– Mikor a palotából kiléptünk, látszott még kissé a lenyugvó nap koronája a szemhatár peremén. Elhatároztam, hogy kora reggel ott kell lennem a szfinxnél s úgy terveztem, hogy mielőtt beáll az éjszaka, keresztül hatolok az erdőn, mely előtte való nap megakasztott utamban. Éjszaka oly messzire akartam menni, amennyire csak lehet s azután tüzet akartam rakni, hogy ennek a lángja mellett nyugodtan alhassunk. Útközben ami száraz ágat és füvet láttam, fölszedegettem s nemsokára megtelt a karom ezzel a gyujtóanyaggal. Így megrakva, lassabban haladtunk, mint terveztem s emellett Weena nagyon fáradt is volt. Magam is kezdtem érezni, hogy már régen nem aludtam. Így aztán az történt, hogy sötét éjszaka lett, mielőtt az erdőhöz értünk. Az erdő végén levő bozótos dombon Weena mindenáron meg akart állni, mert félt az előttünk tátongó sötétségtől; de engem bántott valami közelgő szerencsétlenség érzete s ahelyett, hogy éppen azért megálltam volna az erdő előtt, erővel is tovább haladtam. Két nap és két éjszaka nem aludtam már s nagyon lázas és ingerült voltam. Éreztem, hogy nyom el mindinkább az álom s hogy jelennek meg vele együtt a morlockok.
– Mialatt határozatlanul álldogáltunk az erdő előtt, hátunk mögött, a fekete bokrok közt, kiválva a bokrok sötétségéből, három kuporgó alakot vettem észre. Csupa bozót és magas fű volt körülöttünk minden s tartottam tőle, hogy észrevétlenül hozzánk férkőzhetnek. Az út keresztül az erdőn számításom szerint rövidebb volt valamivel egy mértföldnél. Ha keresztülhatolhatunk az erdőn fel a csupasz domboldalra, ugy gondoltam, mindenképpen biztosabb nyugvóhelyre tehetünk szert. Gondoltam, hogy gyufával és kámforral megvilágíthatom utunkat az erdőn keresztül. De annyi bizonyos volt, hogy ha gyufákat akartam gyujtogatni, akkor el kellett hagynom valahol tüzelőfámat; le is tettem végre nagy habozgatás után. És ekkor az jutott eszembe, hogy barátainkat hátunk mögött alaposan meglephetem, ha meggyujtom a földre tett gyulékony anyagot. Később beláttam, micsoda borzalmas ostobaságot követtem el; de akkor csak az járt az eszemben, minő elmés módja lesz ez visszavonulásunk födözésének.
– Nem tudom, gondoltatok-e valaha arra, mi az, ha lángnyelv van valahol, ahol ember nincsen jelen s az éghajlat mérsékelt. A nap melege ritkán oly erős, hogy gyujtson, még akkor sem, ha a harmatcseppekben meggyülemlik, ami olykor-olykor megesik a forróbb égövek alatt. A villám gyújthat ugyan és kormosíthat, de ritkán oka nagyterjedelmű tűznek. Az is előfordul, hogy az enyészetnek indult növényzet a rothadás melegében gőzölög, de ez csak a legritkább esetekben tör ki lángba. A hanyatlás eme korszakában még a tűzcsinálás módját is elfelejtették a földön. A vörös lángnyelvek játéka, amint nyaldosták a lerakott facsomót, teljesen uj látványosság volt Weenára nézve.
– Oda akart szaladni és játszani szeretett volna a tűzzel. Azt hiszem, bele is vetette volna magát a lángok közé, ha idejében vissza nem tartom. Felkaptam s bár alaposan ellenkezett, merészen nekivágtam vele együtt az erdőnek. A tűz fénye megvilágította egy darabon a gyalogösvényt. Amint nemsokára hátratekintettem, láttam a fák sűrűjén keresztül, hogy az égő facsomóról átcsapott a láng a szomszédos bokrokra s fölfelé a domboldalon félkörben terjedt a tűz egyre tovább a száraz gyepen.
– Nevettem a dolgon s azután ujra az előttem sötétlő fák felé fordultam. Iszonyú feketeség tátongott előttünk, s Weena görcsösen belém kapaszkodott. De amint hozzá szokott szemem a sötétséghez, annyi világosság még mindíg volt, hogy ki tudtam kerülni a fák törzseit. Feketeség borult ránk a magasból is, csak itt-ott tört át a fák között egy-egy darabka távoli sötétkék égboltozat. Nem gyujtottam meg egyetlen szál gyufát sem, mert egyik kezem sem volt szabad. Balkaromon kis Weenámat czipeltem, jobb kezemben pedig vasrudamat szorongattam.
– Jó ideig nem hallottam mást, csak a galyak recsegését lábam alatt, a szellő gyönge rezdülését a lombok között, lélekzésemet és fülem véredényeinek lüktetését. Majd egyszerre mintha topogás hallatszott volna körülöttem. Dühösen folytattam utamat. A topogás egyre tisztábban hallatszott, s nemsokára ugyanaz a furcsa zaj és hangegyveleg ütődött fülembe, amelyet a föld alatt hallottam volt. Bizonyos volt, hogy több morlock van a közelben, még pedig közvetlenül a hátam mögött. Csakugyan a következő pillanatban éreztem, hogy megrántják a kabátomat, s rögtön rá éreztem valamit a karomon is. Weena szörnyen megrázkódott, azután egészen elcsendesült.
– Ideje volt, hogy gyufát gyujtsak. De hogy ezt megtehessem, Weenát le kellett tennem a földre. Le is tettem, s mialatt zsebemben kotorásztam, nagy küzdelem támadt a sötétségben lábam körül. Weena teljesen néma volt, a morlockok pedig ugyanazokat a sajátságos gerleturbékoláshoz hasonló hangokat hallatták, amelyeket már ismertem. Kabátomba és hátamba is lágy kis kezek kapaszkodtak, sőt meg-megérintették nyakamat is.
– Majd serczegett a gyufa és világosság támadt. Lobogó fénye mellett láttam a morlockok fehér hátát, amint a fák közé menekültek. Gyorsan kirántottam a zsebemből egy csomó kámfort, s készültem, hogy amint gyufám kialvófélben lesz, meggyújtsam. Majd Weenára pillantottam.
– Arczczal a földre borúlva feküdt, lábamat átkulcsolva, mozdulatlanul. Hirtelen rémülettől megkapatva, föléje hajoltam. Mintha nem is lélekzett volna. Meggyújtottam a kámfort és ledobtam a földre. Amint szétvált, lángolni kezdett s visszaűzte a morlockokat és az árnyakat; letérdeltem s felemeltem Weenát. Hátunk mögött mozgolódás, mormogás hallatszott, mintha tele volna az erdő morlockokkal.
– Ugy látszott, hogy Weena elájult. Óvatosan vállamra fektettem s tovább akartam indulni, de ekkor szörnyű való tudatára jutottam. Mialatt a gyufákkal és Weenával foglalkoztam, többször megfordultam s most homályos sejtelmem sem volt róla, merre van az én gyalogösvényem; azt sem tudtam, nem megyek-e vissza a zöld porczellán palota felé. Kivert a hideg izzadság. Gyorsan el kellett szánnom magamat valamire. Elhatároztam, hogy tüzet rakok s tanyát ütök ott, ahol éppen voltunk. Letettem Weenát, aki még mindig mozdulatlan volt, egy kis gyepes mélyedésbe, s azután, mivel az első csomó kámfor már kezdett kialudni, elkezdtem gyorsan ágakat és lombokat szedni. Itt-ott a morlockok szeme csillogott rám a sötétségből, mint a karbunkulus.
– A kámfor utolsót lobbant, azután kialudt. Gyufát gyújtottam s ekközben két fehér alak, amely Weenához közeledett volt, gyors iramodással szaladt visszafelé. Az egyik úgy megvadult a világosságtól, hogy egyenesen nekem szaladt; éreztem, amint öklöm csapása alatt csontjai összetörtek. Rémült ordítást hallatott, támolygott egy darabig s azután összerogyott. Meggyujtottam egy másik darab kámfort s folytattam a tüzelőanyag gyüjtését. Egyszerre csak észrevettem, mennyire szárazak fölöttem a falombok. Mióta ugyanis az időgépen megérkeztem, tehát körülbelül egy hét óta, egy csöpp eső nem volt. Igy aztán, ahelyett, hogy ide-oda járjak a fák között a lehullott galyakért, egyet-egyet ugrottam s egész ágakat lerántottam. Csakhamar fojtós, füstös lánggal lobogott a zöld fa és a száraz ágak, s kimélhettem kámforomat. Ezután odafordultam, ahol Weena feküdt a vasdorong mellett. Megpróbáltam minden tőlem telhetőt, hogy életet öntsek belé, de Weena olyan maradt, mint a halott. Arról sem tudtam megbizonyosodni, lélekzett-e vagy nem.
– Egyszerre csak felém csapott a tüz füstje s hirtelen elbágyasztott. E mellett tele volt a levegő a kámfor gőzével is. A tüzet vagy egy óráig nem kellett éleszteni. A nagy erőfeszitésbe szörnyen bele is fáradtam, leültem tehát. Az erdő mélyéből is altató zümmögés hallatszott, amelynek eredetét nem értettem.
– Egy pillanatra mintha elbóbiskoltam volna. Kinyitottam a szememet. De mély sötétség borult rám, és éreztem, hogy a morlockok rám tették kezüket. Kirántva magamat rámtapadó ujjaikból, gyorsan zsebembe nyultam a gyufaskatulyáért – de nem volt benne. A morlockok ujra megragadtak s szorongatni kezdtek. Egy pillanat mulva tudtam már, mi történt. Elaludtam, s ezalatt kialudt a tüzem, s ránehezedett lelkemre a halál keserűsége. Mintha az erdő égő fák szagával lett volna tele. Belekapaszkodtak nyakamba, hajamba, karjaimba s húzni kezdtek lefelé. Iszonyú volt ott a sötétben, amint éreztem, hogy nehezednek rám ezek a puha kis teremtések. Mintha valami óriási pók hálójába akadtam volna. Nem bírtam velük: lehuztak a földre. Egyszerre apró fogak kezdték harapdálni nyakamat. Fordultam egyet a földön s eközben ráakadt a kezem vasrudamra. Ez új erőt öntött belém. Talpra ugrottam, leráztam magamról az emberi patkányokat, s rövidre fogva a rudat, elkezdtem csapkodni vele oda, ahol azt hittem, hogy arczuk lehet. Éreztem, amint ütéseim alatt foszladozott a nedves hús, recsegett a csont, s egy pillanatra csakhamar megszabadultam.
– Az a különös mámor fogott el, amely rendes kisérője a kemény küzdelemnek. Tudtam, hogy Weenával együtt elvesztem, de elhatároztam, hogy drágán fizettetem meg a morlockokkal lakomájukat. Hátammal egy fának vetettem magam s a vasrudat körben forgattam magam előtt. A morlockok mozgolódása és kiabálása felverte az egész erdőt. Igy múlt el egy percz. Mintha hangjuk az ingerültség tetőpontjára emelkedett volna, mozdulataik pedig egyre gyorsabbak lettek volna. De annyira egyetlen egy sem közeledett hozzám, hogy vasrudam érhette volna. Ott álltam, belebámulva a sötétségbe. Majd hirtelen remélni kezdtem. Hátha a morlockok megijedtek? Alig gondoltam erre, különös dolog történt. Mintha a sötétség derengeni kezdett volna. Elmosódva látni kezdtem magam körül a morlockokat – három leterítve lábamnál feküdt – s csakhamar azt vettem észre, de nem akartam hinni szemeimnek, hogy a többiek futásnak eredtek s amint látszott, hátam mögül mint hömpölygő ár özönlöttek az előttem elnyúló erdőn keresztül. És hátuk nem fehérnek látszott már, hanem vörösesnek. Amint elbámészkodva álltam, kis vörös sziporka nyomult keresztül egy csillagfényes, nyiláson a lombok között s azután elenyészett. És ekkor egyszerre megéreztem az égő erdő szagát, az elhaló morajt, amely most már viharos recsegő zúgássá erősödött, a vörös fényt és a morlockok menekülését.
– Elmozdúltam a fától, melyhez háttal támaszkodtam, s hátratekintve, láttam a közeli fák fekete oszlopsora között az égő erdő lángolását. Majd Weenát kerestem; nem volt sehol. De a sistergés és ropogás hátam mögött, a robbanásszerű csattogások, mikor a tűz belekapott egy-egy új fába, nem sok időt engedett az elmélkedésre. Megmarkolva vasrudamat, követtem a menekülő morlockokat. Furcsa egy versenyfutás volt. A lángtenger oly gyorsan terjedt jobbfelől, hogy amint futottam, egyszerre csak megelőzött a tűz, ugy, hogy át kellett csapnom balra. Végre egy kis tisztásra jutottam ki. Ide érve, egy morlock tántorgott felém s elhaladva mellettem, egyenesen belerohant a lángok közé!
– S most oly borzasztó látvány tárult elém, amelynél azt hiszem, szörnyűbb dolgot nem láttam ott a jövendőben. Az egész tisztás oly világosságban úszott a tűz visszaverődő fényében, mintha nappal lett volna. A közepén sírhalomféle kis emelkedés volt, amelyet kiszáradt galagonyabokor borított. A tisztáson túl szintén égett az erdő; sárga lángnyelvek csavarodtak belőle a magasba, tűzsövénynyel kerítve be teljesen a kis teret. A domboldalon harmincz-negyven morlock húzódott meg. A fény és a meleg elkábította őket s vad rémületükben össze-vissza támolyogtak, egymásba gabalyodva. Eleinte nem vettem észre vakságukat s amikor közel jutottak hozzám, rémült dühhel közéjük csaptam vasrudammal, egyet megölve s néhányat megnyomorítva. De amikor láttam, hogy kuporodik le az egyik a galagonyabokor tövében s mily bambán mered a vörös égre, s hallottam nyöszörgéseiket, meggyőződtem róla, hogy teljesen gyámoltalanok az izzó fényben, s ezután nem bántottam többé a nyomorultakat.
– Hébe-korba egyenesen nekem jött egyik-másik. Ilyenkor rémülten összeborzadtam s gyorsan kitértem útjából. Egyszerre csak halódni kezdett a láng némileg s már féltem, hogy az ocsmány teremtések észre fognak venni. Éppen az járt eszemben, hogy megkezdem a küzdelmet, mielőtt észrevesznek, s megölök közülök néhányat; de a tűz csakhamar új erőre lobbant s ütésre emelt kezemet újra leeresztettem. Körüljártam a dombot köröttük, gondosan kerülve őket, s kerestem Weena nyomát. De Weena nem volt sehol.
– Végül leültem a kis domb tetejére s néztem ezt a hihetetlenűl furcsa vak társaságot. Ide-oda támolyogtak, esetlen hangokat hallatva, amint a tűz fénye végig-végigcsapott rajtuk. A füst csavarogva szállt a magasba s a vöröses mennyezet foszlányain átragyogtak messziről, mintha valami más világegyetemhez tartoznának, az apró csillagocskák. Két, vagy három morlock nekem támolygott, mire remegve a felindulástól, ökölcsapásokkal visszaűztem őket.
– Ami az éjszaka többi részét illeti, meg voltam győződve, hogy lidércznyomás nehezedik rám. Harapdostam magamat és sikoltoztam szenvedelmesen, kivánkozva az ébredés után. Kezemmel csapdostam a földet, fölkeltem, leültem, járkáltam ide-oda s újra leültem. Majd nekiestem szememnek, elkezdtem dörzsölni és Istenhez fohászkodva könyörögtem, ébreszszen fel. Három ízben láttam, hogy több morlock végvonaglásban lehajtva fejét, belerohant a lángok közé. De végre a tűz halványuló pirossága, a hömpölygő fekete füstgomolyok, az elhamvadt kormos fatönkök és az elmosódó teremtmények egyre kisebbedő serege fölött megjelent a nappal fehér világa.
– Újra fürkészni kezdtem Weena nyomát, de nem volt sehol. Világos volt, hogy szegény kis testét ott hagyták az erdőben.
Le sem irhatom, mennyire megnyugtatott az a gondolat, hogy elkerülte azt a szomoru végzetet, amely, ugy látszik, rá is várakozott. Amint ezen töprengtem, valami csaknem arra ingerelt, hogy lássak neki ujra a körülöttem álldogáló gyámoltalan szörnyetegek lemészárlásának, de erőt vettem magamon.
– A kis domb, amint már említettem, kis szigetféle volt az erdő mélyében. Tetejéről most már elláttam a füstös ködön keresztül a zöld porczellán-palotához, s megtudtam állapítani, merre van a fehér szfinx. Igy aztán elhagytam azt a pár elátkozott lényt, aki még megmaradt s nyöszörögve ide-oda támolygott az egyre erősülő nappali világosságban. Körülkötöttem fűvel a lábamat s biczegni kezdtem a füstölgő zsarátnok és a belülről még egyre égő fekete fatönkök között az időgép rejtekhelye felé. Lassan haladtam, mert nagyon ki voltam merülve, alaposan megbénultam s a kis Weena borzasztó halála szörnyű leverően hatott rám. Lesujtó csapás volt. Most is ebben az ismerős szobában inkább olyan, mint valami álom szomorusága, s alig tetszik valóságos veszteségnek. De azon a reggelen ujra teljesen magamra maradtam – iszonyu elhagyatottságban. Eszembe jutott ez az én házam, tűzhelyem, egypáran közületek s ily gondolatok közben oly epedő vágy fogott el az otthon után, amely minden kinnál kinosabb volt.
– De mialatt a ragyogó reggeli égboltozat alatt a füstölgő hamuban haladtam, fölfedeztem valamit. Nadrágzsebemben volt egypár gyufaszál. A skatulya bizonyára kilyukadt, mielőtt elvesztettem.