Azt hiszem, hogy ekkor még egyikünk sem hitt teljesen az időgépben. A tény az, hogy az időjáró azok közül az emberek közül való volt, akik sokkal ügyesebbek, semhogy higyjünk bennök. Az ember mindig úgy érezte, ha vele volt, hogy nem lát mindent. Nyilt őszintesége mögött mindig valami hátsó ravaszságot, valami lappangó genialitást gyanítottunk. Ha Filby mutatja be a mintát s ő fejti ki azt, amit az időjáró: ő benne aligha kételkedtünk volna annyira. Mert mindenesetre észrevettük volna, hová czéloz. Filbyt megérthette a legutolsó henteslegény. De az időjáró tele volt szeszélyeskedéssel elemei között, s nagyon bizalmatlankodtunk benne. Sok olyan dolog, ami kevésbbé ügyes embereknek megalapította volna a hirét, az ő kezében szemfényvesztésnek látszott. Baj, ha az ember világos könnyűséggel végzi a dolgokat. A komoly emberek, akik komolyan vették őt, sohasem voltak teljesen tisztában magaviseletével. Valahogyan észrevették, hogy ő rá bizni itélőképességük jó hirét annyi volna, mint porczellán csecsebecséket gyermekszobába rakni. Azt hiszem, egyikünk sem beszélt sokat az időutazásról mult csütörtök óta a legközelebbi csütörtökig, bár bizonyos, hogy a vele járó sok furcsa lehetőség: valószinüsége s e mellett gyakorlati hihetetlensége, a sok különös anakronizmus és az a szörnyü zürzavar, amelyet sejtetett, megfordult csaknem mindannyiunk elméjében. Ami engem illet, főleg a gépminta eltünésében rejlő csel foglalkoztatott. Emlitettem is beszélgetésközben az orvosnak, akivel pénteken a Linné-intézetben találkoztam. Az orvos elmondta, hogy Tübingenben látott hasonló dolgot s különös fontosságot tulajdonított a gyertya kialvásának; de a mesterfogás nyitját nem tudta megmagyarázni.
A következő csütörtökön ujra kimentem Richmondba. Az időjárónak legállandóbb vendégei közé tartoztam. Későn érkeztem s mikor beléptem, négy-öt ember volt már a társalgóban. Az orvos egyik kezében egy iv papirt, a másikban óráját tartva, a tűz előtt állt. Körülnéztem; de az időjárót nem láttam sehol. Félnyolcz van, szólt az orvos, azt hiszem, ebédelhetnénk.
– Hol van? – kérdeztem, megnevezve házigazdánkat.
– Most jöttél? Különös dolog. Valami halaszthatatlan dolga akadt. Arra kér ebben a levélben, hogy ha hét órára nem érkezik viszsza, helyettesítsem az ebédnél. Azt irja, ha megjön, elmond mindent.
– Kár volna várni, mert elromlik az ebéd – szólt egy jól ismert napilap kiadója, mire az orvos csöngetett.
A psychologus volt az egyetlen személy az orvoson és rajtam kivül, aki részt vett a multkori ebéden. A többiek ezek voltak: Blank, az előbb említett kiadó, egy ujságiró s még valaki – egy szelid, félénk, szakállas férfiu, – akit nem ismertem, s aki, amennyire megfigyelhettem, egész este nem nyitotta föl a száját.
Ebédközben találgattuk, mi lehet az oka az időjáró távollétének, s én félig tréfásan az időutazást említettem. A kiadó szerette volna megérteni a czélzást s a psychologus darabos mesét rögtönzött arról „a geniális paradoxonról és szemfényvesztésről,“ amelynek egy hete, hogy tanui voltunk. A bevezetésbe mélyedt még csak bele, mikor a folyosóra nyiló ajtó lassan, zajtalanul megnyilt. Szemben ülvén az ajtóval, legelőször én vettem észre.
– Halló! – vágtam közbe, – végre! – Az ajtó jobban megnyilt s előttünk állt az időjáró. Meglepetésemben felkiáltottam. – Nagy Isten! ember, mi történt? – kiáltott az orvos, aki legközelebbről látta. Valamennyien az ajtó felé fordultunk.
Az időjáró csodálatos állapotban volt. Ruhája tele porral és piszokkal; kabátja ujja végig zöldre maszatolva; haja össze-vissza volt kuszálva s nekem úgy tetszett, szürkébb lett – vagy a portól és piszoktól, vagy mert csakugyan a szine fakult meg. Arczát kisérteties sápadtság borította; állán félig behegedt, barna vágás látszott; arczkifejezése zavart volt és elkínzott, mintha sokat szenvedett volna. Egy pillanatig habozva megállt az ajtóban, mintha a fény elkápráztatta volna. Majd beljebb jött a szobába. Biczegve lépdelt, mintha kisebesedett volna a lába. Némán bámultunk rá, várva, hogy megszólaljon.
Nem szólt egy szót sem; nagy kinosan az asztalhoz vánszorgott s a bor felé nyult. A kiadó tele pohár pezsgőt tolt feléje. Kihajtotta, s látszott, hogy jól esett neki, mert végig nézett az asztal körül ülőkön s régi mosolyának szelleme csillant fel arczán.
– Hol az ördögben jártál eddig, ember? kérdezte az orvos. Ugy látszott, az időjáró nem hallotta a kérdést.
– Ne zavartassátok magatokat, szólt különös dadogó kiejtéssel. Minden rendben van. – Elakadt, odatartotta poharát még egyszer s kiitta egy hajtásra. – Jó volt, szólt utána. Szeme felragyogott s arczába kezdett visszatérni az élet szine. Tekintete bágyadt helyesléssel végig siklott valamennyiünk arczán, s azután körüljárta a meleg kényelmes szobát. Majd ujra megszólalt, még mindig úgy, mintha tapogatózva keresné az útat szavai között. – Kimegyek mosakodni, öltözködni, azután lejövök s megmagyarázok mindent… Tegyetek félre számomra egy szelet ürüsültet. Epedek már egy harapás hús után.
Rápillantott az asztalon keresztül a kiadóra, aki ritka vendég volt, és szivélyesen üdvözölte. A kiadó kérdezett tőle valamit. – Rögtön elmondom, szólt az időjáró. Furcsán vagyok. De tüstént rendben leszek.
Letette poharát, s a lépcsőházba nyiló ajtó felé tartott. Ujra észrevettem a biczegését s lépteinek halk topogását. Fölálltam helyemen, és amint kiment, láttam a lábát. Nem volt rajta semmi más, csak egy pár rongyos, vérfoltos félharisnya. Bezárult mögötte az ajtó. Majdnem utána mentem; de eszembe jutott, mennyire utál mindenféle teketóriát maga körül. Vagy egy perczig elmém elszórakozott. Majd hallottam, amint a kiadó, aki szokása szerint most is czimekben gondolkozott, igy szólt: „Egy kiváló tudós feltünő viselkedése.“ Ez visszaterelte figyelmemet a kivilágított asztalra.
– Micsoda komédia! szólt az ujságiró. A műkedvelő koldust játszotta? Nem értem. A psychologus meg én egymásra tekintettünk, s leolvastam arczáról, hogy egyet gondoltunk. Elképzeltem az időjárót, amint kínosan fölfelé biczeg a lépcsőn. Azt hiszem, senki más nem vette észre biczegését.
Az orvos tért magához legelőször teljesen meglepetéséből. Csöngetett, – az időjáró ki nem állhatta, ha az inasok az asztal körül ácsorogtak, – és tányért váltatott. A kiadó nagyot nyögve nekiesett késének és villájának, s a hallgatag férfiú utánozta példáját. Folytattuk az ebédet. A társalgás nagy zajjal folyt egy darabig. Közbe-közbe csodálkozva elhallgattunk. A kiadó kiváncsisága egyre növekedett. – Bőjtöléssel szaporítja tán barátunk szerény jövedelmét? Vagy időnként Nabukodonozor sorsára jut? – kérdezte. – Az a meggyőződésem, hogy az egész dolog összefügg az időgéppel, szóltam, s folytatni kezdtem a psychologus beszámolóját multkori összejövetelünkről. Az uj vendégek nyiltan hitetlenkedtek. A kiadó ellenvetéseket hozott fel. – Mit jelent ez az egész időutazás? Tán csak nem lesz poros az ember, ha paradoxonban hentereg. Vagy poros lesz? S beleélvén magát a gondolatba, – folytatta a gúnyolódást. – A jövendő emberei nem ismerik a ruhakeféket? A hirlapiró sem akarta elhinni a dolgot semmi áron, s támogatta a kiadót az egész dolog nevetségessé tételének könnyű munkájában. Mind a kettő modern ujságiró volt, – kedélyes, tekintélyt nem ismerő fiatalember.
– Saját külön tudósítónk a holnaputáni hirekről, szólt, vagy inkább kiáltott az ujságiró, mikor az időjáró ujra visszatért. Rendes estéli ruhájában volt, s zavart tekintetén kivül nyoma sem volt többé rajta annak a változásnak, amely annyira megrémített.
– Halljad csak, – szólt vidáman a kiadó, – ezek a ficzkók azt mesélik, hogy utazni voltál a jövő hét közepében!! Nem mondanál el egyet-mást a kis Rosebery-ről? Mennyiért tennéd meg?
Az időjáró szó nélkül helyére ült. Szeliden mosolygott, a szokott régi módon. – Hol az ürüszeletem? – kérdezte. Mekkora gyönyörűség, hogy ujra húsba szúrhatom a villámat!
– Beszélj! – kiáltott a kiadó.
– Pokolba a beszéddel! – szólt az időjáró. Éhes vagyok. Egy betűt sem mondok addig, mig egy kis tápnedvet nem juttatok ereimbe. Köszönöm. Kérem a sót.
– Csak egy szót – szóltam én. Az időben utaztál?
– Igen – szólt az időjáró – tele szájjal, fejével intve.
– Egy shillinget adok minden sorért, ha szószerint beszámolsz utadról – szólt a kiadó. Az időjáró a hallgatag férfi felé tolta poharát s körmével kopogott rajta. A hallgatag férfiú, aki rábámult az időjáró arczára, hirtelen összerázkódott, s tele töltötte a poharát borral. Az ebéd hátralévő része kényelmetlenül telt el. Ami engem illet, kérdések raja tolult ajkamra, s bátran állíthatom, hogy a többiek sem voltak máskülönben. Az ujságiró megpróbálta enyhíteni a feszültté vált hangulatot s adomákba kezdett. Az időjáró ebédjének szentelte figyelmét s oly étvágygyal evett, mintha agyongyalogolta volna magát. Az orvos czigarettára gyujtott s összehuzott szemekkel vizsgálta az időjárót. A hallgatag férfiú mintha a rendesnél is esetlenebb lett volna s csupa idegességből szabályos határozottsággal itta a pezsgőt. Végre az időjáró félretolta tányérját s körülnézett. – Azt hiszem, ideje, hogy bocsánatot kérjek, szólt. Csaknem éhen haltam. Szörnyű időt éltem át. Szivarért nyult s levágta a végét. De menjünk a dohányzóba. Sokkal hosszabb történet, semhogy itt mondjam el a piszkos tányérok mellett. S menet közben megrántva a csengőt, átvezetett mindnyájunkat a szomszéd szobába.
– Beszéltetek már Blanknak, Dashnak és Chosenak a gépről? – kérdezte karosszékében hátradőlve s megnevezve a három új vendéget.
– De tiszta paradoxon a dolog, – szólt a kiadó.
– Ma éjjel nem tudok vitatkozni. Nem bánom, elmondom a történetet de vitatkozni nem tudok. Elmondom, – folytatta – ha akarjátok, mi történt velem; de tartózkodnotok kell minden közbeszólástól. Szükségem van arra, hogy elmondjam. Nagy része hazugságnak fog tetszeni. Nem bánom! Igaz – minden egyes szó igaz, elejétől végig. Laboratoriumomban voltam négy órakor, és azóta… egy hetet éltem… oly hetet, aminőt ember előttem át nem élt soha! Nagyon ki vagyok merülve, de nem alszom el, mig el nem mondok nektek mindent. Azután lefekszem. De semmi közbeszólás! Beleegyeztek?
– Bele, – szólt a kiadó, s valamennyien utána mondtuk: beleegyezünk. Erre az időjáró elkezdett beszélni, s beszélt úgy, amint leirom. Eleinte hátradőlt székében s fáradtan beszélt. De később nekitüzesedett. Irásközben nagyon is érzem, mennyire nem való arra a toll és a tinta s elsősorban, mennyire nem vagyok való arra én, hogy úgy irjak, amint ő beszélt. Fölteszem, hogy a kellő figyelemmel olvastok; de nem láthatjátok a mesélő halvány, nyilt arczát a kis lámpa fénye mellett, s nem hallhatjátok, hogyan simult előadása a történet fordulataihoz. Mi, akik hallgattuk, csaknem valamennyien árnyékban ültünk, mert a dohányzóban levő gyertyákat nem gyujtották meg; csak az ujságiró arcza s a hallgatag férfiú lába volt megvilágítva térdétől lefelé. Eleinte ujra meg ujra egymásra pillantottunk. De nemsokára abbahagytuk a tekintgetést s valamennyien az időjáró arczára függesztettük szemünket.