Az időjáró csillámló érczalkotmányt tartott kezében. Meglepő finom munka volt, alig nagyobb, mint egy kis falióra. Elefántcsont s valami átlátszó jegeczes anyag volt benne. S most világosságra kell törekednem, mert az, ami következik, – hacsak bele nem nyugszunk az időjáró magyarázatába – teljességgel megfoghatatlan. A szobában mindenfelé nyolczszögletű kis asztalkák álltak. Az időjáró megfogta az egyiket s két lábát a kandalló szőnyegére támasztva, a tűzzel szemben helyezte el. A gépecskét rátette erre az asztalra. Azután odahúzott egy széket és ráült. Az asztalkán nem volt más, csak a gép meg egy kis ernyős lámpa, amelynek ragyogó fénye teljesen megvilágitotta a kis gépmintát. Köröskörül mintegy tizenkét gyertya lobogott, kettő a kandalló szegélyzetére állitott rézgyertyatartóban, a többi pedig a falon, ugy hogy a szoba fényben uszott. Én a tűzhöz legközelebb, alacsony karosszékben ültem, amelyet ugy előre huztam, hogy csaknem az időjáró és a kandalló közé kerültem. Filby mögötte ült s válla fölött nézett az asztalra. Az orvos és a polgármester jobbról, a psychologus pedig balról oldalvást ügyelt rá. Az ifju legényke a psychologus mögött ült. Mindnyájan feszülten figyeltünk. Szinte hihetetlennek tartom, hogy ily körülmények között áldozatul eshettünk volna bármi ravaszul kieszelt és bármi ügyesen végrehajtott szemfényvesztésnek.
Az időjáró ránk s rólunk a gépecskére tekintett.
– Nos? – szólt a psychologus.
– Ez a kicsiség – szólt az időjáró az asztalra könyökölve s kezeit összeszorítva a készülék fölött, – csak minta. Tervezetem oly géphez, amelylyel be lehet utazni az időt. Bizonyosan észrevettétek, hogy oldalról nézve nagyon különös s e körül a rudacska körül oly furcsán csillámlik, mintha valamiképpen természetfölötti volna. (Rámutatott ujjával erre a részre.) Nos, ez itt egy kis fehér emeltyű, s ez itt egy másik.
Az orvos fölemelkedett székéről s belebámult a készülékbe.
– Gyönyörü munka, – szólt.
– Két évig dolgoztam rajta, – felelt az időjáró. – Majd, miután valamennyien utánoztuk az orvos példáját, igy folytatta: – Most arra kérlek benneteket, értsétek meg jól, hogy ez az emeltyű, ha leszorítják, a jövőbe küldi a siklásnak eredő gépet; ez a másik pedig ellentétes irányt ad a mozgásnak. Ez a nyereg jelzi az időjáró utas ülőhelyét.
– Majd mindjárt lenyomom az emeltyűt s a gép utra fog kelni. Elsiklik a jövendőbe s eltünik. Jól nézzetek ide. Nézzetek az asztalra is s győződjetek meg róla, hogy szó sincs szemfényvesztésről. Nem szeretném ezt a mintát megsemmisíteni csak azért, hogy azután szemfényvesztőnek mondjatok.
Körülbelül egy másodpercznyi szünet állt be. A psychologus, ugy látszik, akart valamit mondani nekem; de azután mást gondolt. Végre az időjáró kinyujtotta ujját az emeltyű felé. – De nem, – szólt hirtelen. – Add csak ide a kezed. S a psychologushoz fordulva, megfogta kezét s igy szólt hozzá: – Nyujtsd ki a mutatóujjadat. Ugy hogy maga a psychologus volt az, aki az időgép mintáját határtalan utjára bocsátotta. Láttuk mindnyájan, amint az emeltyű fordult. Föltétlenül bizonyos, hogy nem történt szemfényvesztés. Kis léghuzam támadt, s a lámpa lángja fellobogott. A kandallón az egyik gyertya elaludt, s a kis gépezet hirtelen elkezdett körben lengeni, elmosódóvá vált, tán egy szempillantásig olyan volt, mint valami kisértet, mint valami lágy csillogásu ércz- és elefántcsont-örvény; azután távozott – elenyészett! Az asztalkán nem maradt más, mint a lámpa.
Valamennyien némán álltunk egy pillanatig. Majd Filby megszólalt: – Boszorkányság!
A psychologus, amint bámulatából magához tért, hirtelen az asztal alá pillantott, mire az időjáró kedélyesen felkaczagott. – Nos? – szólt, a psychologus kérdését utánozva. Azután felkelt, a kandalló peremén fekvő dohányszelenczéhez ment, s háttal felénk, elkezdte tömni pipáját.
Egymásra bámultunk. – Ugyan kérlek – szólt az orvos, nem tréfálsz velünk? Komolyan azt hiszed, hogy az a gép utra kelt az időben?
– Mindenesetre – felelt az időjáró, lehajolva, hogy meggyujtsa a tűzben fidibuszát. Azután pipára gyujtva megfordult s a psychologusra tekintett. (A psychologus, hogy lássuk, mennyire nincs meglepetve, fölvett egy szivart, s anélkül, hogy levágta volna a végét, rá akart gyujtani.) Sőt mi több, csaknem készen áll egy nagy gépem ott benn – laboratoriuma felé mutatott – s ha teljesen összeállítottam, az a szándékom, hogy saját magam utazom egyet rajta.
– Azt állítod, hogy az a gép a jövőbe utazott? – kérdezte Filby.
– A jövőbe vagy a multba, – bizonyosan nem tudom, hová.
Kis szünet mulva a psychologusnak ötlete támadt. – Ha ment valamerre – szólt, – a multba kellett mennie.
– Miért? – kérdezte az időjáró.
– Mivel fölteszem azt, hogy a térben nem mozog; ennélfogva, ha a jövőbe utazott volna, itt kellene lennie az egész idő alatt, minthogy keresztül kellett volna utaznia ezen időn is.
– De – szóltam közbe én, – ha a multba utazott, akkor látnunk kellett volna, mikor a szobába léptünk s a mult csütörtökön, a mikor itt voltunk s a megelőző csütörtökön is, és így tovább visszafelé!
– Komoly ellenvetések, – jegyezte meg a pártatlanság hangján a vidéki polgármester s az időjáró felé fordult.
– Legkevésbbé sem, – szólt az időjáró s azután a psychologushoz fordulva igy folytatta: – Elgondolkozol. Te magad megmagyarázhatod ezt. Az érzékelés küszöbén kivül eső, – tulságosan finom jelenség.
– Természetesen, – szólt a psychologus megnyugtatóan. – Egyszerű lélektani kérdés. Mindjárt gondolhattam volna. Elég világos és pompásan megoldja a paradoxont. Nem láthatjuk, nem vehetjük észre ezt a gépet épp úgy, amint nem láthatjuk a forgó kerék küllőjét, vagy a levegőben repülő ágyugolyót. Ha ötvenszer vagy százszor gyorsabban mozog az időben, mint mi; ha egy perczet halad, mialatt mi egy másodperczet: az a benyomás, amelyet kelt, természetesen csak ötvened vagy századrésze annak, amelyet keltene, ha nem utaznék az időben. Ez elég érthető. – Végighuzta kezét ott, ahol a gépecske állt volt. – Látjátok? szólt nevetve.
Ülve maradtunk s vagy egy pillanatig odabámultunk az üres asztalkára. Az időjáró megkérdezte, mi a véleményünk a dologról.
– Ma éjjelre elég elfogadhatónak látszik, szólt az orvos; de várjunk, mit szól hozzá a reggeli józan ész.
– Akarjátok látni magát az időgépet? – kérdezte az időjáró s kezébe véve a lámpát, levezetett laboratoriumába, végig a hosszu, szellős folyosón. Mintha most is látnám a libegő fényt, az időjáró furcsa, széles fejének silhouette-jét, az árnyékok tánczát, amint valamennyien zavartan, de hitetlenül követtük s amint laboratoriumában ott láttuk nagy kiadásban azt a kis gépezetet, amely eltünt volt szemünk láttára. Egyes részei nickelből voltak, mások elefántcsontból; egynehány pedig bizonyára hegyi kristályból volt kiráspolyozva, vagy kifürészelve. A gép teljesen készen állt, csak az összeillesztett jegeczrudak feküdtek bevégzetlenül a padon néhány berajzolt papirlap mellett. Egyik rudat felemeltem, hogy közelebbről megnézzem. Úgy látszik, kvarczból volt.
– De kérlek, – szólt az orvos, – teljesen komolyan vegyünk? Vagy tréfa az egész, – mint az a szellem, amelyet mult karácsonykor mutattál?
– Az a szándékom – szólt az időjáró, a magasba emelve a lámpát, – hogy ezen a gépen kifürkészszem az időt. Világos ez? Soha életemben nem voltam még komolyabb.
Egyikünk sem volt teljesen tisztában azzal, mit tartson a dologról.
Az orvos vállán keresztül Filbyre tekintettem s ő ünnepiesen intett felém.