– Reggel nyolcz-kilencz óra tájban ugyanahoz a sárga fémpadhoz értem, amelyről megérkezésem estéjén szemléltem a világot. Eszembe jutott, micsoda elhamarkodott következtetéseket vontam le akkor este s nem tudtam megállni, hogy keserűen ne nevessek könnyenhivőségemen. Ugyanaz a szépséges látvány tárult elém, ugyanaz a buja növényzet, ugyanazok a fényes paloták és nagyszerű romok, ugyanaz az ezüstös folyó a termékeny partok között. A szép kis emberkék pompás ruhái meglebbentek a fák között. Egypáran fürödtek éppen azon a helyen, ahol pár napja a kis Weena fuldoklott. Ezt látva, éles fájdalom nyilallott keresztül lelkemen. Szerte-széjjel, mint apró foltok a tájon, látszottak a föld alá vezető utak kupolái. Most már értettem, mi rejlett a föld feletti emberkék szépsége mögött. Kellemesen teltek napjaik, épp oly kellemesen, mint a barmoknak, nekik sem volt tudomásuk ellenségeikről, s nem gondoltak a holnappal. S végük is épp olyan volt, mint a barmoké.
– Elszomorodtam, arra gondolva, mily rövid álom volt az emberi értelem. Valósággal öngyilkosságot követett el. Állhatatosan törekedett a kényelmes nyugalom, egy békés egyensulyba jutott társadalom felé, melynek biztosság és állandóság a jelszava. Reményei meg is valósultak, de csak azért, hogy végül ide jusson. Valamikor el kellett már érnie az életnek és a tulajdonnak a teljes biztosság állapotát. A gazdag biztosságban élvezte vagyonát és kényelmét s a munkás biztosságban élt és dolgozott. Bizonyos, hogy abban a tökéletes világban probléma, társadalmi kérdés nem maradt megoldatlanúl. S erre hosszu nyugalom következett.
– Van a természetnek egy törvénye, amely rendesen kikerüli figyelmünket: hogy az értelem élénksége a forgandóság, a veszedelmek és a bajok jutalma. Az oly állat, amely tökéletes összhangzásban van környezetével, tökéletes mechanizmus. A természet csak ott szorul rá az értelemre, ahol a megszokás és az ösztön használhatatlan. Ahol nincs változás s ahol nincs szükség sem változásra, ott nincsen értelem. Csak az oly állatoknak van értelmük, amelyek bajok és veszedelmek tömkelegébe keverednek.
– A földfelettiek gyönge henyeségük felé haladtak, a földalattiak merőben mechanikus munkások lettek. De ebben a tökéletes állapotban hiányzott valami a mechanikai tökéletességhez, hiányzott – a teljes állandóság. Nyilvánvaló, hogy amint telt az idő, a föld alatt, bármint szerezték is, meggyérűlt a táplálék. A szükség, amelyet száműztek pár ezer esztendőre a földről, visszajött ujra, még pedig a föld alatt jelent meg. A földalatti világ, amely gépekkel volt összeköttetésben s igy bármily tökéletesek voltak is a gépek, a megszokáson kivül kénytelen volt valahogyan mindig gondolkozni is, természetszerűen többet megőrzött a vállalkozó szellemből a földfelettinél, ha máskülönben kevésbbé maradt is emberi, minden tekintetben.
– S mikor ott lenn fogytán volt mindenféle hús, ráfanyalodtak arra, amitől eladdig eltiltotta őket a régi megszokás. Mondom, igy láttam a dolgokat az utolsó éjszaka a nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendő világában. Lehet, hogy oly helytelen magyarázat, aminőt emberi elme egyáltalán véve kieszelhet. De a dolgok igy alakultak ki akkor elmémben, s másképen nektek sem mondhatom el.
– Az elmult nap fáradalmai, izgalmai és rémülete után, bár nagyon el voltam szomorodva, az üldögélés, a nyugodt szemlélet és a meleg napfény nagyon jólesett. Fáradt voltam és álmos, s elmélkedésem csakhamar szundikálásba ment át. Nem is ellenkeztem álmosságommal, hanem elnyujtóztam a pázsiton s hamarosan hosszú, üditő álomba merültem.
– Alkonyat felé járt az idő, mikor felébredtem. Biztositva lévén most már az ellen, hogy el találok aludni s a morlockok hatalmába jutok, nyujtózkodtam egyet s azután lesiettem a dombról a fehér szfinx felé. Egyik kezemben a vasrudat szorongattam, másik kezem pedig a zsebemben levő gyufaszálakkal babrált.
– S most váratlan fordulat következett. Amint közelebb értem a szfinx talapzatához: a bronz ajtószárnyak nyitva voltak. Lecsúsztak az alsó csatornás szegélyzetbe.
– Amint ezt láttam, megálltam s gondolkoztam, bemenjek-e?
– Belülről szűkes helyiség látszott, s az egyik sarokban emelkedettebb ponton ott volt az időgép. A kis emeltyűk zsebemben voltak. A fehér szfinx tehát, annyi gondos előkészület után a harczra, könnyen megadta magát. Eldobtam a vasrudat, szinte sajnálva, hogy nem vehetem hasznát.
– Hirtelen eszembe ötlött valami, amint meggörnyedve befelé mentem a nyiláson. Egyszerre megértettem, miben törik fejüket a morlockok. Nagy kedvem lett volna nevetni, de erőt vettem magamon. Átléptem a bronz szegélyzeten s felmentem az időgép mellé. Meglepett, hogy gondosan meg volt olajozva és szinte fénylett a tisztaságtól. Azt gyanitom, hogy a morlockok talán szét is szedték darabokba s igy próbálták bambaságukban rendeltetését megfejteni.
– Amint ott állva vizsgálgattam, gyönyört találva találmányom puszta megérintésében, az történt, amit előre sejtettem. A bronz-lapok hirtelen a magasba gördültek s erős csattanással belekapcsolódtak a felső szegélyzetbe. S én ott álltam a sötétben, – tőrbe ejtve. Legalább a morlockok azt gondolták. Én azonban vidáman felkaczagtam.
– Hallottam is már mormoló nevetésüket, amint közeledtek felém. A legnagyobb nyugalommal gyufát akartam gyujtani. Csak az emeltyűket kellett a gépre illesztenem, hogy eltünhessek, mint a kisértet. De egy dologról megfeledkeztem. Gyufám abból az utálatos fajtából való volt, amely csak a skatulyán gyulad meg.
– Elképzelhetitek, hogy odalett rögtön nyugodtságom. A kis fenevadak már mellém értek. Az egyikök meg is érintett. Feléjük suhintottam a sötétben az emeltyűkkel, s aztán iparkodtam mielőbb a gép nyergébe jutni. Majd belém kapaszkodott egy s utána egy második kéz. Valósággal viaskodnom kellett kitartó újjaikkal emeltyűimért, mialatt tapogattam a kis rudakat, melyekre az emeltyűket rá kellett illesztenem. Az egyik emeltyűt csaknem elragadták tőlem. Amint majdnem kicsuszott már kezemből, fejemmel kellett egyet taszítanom a sötétben, hogy megkaphassam. Hallottam, hogy roppant a morlock koponyája. Mondhatom, ez az utolsó kapaszkodás keményebb dolog volt az erdei küzdelemnél.
– De végre ráerősítettem az emeltyűket s nagyot rántottam az egyiken. A morlockok tapadó ujjai lesiklottak rólam. A sötétség csakhamar eloszlott körülöttem. Ugyanabba a szürke homályba és zavaros zugásba jutottam, amelyet már lefestettem.