– Mult csütörtökön kifejtettem már többeknek közületek az időgép alapelveit, s bemutattam magát a gépet is, még nem teljesen készen, a műhelyben. A gép itt van most is; az utazás megviselte ugyan némileg: az egyik elefántcsont-rúd meghasadt, s egy érczsin elhajlott: de többi része elég ép. Azt reméltem, hogy pénteken befejezem; de pénteken, mikor már csaknem egészen össze volt állítva, azt láttam, hogy az egyik nickel rúd éppen egy hüvelykkel rövidebb, mint kellene s az egész rudat újra kellett készítenem úgy, hogy a gép csak ma reggelre készült el teljesen. A legelső időgép ma reggel tiz órakor kezdte meg pályafutását. Még egyszer végigkopogtattam, kipróbáltam ujra valamennyi csavart, még egy csöpp olajat cseppentettem a kvarczrúdra, s aztán beleültem a nyeregbe. Azt hiszem, az öngyilkos, mikor a pisztoly csövét halántékára szorítja, épp oly csodálatos érzéssel várja a bekövetkezendőket, mint akkor én. Megfogtam egyik kezemmel az indító, másik kezemmel a megállító emeltyűt, megnyomtam az előbbit, és csaknem rögtön utána a másodikat. Mintha megtántorodtam volna; mintha valami zuhanás lidércznyomása nehezedett volna rám. Körülnéztem, s ott láttam magam körül a laboratóriumot épp úgy, mint elébb. Történt valami? Egy pillanatra azt hittem, hogy képzelődtem. Hirtelen a fali órára pillantottam. Egy pillanattal elébb – legalább csak ennyinek tetszett – tiz óra mult rajta egy vagy két perczczel; most pedig csaknem félnégyet mutatott!
– Nagyot lélekzettem, fogaimat összeszorítottam s megragadva mind a két kezemmel az indító emeltyűt, hirtelen rohammal útra keltem. A laboratorium homályba borúlt, elsötétedett. Watchettné asszony lépett a szobába s anélkül, hogy engem látott volna, a kertajtó felé ballagott. Vagy egy perczig, azt hiszem, eltarthatott, mig keresztül ment; de nekem úgy tetszett, mintha átröppenne a szobán, mint valami rakéta. Lenyomtam, amennyire csak lehetett, az emeltyűt. Beállt az éjszaka úgy, mint mikor lecsavarják a lámpát, s a következő perczben reggel lett. A laboratorium halványodott, homályosult, egyre jobban elmosódott. Beállt ujra a fekete éjjel, utána ujra a nappal, újra az éjjel, újra a nappal, egyre gyorsabban váltakozva. Örvénylő moraj hangzott a fülembe, s különös, kábító zavarodottság ereszkedett rá elmémre.
– Tartok tőle, hogy nem tudom lefesteni az időutazással járó sajátságos érzéseket. Kimondhatatlanúl kellemetlenek. Szakasztott olyan érzés, mint mikor gördül az ember előre feltartóztathatatlanul – valami lejtőn! Vagy mintha szüntelenül valami szörnyű zuhanás fenyegetne. Amint tovább folytattam utazásomat, ég és nap úgy változott, mint valami fekete szárny csapkodása. Egyszerre csak az a homály, amely a laboratoriumot sejttette velem, szétfoszlott s láttam, amint a nap sebesen hömpölyög az égboltozaton. Perczről-perczre keresztül ugrott rajta, s mindenik percz egy napot jelölt. Úgy rémlett, hogy a laboratoriumot lebontották, s kijutottam a szabad levegőre. Állványok elmosódó benyomását éreztem; de ahoz már nagyon gyorsan haladtam, hogy bármi mozgó lényt észrevegyek. A leglassabban mászó csiga rám nézve túlságos gyorsan rohant. A fény és a homály csillanó váltakozása szörnyű kinosan érintette szememet. Majd az egymást követő elsötétedésekben láttam, amint a holdnegyedek – az ujholdtól a holdtölteig – sebesen váltakoznak, s meg-megcsillantak előttem homályosan a körben rohanó csillagok. Csakhamar, amint tovább haladtam, egyre gyorsuló mozgással, a nappal és az éjszaka szökkenései állandó szürkeségbe folytak össze; az égbolt csodás mély kékségben, a virradat fényében tündöklött; az ugró nap tűzsávvá vált, ragyogó ívvé a szabad térben, a hold halványabb hullámzó fonallá; a csillagokból nem láthattam semmit, csak olykor-olykor egy-egy libegő fényesebb kört a kék mélységben.
– A táj ködös volt és elmosódó. Még mindig a domboldalon voltam, ott, ahol ez a ház most áll, s a domb háta szürkén, homályosan nyult a magasba fölöttem. Láttam, amint a fák nőttek és változtak, mint a gomolygó gőz, hol barnán, hol zölden: növekedtek, szétterjedtek, összeomlottak, elenyésztek. Óriási épületek, elmosódó tündérpaloták támadtak, enyésztek, mint az álom. A föld felszine megváltozott, – megolvadt, folyékonnyá vált szemem előtt. A gyorsaságot szabályozó óramű mutatói egyre sebesebben forogtak. Nemsokára észrevettem, hogy a napöv perczről-perczre tágul és szűkül napfordulótól-napfordulóig, úgy, hogy perczenkint több mint egy esztendőnyi gyorsasággal haladtam. Perczről-perczre föltetszett és eltünt szerte a világon a fehérlő hó, s nyomon követte a tavasz ragyogó, röpke zöld szine.
– Az indulással járó kellemetlen érzések most már kevésbbé bántottak. Valami jóleső, ideges izgatottságot okoztak. Észrevettem ugyan, hogy gépem esetlenül ide-oda leng, de hogy miért, azt nem tudtam magamnak megmagyarázni. Elmém sokkal zavartabb is volt, semhogy törődjem e mozgással; csak rohantam, rohantam előre szinte tébolyodottan a jövendőbe. Eleinte alig gondoltam a megállásra, alig gondoltam másra, mint ez új érzésekre. De csakhamar friss benyomások támadtak elmémben – valami kiváncsiság s nyomban rá valami félelemféle, – mig végre teljesen ezek ejtettek hatalmukba. Az emberiség minő különös fejlődése, a mi kezdetleges müveltségünkkel szemben minő csodás haladás lehetne az – gondoltam – amelyet látnék, ha közelről nézhetnék bele ebbe a homályos, csalóka világba, amely rohant, hullámzott szemem előtt! Hatalmas, ragyogó építmények emelkedtek körülöttem, szilárdabbak, mint a mai kornak bármely épülete, s e mellett mégis mintha csillámból és ködből lettek volna. A domboldalt buja zöld futotta be s megmaradt rajta a tél minden nyoma nélkül. A zürzavar fátyolán keresztül is tündéri szépnek látszott a föld. Elmém mind erősebben kezdett a megállás gondolatával foglalkozni.
– A tulajdonképpeni veszély abban rejlett, hogy valami anyagra bukkanhatok a térben, amelyet gépemmel együtt elfoglaltam. Mialatt szörnyű gyorsasággal utaztam keresztül az időn, ez alig okozott bajt: hogy úgy mondjam, meg voltam higulva, átsiklottam, mint a gőz, a közbeeső anyagok hézagain! De hogy megálljak, keresztül kellett szorítani magamat, molekuláról-molekulára, mindenen, ami utamba akad: s atomjaim oly szoros érintkezésbe kerülhettek az akadály atomjaival, hogy valami mélyreható vegyi visszahatás, esetleg valami óriási robbanás támad, mely készülékemmel együtt kiröpít minden elképzelhető méretből – ki az ismeretlenbe. Ez a lehetőség többször megfordult elmémben, mialatt a gépet készítettem; de akkor jókedvűen belenyugodtam, mint oly veszélybe, a mely elkerülhetetlen, amelyet, ha férfi vagyok, koczkáztatnom kell! De most, mikor a koczkázat percze elérkezett, nem láttam többé a dolgot a régi derűs világításban. A tény az, hogy az a különös idegenszerűség, amely körülfogott, a gép gyönge, zizegő rezgése, s első sorban a hosszúra nyuló zuhanás érzete szinte észrevétlenül végképp felforgatta lelkem egyensúlyát. Kijelentettem magamban, hogy sohasem állhatok meg s ugyanekkor szeszélyes vakmerőséggel elhatároztam, hogy nyomban megállok. Mint valami türelmetlen bolond rángatni kezdtem az emeltyűt, mire a gép hirtelen fölfordult, s én a levegőn keresztül előre zuhantam.
– Villámcsapás dörgése hangzott fülembe. Kábultan feküdtem egy pillanatig. Irgalmatlan jégeső zúgott körülöttem; lágy pázsiton ültem, szemben felfordult gépemmel. Még minden szürkének látszott: de nemsokára éreztem, hogy fülem nem zúg többé. Körültekintettem. Valami kis kerti tisztáson lehettem, amelyet rhododendron-bokrok szegtek körül. A piros virágok özönnel peregtek a földre a jégeső csapásai alatt. A pattogó, tánczoló jég kis felhőkben függött a gép fölött s úgy húzódott a földön, mint a füst. Egy percz alatt bőrig áztam. Szép vendéglátás – szóltam, – ezt érdemlem, mert megszámlálhatatlan esztendőt keresztül utaztam, hogy meglátogassalak benneteket.
– Csakhamar eszembe jutott, mekkora bolondság volt igy megázni. Felálltam s körülnéztem. A rhododendronok mögül valami fehér kőből faragott óriási alak látszott határozatlanul a ködös zuhogásban. De a világon semmi egyéb nem volt látható.
– Bajos volna leírni, mit éreztem. Amint a zuhogó jég ritkult, tisztábban láttam a fehér alakot. Jó magas volt, mert egy ezüstös nyárfa csak a válláig ért. Fehér márványból volt, szárnyas szfinxhez hasonlított, de szárnyai, a helyett, hogy merőlegesen emelkedtek volna ki oldalából, szétterjedtek, úgy hogy szinte lebegni látszott.
– Alapzatát, mely úgy látszott bronzból volt, vastag patina borította. Arcza véletlenül felém volt fordulva; üres szemeivel mintha rám figyelt volna; ajkai körül bágyadt mosoly árnya játszott. Az idő szörnyen megviselte, úgy hogy szinte kellemetlen nyugtalanító érzést keltett. Ott álltam rábámulva egy ideig, – félperczig, vagy talán félóráig. Közeledett és távolodott, amint a jég sürűbben vagy ritkábban hullott előtte. Végre másfelé fordítottam tekintetemet egy pillanatra, s láttam, hogy a jégfüggöny foszlásnak indult, s a mennybolton felcsillan az előtörő nap fénye.
– Rátekintettem ujra az elnyúló fehér alakra, s hirtelen rám szakadt utazásom teljes vakmerőségének érzete. Mit fogok látni, ha a ködös függöny teljesen félrehúzódik? Mi minden nem történt az emberekkel? Mi lesz velem, ha a kegyetlenség vált uralkodó szenvedélylyé? Ha időközben az emberi faj elvesztette emberi jellegét, s valami emberfölöttivé fejlődött, a mely a rokonszenvet nem ismeri, s hatalmában mindent eltapos? Hátha valami őskori vad állatnak fognak tartani, a melynek félelmességét s visszataszító voltát csak növeli az a körülmény, hogy hozzájok hasonlít: valami ocsmány teremtménynek, amelyet halaszthatatlanul le kell ölni?
– Most már több hatalmas árnyat vettem észre – rengeteg építményeket bonyolult szegélyzetekkel, nyulánk oszlopokkal s a csöndesedő viharon keresztül erdőshátú domboldal emelkedett fölém a magasba homályosan. Oktalan rémület ejtett hatalmába. Félőrülten fordultam oda az időgéphez s nekiláttam, hogy rendbehozzam. A szürke özön elsöprődött s szétfoszlott, mint valami kisértet lebegő leple. Fölöttem, a nyári égbolt mély kékségében, barnás felhőcsikok oszlottak kavarogva a semmiségbe. A hatalmas épületek tisztán, élesen látszottak körülöttem, ragyogva a jégzápor nyomaitól s kiemelkedve a falak mentén meggyülemlett jégdarabok fehérségéből. Mintha valami idegen világba vetődtem volna véletlenül. Úgy lehettem, mint a madár a szabad légben, amely tudja, hogy fölötte lebeg a héja s készül lecsapni rá. Félelmem őrületté növekedett. Nagyot lélekzettem, összeszorítottam fogaimat s nekiestem dühösen újra a gépnek, könyökömmel és térdeimmel. Kétségbeesett erőfeszítésemnek engedett s visszafordult, belevágódva erősen államba. Egyik kezemmel megkapva a nyerget, másikkal az emeltyűt, nagyokat lihegve készen álltam arra, hogy újra beleüljek.
– De amint nyitva állt előttem a gyors visszavonulás utja, visszatért ujra bátorságom. Sokkal több kiváncsisággal és kevesebb félelemmel szétnéztem a távoli jövendő elém táruló világában. Egy köralakú nyilásban, jó magasan a legközelebbi ház falán, egy csoport dús, lágy ruhába öltözött alakot vettem észre. Megláttak ők is, s arczukat felém fordították.
– Majd közeledő hangokat hallottam. A fehér szfinx mellett a bokrok közül felém futó emberek fejei és vállai látszottak. Egyikük ama gyalogösvényen bukkant elő, mely egyenesen ahoz a kis tisztáshoz vezetett, a hol gépemmel álltam. Alig négy láb magas apró emberke volt, bibor lepelben, derekán bőrövvel. Szandal vagy koturnus volt a lábán, tisztán nem vehettem ki. Lábaszára térdig csupasz volt s feje födetlen. Csak most vettem észre, mikor ezt megláttam, mily meleg volt a levegő.
– Szépsége és bája mellett leirhatatlan gyöngesége volt az, ami meglepett. Arczának pirja a sorvadás legszebb nemére emlékeztetett, arra a haldokló szépségre, melyet oly gyakran hallunk emlegetni. Láttára rögtön visszanyertem önbizalmamat. Eleresztettem a gépet.