(PORTUGÁL HISTÓRIA.)
I.
Mély gyászba borulva ült Dom Gil, a zöld nadrágú, a Szent-Bálint-vendéglő erkély-ajtajánál, mely a Tajora bámult.
Kócsagtollas birétomát lehúzta az orrára, és előkelő ujjai szomoruan turkáltak fürteiben, melyek egy idő óta fehér szinben hivalkodtak. Szomoruan, mondom, mert az október hónap gyalázatos még Portugalliában is.
Odakünn, a Tajo piszkos habjai lomhán hömpölyögtek a nagy semmi felé. Az utczán fázós emberek nyargaltak adni és venni, rászedni felebarátjaikat, koldulni vagy páváskodni, s legkivált enni, hosszan, hosszan, örökkön enni, mint a sertések. Mindezek az emberek el valának merülve szennyes gondolataikba, s nem látták Dom Gilt és az ő zöld nadrágját.
Benn, a korcsmában, már alig volt ember. A pinczérlegények unták a létet, és ásitozva csörömpöltek tányéraikkal. Ezek se vették észre a Dom Gil zöld nadrágját. Megszokták már régen.
Dom Gil fázott, el volt keseredve, és nem találta helyét a világban. Öngyilkos gondolatok emésztették, és kétségbeesetten ismételgette:
– Meg fogok házasodni, meg fogok házasodni.
II.
A legsötétebb gondolatok a legcsábitóbbak. Az örvény mindig jobban vonz, mint a forrás. S Dom Gil, számos üveg xeresitől megittasodva, makacsul megmaradt fekete elhatározása mellett.
Csakhogy volt egy kis bibéje a dolognak.
Dom Gil értett ezer dologhoz, tudott mindent, Dom Gil gyönyörü közjátékokat irt, s zöld nadrágja a legszebb zöld nadrág volt egész Portugalliában. De mivel rendet tartott a tanulmányaiban, s a hívságok tanulmányozását kilenczvenedik évére tartotta fenn, Dom Gil nem igen tudott különbséget tenni szoknya és szoknya között.
– Tanácsot fogok kérni Dom Sanchotól.
Ez a Dom Sancho nevezetes ember volt. Egész nap a kávéházban ült és folyvást hunyorgatott. Nagyra becsülte a Dom Gil zöld nadrágját, s tele volt kiváló erényekkel.
– Ó, Dom Sancho – kérdezte tőle Dom Gil – ért-e ön a kicsinyes hívságokhoz?
– Fölötte – válaszolt Dom Sancho. – De semmit se tudok jobban, mint az asszonyra vonatkozó tanulmányokat. Tudom, mit mondanak róla az egyházatyák és a szent inkvizitorok, s képes vagyok értekezni róluk úgy a történelem, mint a bölcsészet és a néprajzi tudományok nézőpontjából. Nem titok előttem a hét asszonyi szépség, s könyv nélkül tudom a hetvenhét módot, a melyen megnyerhetni őket. Félelmetes tudós vagyok e tekintetben.
Dom Gil nagyra becsülte a Dom Sancho itéletét, mert nem volt ismeretlen előtte, hogy Dom Sancho nagyra becsüli az ő zöld nadrágját. Azért ilyeténképpen szólt Dom Sanchohoz:
– Asszonyt keresek.
A meglepő kivánság Dom Sanchot nem hozta zavarba:
– Menjünk a Szent-Izidor-kávéházba – szólott.
III.
A Szent-Izidor-kávéház fényesen ki volt világitva. Az apró kerek asztalok körül asszonyok és lányok ültek nagy füstfelhőben, mindannyian türelmesen, némelyek egy-egy nemes úr oldalán. A nagyobb társaságban ülő hölgyek többet ittak és többet beszélgettek; ellenben azok, a kiket nem környékeztek nemes urak vagy harczfiak, csöndesebbek és szomoruak voltak.
Alig hogy beléptek, Dom Gil figyelmét két hölgy keltette fel, a kik egy asztalnál ültek, de egy szót sem szóltak egymáshoz. Az egyik éltes delnő volt, s evett, a mennyire a fogai engedték; a másik fiatal leány. Ez nem evett, ellenben úgy nézett maga elé, mintha mindenen csodálkoznék: a sürgő-forgó pinczérlányokon, a pipázó harczfiakon, a faragványos oszlopokon, és a sárgaréz-amoretteken is, a melyek mézzel teli poharat tartottak eléje.
Dom Gil hirtelen elhatározással fölkelt, ott hagyta Dom Sanchot a gránát-vize mellett, s a hölgyekhez sietett. Asztalukhoz érve, levette birétomát, mélyen meghajlott és tisztelettudóan így szólt:
– Én Dom Gil vagyok, a zöld nadrágú.
A hölgyek előbb összenéztek, aztán mindaketten felállottak. Az éltes delnő lenyelt egy nagy darab süteményt, és helylyel kinálta meg Dom Gilt. A fiatal leány így szólt:
– Nevem Melancolia.
– Nemde, kisasszony – kérdezte Dom Gil – ön édes testvére ama nagyhirü Dulcineának, a kiért spanyolországi rokonom, az elmés, nemes Don Quijote de la Mancha epedett?! Vonásai és szende arczulata kétségtelenné teszik ezt előttem.
– Nem, uram – felelt a fiatal leány – én egyszerüen Melancolia vagyok.
– Ó, nemes Dom – vágott közbe az éltes delnő – ne ejtsék önt e szavak tévedésbe: Önnek van igaza. Húgom maga sem ismeri úri rokonságát, mert gyermekkorában czigányok rabolták el szüleitől, kik azóta meghaltak. Legyen üdvözölve asztalunknál!
Dom Gil leült, és jó sokáig maradt a hölgyek asztalánál, mert igen jól találta magát. Elbeszélgettek különböző szép dolgokról: a május hónap bájáról, az érett kor előnyeiről, és még sok egyebekről. Tulajdonkép csak az éltes delnő beszélt. A fiatal leány hallgatott, s nagy fekete szeme csodálkozva tapadt a Dom Gil ősz szakállára.
Mikor Dom Gil elhagyta a Szent-Izidor-kávéházat, jókedvü volt, és így szólt Dom Sanchohoz:
– Feleségül veszem e leányt.
– Vagy úgy?!… – álmélkodott Dom Sancho.
De többet nem szólt egy szót se, mert Dom Sancho filozóf volt.
IV.
A harangok zúgtak, a püspök latin szavakat mormogott, Melancolia csodálkozva nézte az oltár faragványait, s Dom Gil büszkén feszitett zöld nadrágjában a templomi nép előtt. A frigy megtörtént.
Szégyenkezve kell megvallanunk, hogy Dom Sancho, valahol hátul, épp úgy vigyorgott, mint a többi szájtátó. S mikor este, a kávéházban elmondta czimboráinak az egész történetet, hozzá tette, hogy a szegény Dom Gil, akármily kiváló férfiu is az ő zöld nadrágjában, semmit se sejt az asszonyok hetvenhét gonoszságáról.
Az eseten sokat nevettek. A portugál tudvalevőleg a legvidámabb nép egész Európában, s mint az ének mondja:
Vigan dudál
A portugál;
Mindegy neki: jó, rossz hajó,
Május avagy deczember hó,
Vigan dudál
A portugál.
V.
Melancolia, mikor először szétnézett a világban, azon vette észre magát, hogy őt keresztül-kasul szerették urak és borbélylegények. A borbélylegények egy kicsit többször verték meg, az urak egy kicsit rosszabbul bántak vele: ennyi volt az egész különbség.
Dom Gil nem verte meg soha s Dom Gil nem bánt vele rosszul. Melancolia igen különösnek találta ezt az ősz szakállu embert.
És mikor az éltes delnő egyszer néhány szót sugott a fülébe, úgy, hogy Dom Gil ne hallja: Melancolia életében először mondott valamit.
Azt mondta, hogy:
– Nem. Ő igen különös ember, és én engedelmes szolgálója leszek.
Az éltes delnő nem tudott hova lenni bámulatában.
De igen okos asszony volt ám ez az éltes delnő, s leküzdvén felindulását, így szólott magában:
– Bizzuk az időre a dolgot.
A mit az éltes delnő az időtől várt, azt sokkal jogosabban várhatta volna a zöld nadrágtól. De még az éltes delnő sem volt oly okos és számitó, hogy figyelembe vette volna a Dom Gil zöld nadrágját.
Egy szép nap Dom Gil fölkerekedett és így szólt Melancoliához:
– Elmegyek a hársfák és a tölgyek közé. A hársfák és a tölgyek szeretik nézni zöld nadrágomat.
Melancolia egyedül maradt és csudálkozva nézett körül a szobájában.
VI.
Nem tudnám egész bizonyosan megmondani, hogy a hársfák és a tölgyek csakugyan annyira lelkesedtek-e a Dom Gil zöld nadrágja iránt, mint Dom Gil képzelte, de annyit mondhatok, hogy ez a zöld nadrág igen különös nadrág volt.
Mert bűvös nadrág volt ám ez a zöld nadrág, úgy tessék elgondolni. Kelméjét nagy szakállu törpék szőtték smaragd kövek fénysugaraiból, és tündérek voltak a szabói. Nem is a Dom Gil számára csinálták; csak úgy jutott hozzá rejtelmes véletlenből. Minden emberöltőben készitenek ilyet a láthatatlan munkások, s a zöld nadrág azé, a ki nem keresi, hanem csak úgy, véletlenül akad rá.
Dom Gil nem kereste; úgy bukkant rá, a mint egy holdvilágos este az erdőn barangolt. »Lám, milyen szép zöld nadrág! – szólt magában. – A szövete szint játszik, és czimernek aloe-virág van hímezve rajta.«
Dom Gil szegény volt, mint a templom egere, és öltözete rongyokból állott. Felhúzta a szép zöld nadrágot, és végig páváskodott vele az ezüst párás tisztáson.
Mikor a cserjéhez ért, már világosan hallotta, a mint egy csóka azt mondta egy varjúnak:
– Ime, a dicső Dom Gil, a ki nagy dolgokra van hivatva!
– Az ám, szegény Dom Gil! – sajnálkozott a varjú.
A ki a zöld nadrágot felhúzta, tisztán értette a madarak beszédét.
De nemcsak a madarak nyelvén tudott, hanem értette azt is, a mit a reszkető nyárfalevelek zizegnek egymásnak, s nem maradt titok előtte, mit zúg az erdő sejtelmes éjszakákon, miért morognak a hegyek, mit karatyolnak a kis vizek, és mért, kire haragszik a tenger. A ki a zöld nadrágot felhúzta, az úgy olvasott az égboltozatból, mint más a nyitott könyvből; a csillagok járásából ki tudta betüzni a jövendő titkait, az abrakadabra abéczévé vált előtte, s ha azt akarta megtudni, hogy akárhol mi történt, csak dobbantania kellett, hogy a mult összes szolgáló szellemei ijedten jelenjenek meg parancsszavára. A ki a zöld nadrágot felhúzta, megértette, miért sietnek a kis folyók a tengerbe, miért les a menyét a szárnyasokra, és tudta, hogy mit akarnak a szegény kis földi férgek. Mondom, bűvös nadrág volt ez a szép zöld nadrág.
De – reszkessetek a tündérektől, ha ajándékot hoznak is! – a zöld nadrágnak volt egy szörnyü átka. A ki felhúzta, azt menten elfogta egy égető szomjuság: az a vágyakozás, hogy emberek és madarak, erdő és tenger, plánták és földi férgek, mind, mind azt susogják körülötte folyton, örökké:
– Ó, milyen szép zöld nadrág! Ó, milyen szép zöld nadrág!
VII.
– A hársfák és a tölgyek szeretik nézni zöld nadrágomat – így vigasztalta magát Dom Gil, a hányszor az utczagyerekek megcsúfolták és köveket dobáltak utána. És egyre többet járt a hársfák és a tölgyek közé, a melyeknek csak ő értette a nyelvét.
Melancolia ezalatt egyedül ült otthon és pergette a rokkáját. Melancolia nem értett semmit; csak nézett ki az ablakon nagy, fekete szemével, de nem látott odakünn egyebet érthetetlen tarkaságnál. Melancolia sehogy se tudta felfogni, mire ez az egész, különös világ.
VIII.
Dom Gilnek a házikója künn állott a város végén, közel az erdőhöz. A házikó előtt egy kis kék pántlika folydogált, melyet Dom Gil úgy hítt, hogy: a folyó.
Egyszer, a mint Melancolia egyedül üldögélt ablakánál, rokkáját pergetve, egy vándor tartott a kis kék viz felé, láthatóan azért, hogy szomjuságát oltsa. Vidám vándor volt; kakastollas kalapját félrecsapta a fején s harsányan fütyörészett.
A mint meglátta Melancoliát az ablaknál, hirtelen mást gondolt. Oda ment az ablakhoz s bekiáltott hozzá:
– Ereszsz be, szép virágszál.
– Nem – felelt Melancolia – ő igen különös ember, s én engedelmes szolgálója leszek.
De az ajtó nyitva volt, és a vándor bement.
– Csak egy csókot kérek – szólott a küszöbről. – De ha kettőt adsz, azt se bánom.
– Nem lehet – szólt Melancolia. – Ő igen különös ember, s én megígértem, hogy engedelmes szolgálója leszek.
– Ne tréfálj, lelkem – suttogott a vándor. – Szép asszonynak nem a rokkánál a helye.
– Ó – zokogott Melancolia – mily borzasztó, hogy meg kellett csalnom ezt az igen különös és igen derék embert!…
– Isten jó nap, szolgám – készülődött a vándor. – Még hosszu utam van, s mindjárt beesteledik.
– De hát kicsoda vagy? És hová méssz? Nem jössz vissza többet?
– A nevem: Soha Másnap – válaszolt a vándor.
Félrecsapta a kalapját és fütyölve ment tovább. Melancolia csudálkozva nézett utána.
IX.
Ettől fogva Melancolia összetett kézzel ült rokkája mellett és csak nézett ki az ablakon. A munka nem haladt előre, de Melancolia nem bánta.
És sorra előjöttek a Szent-Izidor-kávéházi ismerősök, mondván:
– Az eszelős nincs itthon, Melancolia. Mért nem eresztesz be?
Melancolia vállat vont, és az ismerős bement.
Ezek legalább selyemkendőkről, csipkés ruhákról és fülbevalókról beszéltek neki. Dom Giltől pedig már soha se hallott egyebet, csak azt, hogy:
– Megyek a hársfák és a tölgyek közé.
A szomszédok eleinte csak nagyokat nevettek, s »helyes«-t bólingattak, mert Dom Gil nem ivott velök. Később azonban nagyon megharagudtak, látván, hogy Dom Gil nem jött rá a dologra.
Egy szomszéd érte ment a hársfák közé és igy szólt hozzá:
– Nemes Dom, kövessen engem, hogy ha látni akar valamit.
És mondott még egyet-mást, nem tudom mit.
– Az nem igaz – szólt Dom Gil. – Ő édes testvére Dulcineának, kiért spanyolországi rokonom epedett.
De igaz volt.
– Meggyaláztad zöld nadrágomat! – kiáltott fel Dom Gil, s kiűzte házából Melancoliát. Aztán sirva fakadt, s elment a hársfák és a tölgyek közé, elpanaszolni nekik bánatát.
X.
Egy este kopogtattak a Dom Gil ajtaján. Ismeretlen ember nyitott be, a ki igy szólt hozzá:
– Uram, egykori feleséged nagy nyomoruságban fekszik a Szent-Balázs-ispotályban. A sebek elemésztették arczát, és a lehellete türhetetlen. Koldusabb a koldusnál, és ha te is elhagyod, mint elhagyta mindenki, a közös élelmen fog tengődni, s a közös sirba fogják eltemetni.
Dom Gil fehér lett mint a fal, és azt mondta, hogy:
– Megyek.
Mikor az ispotályhoz értek, az ismeretlen igy szólt:
– Nem fogsz ráismerni, uram. Nagyon megváltozott. Nincs meg belőle semmi, csak a nagy fekete szeme.
Dom Gil fölemelte a fejét.
– Tévedésben vagy, uram – szólt kevélyen. – Azon a napon, melyen megtaláltam zöld nadrágomat, szent fogadást tettem, hogy mindenha gyámola leszek a szegényeknek, az elhagyatottaknak, a betegeknek. Ezért jöttem el. És ne hidd, mintha lágy érzelmek űztek volna e küszöbhöz. Ahhoz, a kinek ilyen zöld nadrágja van, nem fér efféle gyengeség.
És megigazitotta fején birétomát.
XI.
Melancolia hosszu ideig sinlődött. Ez idő alatt Dom Gil hűségesen megtartotta szent fogadását, melylyel zöld nadrágjának tartozott, s egész nap ott ült a szerencsétlen mellett. Lágyan szólt hozzá, mint gyerekhez szokás, s igyekezett kitalálni titkos óhajtásait. Beszélt neki a plánták díszruháiról, a csillagok kalandos utjairól, s a pacsirta szerelméről. Melancolia csak nézte, s hallgatott.
– Mire gondolsz, Melancolia?
– Ó, Dom Gil, azon gondolkozom, hogy milyen különös és milyen derék ember ön!
XII.
Egy napon végre a kaszás ember megjelent a szegény nyomorult ágyánál. Leült a lábánál, mintha otthon lett volna, s egy kicsit várakozott. Melancolia csodálkozva nézett rá.
Dom Gil ráborult az ágyra, s csöndesen sirdogált. Bizonyára megfeledkezett arról, a mit az ismeretlennek mondott vala.
– Ó, Dom Gil – szólt Melancolia – adja ide a kezét, hadd csókoljam meg!
Egész életében soha se szólt máskor, csak ha kérdezték. Most beszélt magától legelőször.
Dom Gil nem mocczant. A sovány, nedves kéz bátortalanul tapogatózott maga körül, mintha valamit keresett volna.
– Köszönöm, Dom Gil, hogy ilyen irgalmas volt hozzám, hogy ápolt s nem hagyott el nyomoruságomban. Én nyomorultul megcsaltam önt s ön nagylelkü volt irántam. Köszönöm, Dom Gil. És még jobban köszönöm, hogy egykor, akkor nyájas volt hozzám. Köszönöm, Dom Gil.
Dom Gil megfogta az erőtlen kezet és elboritotta csókjaival.
– Ön mindig különös ember volt, Dom Gil – folytatta Melancolia – de most már tudom, hogy milyen fő-fő magas ember. Lám, milyen szép aranyláncz van a nyakán, aranyláncz és aranykereszt, gyémántokkal köröskörül… Ó, hogy elvakitanak ezek a gyémántok!… Fáj látnom, Dom Gil, fáj látnom…
Látomásai voltak szegénynek. Dom Gil zokogni kezdett.
A kaszás ember lassan fölemelkedett és csontos ujjait rátette a haldokló homlokára. Melancolia szeme csöndesen lecsukódott.
Harmadnap Dom Gil eltemettette Melancoliát, aztán kiment a hársfák és a tölgyek közé, hogy kisirja előttük bánatát. Az erdő értelmetlen dolgokat zúgott a fülébe, s Dom Gil igy panaszkodott a nagy egyedülvalóságnak:
– S ő sem látta meg zöld nadrágomat!