– Dél felé járt az idő, mikor a zöld porczellán-palotához közeledtünk. A palota elhagyatott volt és romladozó. Ablakaiban csak töredezett darabkák maradtak meg az üvegből s a megrongált érczoromzatról egész rétegekben levált már a zöld burkolat. Nagyon magasan épült, pázsitos fensikon. Mielőtt beléptem az épületbe, északkelet felé tekintettem s meglepetve láttam, hogy ott ahol Wandsworthnak vagy Batterseanek kellett valamikor lennie, széles torkolat vagy inkább öböl van. Az jutott ekkor eszembe, bár azután nem gondolkoztam tovább a dolgon, mi történhetett vagy mi történhetik a tengerben élő lényekkel?
– Mikor megvizsgáltam, kitünt, hogy a palota csakugyan porczellánból épült, s homlokzatán ismeretlen betűkből feliratot vettem észre. Elég bolondul azt gondoltam, hogy talán Weena segitségével megfejthetem a felírást, de hamarosan megtudtam, hogy az irásnak a puszta gondolata sem fordult meg soha kis agyvelejében. Azt hiszem, egyáltalán véve sokkal emberibbnek tartottam a kis Weenát, mint valójában volt, talán azért, mivel kedélyében oly sok emberi vonást találtam.
– A kapu hatalmas szárnyai nyitva álltak, s össze voltak töredezve. Belépve, a megszokott csarnok helyett hosszu folyosóba jutottunk, amelybe számos oldalablakon hatolt be a világosság. Első gondolatom az volt, hogy muzeumba jutottunk.
– A cseréppel kirakott padozatot vastag porréteg borította, s ugyanilyen szürke takaró vonta be a legváltozatosabb dolgok gazdag gyüjteményét. Majd észrevettem, hogy a terem közepén valami óriás csontváz alsó része van elhelyezve. Furcsa rideg látvány volt. A ferde lábakról megállapítottam, hogy valami a megatheriumhoz hasonló kipusztult lény lehetett. A koponya a felső csontokkal mellette hevert a földön a vastag porban s egy helyütt, a hol a mennyezet hasadékán behullhatott az eső, mélyen ki volt vájva az egész csontváz. Távolabb a folyosón egy brontosaurus hatalmas csontváza volt. Jól sejtettem, hogy muzeumba jutottam. Közelebb menve az oldalfalhoz, ferde állványokra bukkantam s mikor a vastag porréteget elsöpörtem, észrevettem a mi korunk ismert üvegszekrényeit is. Bizonyos, hogy légmentesen voltak elzárva, mert tartalmuk jórésze szépen megmaradt.
– Nyilvánvaló volt, hogy South Kensington végső napjainak romjai közé jutottunk! Itt bizonyára a muzeum őslénytani tára volt, melyben mindenesetre nagyon gazdag gyüjteménye volt az ásatag állatoknak, bár az enyészet elkerülhetetlen folyamata, amelyet egy időre sikerült megakadályozni, s amely a baktériumok és a gombák kiölése következtében erejének kilenczvenkilenczedrészét elvesztette, végtelen lassan, de végtelen biztosan emésztette a gyüjtemény összes kincseit. Néhol ott volt a nyoma kis emberkéimnek is a ritka ásatagok között, amelyek összetördelőztek és elfoszladoztak a támasztó sodronycsövek fölött. S itt-ott, ha jól sejtettem, a morlockok merészen kimozdították helyükből a szekrényeket is. A folyosón még csend uralkodott. A vastag porrétegben eltompult lépteink zaja is. Weena, aki egy ideig megállt bámulni az egyik szekrény üvegfenekén levő tengeri sünt, mialatt szerteszét nézegettem, hirtelen mellettem termett s megállt, nyugodtan megfogva kezemet.
– Eleinte annyira meglepett egy értelmes korszaknak ez az ősrégi emléke, hogy nem is gondoltam rá, mi mindenre nyujthat alkalmat ez a gazdag lelet. Egy ideig szinte megfeledkeztem még az időgépről is.
Tovább vizsgálódva rövid másik folyosóba jutottunk, mely az elsőt keresztezte. Ugy látszik, ebben ásványtár volt, s amint megláttam egy kéntömböt, rögtön a lőporra gondoltam. De sehogy sem tudtam salétromot, vagy valami salétromos sót találni. A mineralogiában nem vagyok specialista s ezért csakhamar tovább folytattam utamat egy romladozófélben levő oldalfolyosóban, mely párhuzamosan futott azzal a csarnokkal, melybe legelőször beléptem. Ez nyilvánvalóan a természetrajzi tár volt, de a benne levő gyüjtemény réges-régen a felismerhetetlenségig elváltozott. Ránczos, fekete csomók, melyek egykor kitömött állatok lehettek; kiszáradt mumiák a hajdanta spirituszszal telt, de most már üres korsókban; barna porhalmok kipusztult növények emlékekép: ez volt minden! Ezután egy valósággal kolosszális méretű folyosóba értünk, mely azonban nagyon rosszul volt megvilágítva. Arról a végéről, ahol belejutottunk, szelid lejtéssel futott lefelé. Egyenlő távolságokban fehér gömbök lógtak alá mennyezetéről (legnagyobb részük hasadozott, töredezett volt), jeléül annak, hogy a folyosót eredetileg is mesterséges uton világitották. Itt már inkább elememben voltam, mert jobbra-balra hatalmas géptömegek nyultak a magasba. Mind nagyon meg volt rongálva, sok össze-vissza volt törve, de volt egy pár szép, teljes gép is közöttük. Arra gondoltam, hogyha szerkezetökkel megismerkedem, szert teszek oly erőre, amelyet eredménynyel felhasználhatók a morlockok ellen.
– Egyszerre csak mellettem termett Weena. De oly egyszerre, hogy szinte megijesztett. Ha ez nem történik, talán észre sem vettem volna, hogy a folyosó mindvégig lejtős volt. Az a vége, ahol beléptem, egészen a föld szine fölött volt, s néhány hasadékszerű ablakon nyert világosságot. De amint tovább haladtunk a folyosón, a föld egyre közelebb jutott ezekhez az ablakokhoz, ugy hogy a vége felé valósággal nem volt egyéb a folyosó, mint egy üreg, amelynek peremén keskeny vonalban szürődött keresztűl a nap fénye. Már jó előre jutottam a folyosóban, tapogatva a gépeket, s annyira elmerültem a vizsgálódásba, hogy a fény fokozatos gyöngülését észre sem vettem, mig Weena egyre növekvő félelme rá nem vonta figyelmemet. Ekkor észrevettem, hogy a folyosó egyre lejtősebb lesz s végül sűrű sötétségbe vesz bele. Megálltam, s körülnézve, láttam, hogy a porréteg is vékonyabb s nem oly egyenletes, mint a folyosó elején volt.
– Közelebb a sötétséghez pedig úgy látszott, hogy számos keskeny kis lábnyom van benne. Erre hirtelen megelevenedett bennem az az érzés, hogy a morlockok közvetetlen közelünkben vannak. S ekkor lejebb a folyosó távoli sötétségében sajátságos topogást hallottam s ugyanazt a különös zajt, amelyet ismertem már a kút mélyéből.
– Kézen fogtam Weenát. Majd hirtelen gondolattól megkapatva, eleresztettem Weena kezét s odafordultam egy géphez, melyről egy emelőrudféle nyult ki. Felkapaszkodtam az állványra s megragadva az emelő rudat, teljes erőmből lefelé kezdtem húzni. Egyszerre csak Weena, akit az oldalfolyosó közepén hagytam, siránkozni kezdett. Nagyon pontosan ítéltem meg az emelőrúd erejét, mert a rúd egy percznyi erőfeszítés után letört s mire visszamentem Weenához, oly dorong volt a kezemben, amely nagyon is elég volt bármely morlock koponyájának, akivel esetleg találkozhattam. Neki is indultam volna egyenesen a folyosó sötétségének s lemészároltam volna azokat a fenevadakat, akik ott mozgolódtak, de nem volt szivem Weenát magára hagyni, aztán meg arról is meg voltam győződve, hogyha nekilátok vérszomjam csillapításának, könnyen időgépem vallhatja a kárát.
– Nos tehát, félkezemben a vasdoronggal, félkezemben Weenával visszaindultam, ki ebből a folyosóból s beléptem egy másikba, egy még tágasabba, amely első pillanatra rongyos zászlókkal teleaggatott katonai kápolnára emlékeztetett. De csakhamar láttam, hogy a barna megszenesedett rongycsomók, amelyek oldalfalain fityegtek, elpusztult könyvek maradványai voltak. Réges-régen darabokra foszladoztak már ezek a könyvek s a nyomtatásnak nyoma sem maradt meg rajtuk. De itt-ott meggörbült táblák és töredezett ércz-lapok voltak, amelyek ékes némasággal hirdették a könyvek történetét…
– Majd szűk lépcsőhöz értünk, mely ujabb folyosóra vezetett, hol valamikor a technikai vegyészet osztálya lehetett. Ide érve nagyban kezdtem bizakodni, hogy hasznos fölfedezésekre lesz alkalmam. Kivéve az egyik szögletet, ahol a mennyezet beroskadt, ez a folyosó ép állapotban maradt meg. Mohó kiváncsisággal léptem oda minden egyes feltöretlen szekrényhez. S végre egyikben, amely kétségkivül légmentesen volt elzárva, egy skatulya gyufát találtam. Mondhatatlan kiváncsisággal próbáltam meg a gyufákat. Pompásan égtek. Még csak át sem nedvesedtek. Odafordultam Weenához.
– Tánczolj! – kiáltottam rá az eloik nyelvén, – mert most már csakugyan van fegyverem azok ellen a borzalmas teremtések ellen, akiktől félünk.
– S erre ott, az elhagyatott muzeumban, a vastag, puha porszőnyeg fölött, Weenának rengeteg örömére, eljártam ünnepiesen egy bonyolult tánczot, fütyörészve oly vigan, amint tőlem tellett, a The Land of the Leal melódiáját. Részben szerény kánkánt jártam, részben andalgót, részben körtánczot, részben eredeti mozdulatokat is kevertem tánczomba. Hiszen tudjátok, hogy természetemnél fogva meglehetősen találékony ember vagyok.
– Ha elgondolom, elég különös dolog, hogy ez a skatulya gyufa annyi beláthatatlan esztendőn keresztül megmenekült az enyészettől. De bármint volt, rám nézve óriási szerencse volt, hogy így esett.
– Azonban, különösnek elég különös, találtam ennél még váratlanabb dolgot is: kámfort. Lepecsételt korsóban akadtam rá, melyet annak idején, azt hiszem tiszta véletlenségből, valósággal légmentesen pecsételtek le. Eleinte azt hittem, hogy finom viaszk s hogy megbizonyosodjam, óvatosan széttörtem az üvegedényt; de szaga félreismerhetetlenül rávallott a kámforra. Ez az illó anyag véletlenül megmenekült az általános pusztulásból talán több százezer esztendőn keresztül. Már-már eldobtam, de egyszerre eszembe jutott, hogy gyulékony és ragyogó lánggal ég, egyszóval, hogy kitünően beválik gyertyának s igy aztán zsebembe dugtam. Robbanó anyagokat nem találtam, sem olyasmit, mely alkalmas lehetett volna a bronzajtók betörésére. A vas emelőrúd volt a legmegfelelőbb eszköz, amire rábukkantam. De azért nagy önbizalommal távoztam ebből a folyosóból.
– Nem mondhatom el most nektek az egész hosszu délutánnak a történetét. Nagy megerőltetésembe kerülne most visszaidézni emlékezetembe vizsgálódásaim részleteit s elbeszélni mindent a maga helyén. Emlékezem egy hosszu folyosóra, mely tele volt megrozsdásodott fegyverrakásokkal. Ebben a folyosóban sokáig haboztam, mit vigyek magammal: emelőrudamat, bárdot vagy kardot?
– Valamennyit nem vihettem el s végre úgy gondoltam, hogy a bronzajtók betörésére legalkalmasabb lesz a vasrúd.
– Számtalan puska, pisztoly és karabély volt a folyosóban. A legtöbb nem volt már egyéb, mint merő rozsda, de volt egy csomó fegyver, mely valami új érczből készült s még csaknem egészen ép maradt. De a töltések és a lőpor bizonyára réges-régen porrá rothadozott. Az egyik szöglet össze-vissza volt töredezve s meg volt szenesedve. Valószinű, hogy az ott fölhalmozott anyagok valamikor fölrobbantak.
– Egy másik helyütt nagy bálvány-gyüjteményre akadtam. Volt ott polinéziai, mexikói, főnicziai, egy szóval a föld minden részéből való bálvány, amit csak elgondolhattam. S itt ellenállhatatlan vágyamnak engedve, ráirtam a nevemet egy Dél-Amerikából való szteatit szörnyeteg orrára, mely különösen megragadta képzeletemet.
– Amint esteledni kezdett, csökkent érdeklődésem is. Folyosóról-folyosóra jártam a porban, a csendben és gyakran romok között. Sok helyütt csupa rozsda volt minden, vagy meg volt kövesedve, de itt-ott maradtak épebb tárgyak is. Egy helyütt hirtelen egy kis ónbánya modelljére akadtam s mellette tiszta véletlenségből fölfedeztem egy légmentesen elzárt üvegburában két dinamit-töltést! Felkiáltottam örömömben: Heuréka! s azután izgatottan összetörtem a burát. De akkor kétségeim támadtak. Habozni kezdtem. Majd kiszemelve egy kis oldalfolyosót, kisérletet tettem. Soha nagyobb csalódás nem ért még életemben, mint akkor, várakozva öt, tiz, tizenöt perczig a robbanásra, amely nem akart bekövetkezni. Utánzat volt az egész, amit rögtön sejthettem volna. Ha azonban nem így lett volna, komolyan azt hiszem, hogy nyomban elrohantam volna s levegőbe röpítem az egész szfinxet, a bronzajtókkal együtt s elvágom magam előtt végképp az útját annak (amint később megtudtam), hogy gépemet megtaláljam.
Ezután történt, azt hiszem, hogy egy kis nyilt udvarra jutottunk a palotában. Gyepes volt s volt benne három gyümölcsfa. Itt megpihentünk s jóizűen megebédeltünk. Alkonyat felé elkezdtem latolgatni helyzetünket. Közeledett az éjszaka s megközelíthetetlen buvóhelyet még mindig csak keresnem kellett. De ez most már nem nagyon aggasztott. Volt a kezem között oly valami, ami talán a lehető legjobb védelmi eszköz a morlockok ellen – volt gyufám! Aztán meg ott volt a zsebemben a kámfor is, ha esetleg lobogó lángra lett volna szükségem.
– Úgy gondoltam, az lesz a legokosabb, ha a szabadban töltjük az éjszakát s tűzzel védekezünk. Reggel pedig vissza kellett szereznem az időgépet. Erre a czélra eddigelé nem volt még egyebem a vasdorongnál. De most már, tudásban megszaporodva, egész más érzésekkel gondoltam a bronzajtókra. Eleinte ugyanis huzódoztam attól, hogy erővel törjek be rajtuk, főleg a mögöttük levő titokzatosság miatt. Az első pillanatban láttam, hogy nem tulságosan erős ajtók s azt reméltem, hogy vasrudam teljesen alkalmas lesz az ajtók bezúzására.