– Valósággal úgy tetszett, mintha helyzetem rosszabbodott volna. Eddigelé, ha az időgép elveszésének gyötrelmes éjszakájától eltekintünk, az a remény tartotta bennem a lelket, hogy végre mégis csak megmenekülök. De most megzavarták ezt a reményemet az uj fölfedezések. Eddigelé úgy gondoltam, hogy csupán az apró emberkék gyermekes együgyüsége gördít elém akadályokat s valami ismeretlen erő, amelyet azonban, amint megismerem, le is győztem. Most pedig teljesen uj elemre bukkantam az undorító morlockokban – valami emberietlen, ellenséges elemre. Ösztönszerűen utáltam őket. Eddig úgy voltam, mint az, aki árokba zuhant, s azon jár az esze, hogy szabadulhatna az árokból. Most pedig úgy voltam, mint a csapdába került vad, amelyre lecsap az ellensége nemsokára.
– Ha megmondom, milyen ellenségtől féltem, elcsodálkoztok. Ez az ellenség az uj hold sötétsége volt. Weena verte belém ezt a félelmet nehány eleinte érthetetlennek látszó megjegyzésével a fekete éjszakákról. De most nem volt már nehéz kitalálnom, mit jelenthetnek a közelgő fekete éjszakák. A hold fogyóban volt: a sötétség hosszabbra nyult minden éjszaka. Most már legalább megértettem valahogy azt is, miért félnek az apró földfelettiek a sötétségtől. Homályosan sejtettem annyit, hogy a morlockok valami ocsmány gyalázatosságot követhetnek el az uj hold leple alatt. Teljes bizonyossággal éreztem, hogy második hipotézisem messze esik a valóságtól. Lehet, hogy a földfeletti nép valamikor kiváltságos arisztokraczia volt, amelyet gépiesen szolgáltak a morlockok; de ez már nagyon régen lehetett. Az a két faj, amelyre az emberiség a fejlődés során szétvált, teljesen uj viszony felé haladt vagy talán oda is érkezett már. Az eloik elhanyatlottak, mint a karolingi királyok, szépségük merő gyöngeség volt. Puszta szokásból övék volt még a föld, mivel a morlockokra nézve, kik számlálhatatlan nemzedéken keresztül föld alatt éltek, a föld napfényes felszine elviselhetetlenné vált. S a morlockok készítették ruháikat – okoskodtam tovább, – ők gondoskodtak megszokott szükségleteikről, talán a szolgaság idejéből eredő régi szokás kényszerüsége következtében. Olyanformán, mint ahogy az álldogáló ló kapál a lábával vagy mint ahogy az ember puszta kedvtelésből gyilkolja az állatokat: mivel hajdani, most már megszünt szükségletek emlékeként megmaradt a szervezet erre való hajlandósága. De a régi rend nyilvánvalóan nagyrészt már megváltozott. A gyöngéd emberkék nemezise gyorsan közeledett. Emberöltőkkel előbb, ezernyi emberöltő előtt kiüzte az ember testvérét a kényelem és a napfény országából. S ez a testvér visszatérőben volt most – megváltozva.
– Az eloik elkezdték már megtanúlni újra a régi leczkét. Kezdtek már megismerkedni újra a félelemmel. S egyszerre csak eszembe jutott annak a lakomának az emléke, amelyet a földalatti világban láttam. Különös módon támadt fel bennem ez az emlékkép; nem elmélkedésem folyama elevenítette fel, úgy volt inkább, mintha kivülről dobták volna belém kérdés alakjában. Azon voltam, hogy visszaidézzem emlékezetembe a földalatti asztalra rakott eledel alakját. Csak határozatlanúl emlékeztem, de mintha valami ismerős dolog lett volna. De hogy mi volt, azt nem tudtam még akkor megmondani.
– De végre is, bármily gyámoltalanok voltak is apró emberkéim titokzatos félelmökkel szemben, én nem osztoztam gyámoltalanságukban. Én ebből a korból érkeztem közéjük, az emberi faj emez első nagyobb fejlődési korszakából, mikor a félelem nem hat bénitóan s a titokzatosság elvesztette ijesztő hatását. Én legalább védekezni akartam. További késlekedés nélkül elhatároztam, hogy szert teszek fegyverekre s valami erősségre, melyben nyugodtan alhatom. Ha ez a menedékem megvan, akkor erről az alapról bátran a szemébe nézhetek ennek a furcsa világnak azzal az önbizalommal, melyet elvesztettem, mikor megtudtam, minő teremtmények kényének vagyok kitéve minden éjszaka. Éreztem, hogy nem tudok többet aludni addig, míg fekvőhelyem biztosságban nem lesz tőlük. Borzalommal összerázkódtam, ha elgondoltam, hogy már eddig is mennyire tanúlmányozhattak.
– Egész délután ide-oda sétáltam a Themze völgyében, de nem találtam semmi olyat, ami megközelíthetetlennek látszott volna. Minden épület, minden fa, olyan volt, hogy oly ügyes kúszók, aminők kútaikról itélve a morlockok voltak, játszva megmászhatták. Majd eszembe jutott a zöld porczellán-palota magas oromzata s falainak sima ragyogása; s estefelé Weenát mint egy kis gyereket vállamra véve, elindúltam délnyugatra felfelé a dombokon. Úgy számítottam, hogy a palota hét-nyolcz mértföldnyire van, pedig lehetett vagy tizennyolcz mértföldnyire. Először ködös, nedves délután láttam a palotát, mikor minden távolság csalóka módra kisebbnek tetszik. Emellett lógott már az egyik czipőm sarka s a talpából kiállt egy szeg úgy, hogy valósággal megsántúltam. Kényelmes öreg házi czipő volt ugyanis a lábamon. Jóval napnyugta után volt már, mikor megláttam a palotát, körvonalai feketén meredeztek az égboltozat sápadt sárgaságában.
– Weena eleinte rettentően örült annak, hogy hordozom; de nemsokára lekivánkozott vállamról, s oldalam mellett szaladt tovább. Időnkint el-elszökkent mellőlem jobbra-balra, hogy virágot tépjen, s azután zsebembe gyömöszölte. Megtömte minden zsebemet, de végre arra a következtetésre jutott, hogy zsebeim kissé excentrikus vázák virágdiszítésre, mert az bizonyos, hogy erre a czélra használta őket. De ez eszembe juttat valamit. Mikor átöltözködtem, ezt találtam a zsebemben…
Az időjáró szünetet tartott, zsebébe dugta kezét s letett a kis asztalra szó nélkül két hervadt virágot, melyek rendkivüli nagy, fehér mályvákhoz hasonlítottak. Azután folytatta az elbeszélést.
– Amint ráborúlt a világra az esteli csönd s mi még egyre folytattuk útunkat a domb tetejére Wimbledon felé, Weena elfáradt s visszakivánkozott a szürke kőházba. De én megmutattam neki a zöld porczellán-palota távoli ormait s iparkodtam megértetni vele, hogy menedéket keresünk az ő félelme elől.
– Ismeritek azt a nagy csöndességet, amely az esti szürkület előtt mindenre ráborúl. Még a szellő is elhallgat a fák között. Engem mindig várakozó hangulat száll meg az esteli nyugalom idején. Az égbolt tiszta volt, messze elnyúlt s csak a távol alkonyatban tarkitotta egy pár vízszintes sáv. Ez éjszaka a várakozás érzete erősebb volt bennem a félelemnél. Abban a nyugalmas félhomályban érzékeim szinte természetfölötti módon megélesedtek. Mintha éreztem volna még azt is, hogy talpam alatt üres a föld. Szinte láttam, amint a morlockok ide-oda járnak hangyabolyaikban a föld mélyében s várják, hogy besötétedjék. Izgatottságomban azt képzeltem, hogy benyomulásomat barlangjaikba úgy fogják fel, mint hadüzenetet. De mért is vették el időgépemet?
– Igy folytattuk útunkat a csöndességben, s a szürkület lassan átolvadt az éjszakába. A távolság tiszta kéksége fakóra vált, s egymás után felbukkantak a csillagok. A föld elsötétedett, a fák megfeketedtek. Weenát félelem és fáradtság fogta el. Karomba vettem, beszélgettem hozzá, dédelgettem. Amint egyre jobban sötétedett, átölelte nyakamat, lehunyta szemét, s vállamhoz szorította kis arczocskáját. Igy mentünk le egy hosszú lejtőn a völgybe, ahol a sötétben csaknem beleléptem egy kis folyóba. Átgázoltam rajta, s felballagtam a völgy túlsó oldalára, elhaladva egy csomó hálóépület, s egy szobor mellett, amely Faunt vagy valami efféle alakot ábrázolt. A szobor feje le volt törve. A völgy lejtőjét csupa ákáczfa borította. Mindeddig nyomát sem láttam a morlockoknak, de még kora éjszaka volt s a hold keltéig hátra voltak még a legsötétebb órák.
– A legközelebbi domb tetejéről láttam, hogy sűrű erdő terül el előttem. Feketesége messzire elnyúlt. Habozva megálltam. Sem jobbra, sem balra nem láttam végét. Nagyon fáradt voltam, különösen kisebesedett lábam sajgott. Amint megálltam, Weenát óvatosan letettem a vállamról, s leültem a pázsitra.
– Nem láttam már sehol a zöld porczellán-palotát s nem tudtam bizonyosan, jó irányban járok-e. Belepillantottam az erdő sürűjébe, s elgondolkoztam, mit rejthet magában. Az ágak sürű tömkelegébe bizonyára a csillagok fénye sem hatolt be. Azután ha más veszedelem nem is leselkedett a rengetegben, gyökerek és fatörzsek mindenesetre voltak benne, amelyekben felbukhattunk vagy elvágódhattunk volna. E mellett a nap izgalmaiba bele is fáradtam rettenetesen. Elhatároztam tehát, hogy nem vágok neki az erdőnek, hanem a szabad dombtetőn töltöm az éjszakát.
– Weena nagy örömömre mélyen aludt. Beburkoltam ujjasomba s letelepedtem mellé, hogy viraszszak, mig föl nem kel a hold. A domboldal nyugodt volt és elhagyott, de az erdő feketeségéből olykor-olykor élő lények mozdulása hallatszott. Fölöttem csillagok tündököltek a tiszta, derült éjszakában. Csillogásukban volt valami baráti vigasztalás. A régi konstellácziók eltüntek az égboltozatról: az a lassu mozgás, amelyet századok során alig lehet észrevenni, régen ismeretlen uj csoportozatokba rendezte el a csillagokat. De a tejut még mindig a régi foszlányos, csillagporral telehintett lobogó volt. Délfelé, ha ugyan jól tájékozódtam, ragyogó vörös fényű uj csillagot láttam: tündöklőbb volt sokkal, mint a mi zöld Sziriuszunk. És a számtalan sziporkázó fénypont között egyetlen fényes bolygó ragyogott szeliden, állhatatosan, mint valami régi jóbarát arcza.
– Amint a csillagokra néztem, egyszerre csak eltörpült minden bajom s a földi élet minden nyomorusága. Mérhetetlen távolságukra gondoltam s arra a mozgásra, amely ellenállhatatlanul ragadja őket az ismeretlen multból az ismeretlen jövendőbe. A napéjegyennek százados előnyomulására gondoltam, arra a körmozgásra, melyet a föld tengelye végez. S ez a hallgatag mozgás összesen negyvenszer ismétlődött csak azalatt a száz meg százezer esztendő alatt, amelyen keresztülutaztam. S mig ez a néhány mozgás történt, az alatt minden tevékenység, minden hagyomány, a földi szervezetek komplexuma, a nemzetek, a nyelvek, az irodalmak, a törekvések, sőt annak az embernek, amelyet én ismertem, még az emlékezete is elveszett, kipusztult nyomtalanul. S helyébe támadtak ezek a törékeny teremtések, akik hatalmas elődeiknek emlékét sem őrizték meg s támadtak azok a fehér valamik, akik rémületet oltottak belém. Majd eszembe jutott az a nagy félelem, amely a két fajt egymástól elválasztja s ekkor hirtelen megborzadva, először ötlött elmémbe világosan az a gondolat, mi lehetett az az eledel, amit láttam. De ez a gondolat túlságosan borzalmas volt! Rátekintettem a kis Weenára, aki ott aludt mellettem, arczára, amely fehér volt és szeliden csillogott, mint a magasban a csillagok s kivertem fejemből nyomban azt a gondolatot.
– Azon a hosszu éjszakán iparkodtam gondolataimat, amennyire csak tellett tőlem, távol tartani a morlockoktól. Azzal töltöttem az időt, hogy az égboltozat uj bonyodalmában keresgéltem nyomait a régi konstelláczióknak. Az égbolt, kivéve valami ködös felhődarabfélét, nagyon tiszta volt. Néha-néha valószinüleg el is szundikáltam. Végre hosszu virasztásom után derengeni kezdett a keleti égboltozat, mintha valami szintelen tűz verődött volna vissza rajta s feltünt a hold vékony sarlója, fehéren, sorvadozva. S nyomában azonnal, lebirva, elfojtva a holdat, megérkezett a hajnal, eleinte sápadtan, majd pirosodva, meleget hozva. Morlockok egész éjszaka nem közeledtek hozzánk. Nyomukat sem láttam a domb tetején. Az ujuló nap felébresztette önbizalmamat és csakhamar szinte úgy tetszett, hogy félelmem oktalan volt. Felálltam s ekkor éreztem csak, hogy lábam, amelyen a rossz sarku czipő volt, bokában megdagadt s talpam sajog. Ujra leültem hát, lehuztam mind a két czipőmet s elhajítottam.
– Felébresztettem Weenát s bementünk az erdőbe, amelynek kellemes zöldjében nyoma sem volt az éjszakai ijesztő feketeségnek. Találtunk benne gyümölcsöt is s lecsillapítottuk éhségünket. Nemsokára találkoztunk egy csomó apró emberkével, akik nevetgéltek, tánczoltak a napfényben, mintha az, amit éjszakának mondunk, nem is volna a természetben. S ekkor ujra eszembe jutott az a hus, amit láttam. Most már bizonyosan tudtam, mi volt, és szivem mélyéből szánni kezdtem azt az utolsó gyönge kis patakot, ami az emberiség hatalmas folyamából megmaradt. Világos volt előttem, hogy az emberi hanyatlás hosszu korszakában a morlockok tápláléka valamikor nagyon összezsugorodott. Talán patkányokból s más eféle férgekből éltek. Ma is sokkal kevésbbé válogatós az ember a táplálékában, mint hajdanta volt, sokkal kevésbbé, mint bármelyik majom. Előítélete az emberi hússal szemben nem természete mélyén gyökerező ösztön. És igy az embereknek emez emberietlen fiai…! Igyekeztem tudományos szempontból vizsgálni a dolgot. Bizonyos, hogy sokkal kevésbbé emberek és sokkal távolabb esnek tőlünk, mint három-négyezer év előtti emberevő őseink. S az értelem, amely a dolgoknak ezt a rendjét elviselhetetlenné tette volna, megszünt. Miért bántana a dolog? Hiszen ezek az eloik tulajdonképpen nem is egyebek, mint hizlalt barmok, amelyeket a morlockok hangyafajtája tenyészt a maga számára. S mig így tépelődtem, a kis Weena ott tánczolt vigan mellettem!
– Majd, hogy meneküljek a borzalomtól, mely önkéntelenül elfogott, megpróbáltam olybá venni a dolgot, mint az emberi önzés szigoru büntetését. Az ember nem törődött azzal, hogy kényelmét és gyönyöreit embertársának verejtékén vásárolja meg, a kényszerűség jelszavát hangoztatta kifogásul s az idők teljével végre ránehezedett saját magára is a kényszerűség. Még arra is ráfanyalodtam, hogy, mint Carlyle, gúnyolni próbáltam ezt a nyomorult, hanyatlásnak indult arisztokracziát, de azért lehetetlen volt elmémet megnyugtatnom. Bármily mélyre sülyedt is értelmi képességük, az eloik mégis csak sokkal inkább emberek maradtak, semhogy számot ne tarthattak volna rokonszenvemre, s akaratom ellenére osztályosává lettem hanyatlásuknak és félelmüknek.
– Akkortájt nagyon határozatlan gondolataim voltak még csak arról, amit tenni fogok. Mindenekelőtt biztos menedékhelyet kellett találnom s rajta kellett lennem, hogy valahogyan szert tegyek ércz- vagy kőfegyverekre. Ezekre volt szükségem legelőször. Azután reméltem, hogy szerzek majd valahogyan tüzet, hogy legyen fegyverül a kezem ügyében valami fáklya, mert azt már tudtam, hogy ez a leghatásosabb eszköz a morlockok ellen. Azután ki kellett eszelnem valami utat-módot arra, hogy a fehér szfinx alatt levő bronzajtókat betörhessem. Valami faltörő-eszközön törtem a fejem. Az a meggyőződésem volt, hogy ha bemehetek ezen az ajtón s vihetek magamnak világító fáklyát, ráakadok az időgépre s megmenekülök. Azt sehogy sem tudtam elképzelni, hogy a morlockoknak lett volna ahoz való erejük, hogy a gépet messzire elvigyék. Föltettem magamban azt is, hogy Weenát elhozom magammal a mi korunkba. S efféle terveket forgatva fejemben, folytattam utamat Weenával afelé az épület felé, amelyet képzeletemben lakóhelyünkül szemeltem ki.