– Tudom, – szólt kis szünet mulva, – hogy mindazt, amit beszéltem, teljességgel nem hiszitek el; de én csak azt az egyet nem tudom elhinni, hogy ma éjjel itt vagyok ebben a régi, meghitt szobában, barátaim között s mesélem ezeket a furcsa élményeket.
Az orvosra pillantott.
– Valóban nem kivánhatom tőletek, hogy elhigyjétek, amit beszéltem. Tartsátok hazugságnak, vagy jövendölésnek. Gondoljátok azt, hogy addig elmélkedtem az emberi faj sorsán, míg végre kieszeltem ezt a költeményt. Tekintsétek erősködésemet igazsága mellett pusztára művészi eszköznek, melylyel érdekességét akarom növelni. De ha mesének is tartjátok, mit szóltok hozzá?
Fölvette pipáját s régi szokása szerint idegesen odaütögette a kandalló rácsához. Egy pillanatig néma csend volt. Majd megkezdődött a székek nyikorgása s a czipők ide-oda csoszogtak a szőnyegen. Elfordítottam szememet az időjáró arczáról s körülnéztem a hallgatókon. Sötétben ültek, itt-ott uszkált csak közöttük egy-egy szines folt. Az orvos elmélyedt gazdánk szemléletébe. A kiadó rámeresztette szemét hatodik szivarjának a végére. Az ujságíró óráját tapogatta. A többiek, amennyire emlékszem, mozdulatlanul ültek.
A kiadó felállt s nagyot sóhajtott.
– Kár, hogy nem irsz elbeszéléseket, – szólt, az időjáró vállára téve kezét.
– Talán nem hiszed el?
– Igen, igen…
– Azt vélem, nem igen hiszed.
Az időjáró hozzánk fordult.
– Hol a gyufa? – kérdezte. Pipára gyujtott s pöfékelni kezdett. – Ha igazat akarok mondani… magam is alig hiszem… és mégis…
Rávetette szemét vizsgálódva a kis asztalkán heverő hervadt fehér virágokra, aztán előre hajolt s kezében tartott pipáján keresztül bokájának félig behegedt sebeire pillantott.
Az orvos felállt, a lámpához lépett s vizsgálni kezdte a virágokat.
– Furcsa bibéje van – szólt. A psychologus előrehajolt, hogy jobban lásson s kinyujtotta kezét egy szál virágért.
– Háromnegyed egy van – szólt az ujságiró. – Hogy megyünk haza?
– Seregestül állnak a kocsik a sarkon, – szólt a psychológus.
– Furcsa virág, – szólt az orvos; de őszintén szólva, fogalmam sincs, miféle fajta. Nekem adod?
Az időjáró határozatlanúl gondolkozott. Majd hirtelen így szólt: – Nem adhatom oda.
– De komolyan, hol szerezted? – kérdezte az orvos.
Az időjáró végigsimította kezével a homlokát. Úgy beszélt, mint aki csak nagy ügygyel-bajjal tudja együtt tartani gondolatait.
– Weena rakta a zsebembe utazásközben.
Körülnézett a szobában. – Ördög vigyen, ha tudom, mi történt velem. Ez a szoba, ti mindannyian s az egész nap története tulságosan sok az emlékezetemnek. Csináltam csakugyan valamikor időgépet vagy időgépmintát? Vagy álom csak az egész? Azt mondják, hogy az élet álom… Őrültség. De ha álom, hogy támad?… Meg kell néznem a gépet. Ha ugyan van gép!
Fölkapta gyorsan a lámpát s kezében a vörös fénynyel, kisietett az ajtón a folyosóra. Követtük valamennyien. S a libegő lámpafényben ott láttuk a gépet oldalvást, elég épen visszatetsző keveréke lévén ércznek, ébenfának, elefántcsontnak és átlátszó, csillámos kvarcznak. Kinyujtottam kezem s megérintettem: szilárd volt. Elefántcsontját zsiros, barna foltok szennyezték, alsó részeihez fű- és moszatcsomók tapadtak hozzá s egyik érczsíne el volt görbülve.
Az időjáró letette a lámpát a padra s végigtapogatta a sérült sínt.
– Valóság csakugyan, szólt. – Amit meséltem, igaz. Sajnálom, hogy idefárasztottalak benneteket a hidegbe.
Fölvette a lámpát és szótlanul visszamentünk valamennyien a dohányzóba.
Az időjáró kikisért az előcsarnokba s föladta a kabátot a kiadóra. Az orvos szeme közé nézett s azután kissé határozatlanul kijelentette, hogy a tulságos munka megártott neki. Az időjáró szivből fölkaczagott erre a megjegyzésre. Most is látom, amint a nyitott ajtóban állva jó éjszakát kivánt nekünk.
Közös kocsiban hajtattam el a kiadóval, aki pompás hazugságnak tartotta az egész történetet. Én sehogy sem tudtam megállapodni abban, mit gondoljak a dologról. A mese fantasztikus volt és hitelt érdemlő. Csaknem egész éjjel ébren hevertem elgondolkozva.
Másnap meglátogattam az időjárót. Azt mondták, hogy laboratóriumában van s mivel otthon voltam nála, egyenesen laboratóriumába mentem. A laboratórium azonban üres volt. Egy pillanatig rámeredtem az időgépre, azután kinyujtottam a kezem s megérintettem az emeltyűt.
Erre a lágy, ősanyagszerű tömeg rezgett, mint az ág a szélben. Nem volt benne semmi állandóság s ez nagyon megdöbbentett és visszaidézte valahogyan emlékembe gyermekkorom napjait, amikor tilos volt bármibe is beleavatkoznom. Visszatértem a folyosón. Az időjáró a dohányzóban találkozott velem. A házból jött. Mindenik hóna alatt volt valami tarisznyaféle. Nevetett, mikor meglátott s könyökét dugta felém keze helyett. – Iszonyuan dolgozom ott benn – szólt.
– De nem tréfa csak az egész? – kérdeztem. – Csakugyan be tudod utazni az időt?
– Valósággal és komolyan, – volt a válasz s nyiltan szemembe nézett. Majd határozatlanul körültekintett a szobában s így szólt: – Csak egy félórácskára van szükségem. Tudom, mért jöttél. Becsületedre válik. Van egy pár ujság az asztalon. Ha itt maradsz délebédre, iziről-tövire megismertetlek az időutazással, bizonyítékokat is mutatok majd. De nem haragszol, kérlek, ha most magadra hagylak?
– Csak végezd a dolgodat – szóltam, – alig fogva fel még akkor szavainak teljes jelentőségét. – Az időjáró intett s azután leballagott a folyosón. Hallottam, amint a laboratórium ajtaja becsapódott. Leültem egy székbe s a kezembe vettem egy ujságot. Mi dolga lehetett délebéd előtt? Egyszerre csak egyik hirdetés eszembe juttatta, hogy igéretemhez képest két órakor Richardsonnal, a kiadóval kell találkoznom. Órámra pillantottam s láttam, hogy alig válthatom be igéretemet. Felálltam s lementem végig a folyosón, hogy tudassam ezt az időjáróval.
Amint megfogtam az ajtó kilincsét, kiáltást hallottam, melynek végét mintha elharapták volna s utána szélzúgást. Amint benyitottam az ajtón, szélroham örvénylett körül s a laboratórium belsejéről a padlóra zuhanó s ezer darabra törő üveg csörömpölése hallatszott. Az időjáró nem volt sehol. Mintha egy pillanatig láttam volna valami kisérteties, elmosódó alakot ülni örvénylő fekete fémtömegben, oly áttetsző alakot, melyen keresztül egészen tisztán láttam a mögötte levő padot a berajzolt papirlapokkal együtt. De ez a fantom eltűnt, amint megdörzsöltem a szememet. Az időgép eltávozott. A laboratórium távolabbi vége üres volt, eltekintve egy kis leülepedő porfelhőtől. Nyilvánvaló volt, hogy az üvegtető egy lapja törött össze.
Megmagyarázhatatlan félelem fogott el. Tudtam, hogy valami furcsa dolog történt, de egyelőre nem fogtam fel, mi történhetett. Amint ott álltam elképedve, megnyilt a kertre nyiló ajtó s belépett az időjáró inasa.
Egymásra néztünk. Majd így szóltam hozzá:
– Kiment erre… ur?
– Nem, uram. Erre senki sem jött ki. Azt hittem, itt találom őt.
Most már értettem a dolgot. Koczkáztatva azt, hogy Richardson hiába vár, ott maradtam, várva az időjáróra, várakozva a második, talán még különösebb történetre, a bizonyítékokra és fényképekre, amelyeket igért. De most már attól kezdek tartani, hogy életem végeig kell rá várnom. Az időjáró három év előtt tűnt el. S azóta, mint mindenki tudja, soha vissza nem tért.