minden erőlködésemet; de az egyik göndör fürtü kis teremtés úgy látszik hamarosan felfogta, mit akarok és többször ismételt egy nevet. Fecsegtek s hosszasan magyarázgatták egymásnak dolgaikat és mikor kiejteni próbálgattam nyelvük választékos kis hangjait: udvariatlanul bár, de végtelen őszinteséggel mulattak rajtam. De én, mint a tanitó a gyerekek között, állhatatos maradtam és csakhamar vagy húsz főnévvel rendelkezhettem. Majd rátértem a mutató névmásokra, végül megtanultam az „enni“ igét is. De a munka lassan haladt; a kis emberek hamarosan elfáradtak és szabadulni iparkodtak kérdéseim elől, úgy hogy jórészt kényszerűségből belenyugodtam abba, hogy tanítsanak akkor és oly kis adagokban, a mint kedvük tartja. De nagyon is kis adagokban volt csak kedvük a tanitásra s mint nemsokára tapasztaltam, soha sem volt dolgom közönyösebb vagy könnyebben kimerülő emberekkel.