I.
Huber úr vasárnap délelőtt sétálni vitte a gyermekeit: pápaszemes, vézna, komoly kis fiát – egy összeaszott öreg legénykét – és tíz esztendős nyurga leánykáját, a ki olyan érdeklődéssel nézelődött az utczán, mintha bizony rá is tartoznék ez a szép világ. Szegényke, még nem tudta, hogy semmi köze a föld kéjeihez, s hogy a napsugárt, és a víg zenét, a holdvilágos éjeket a Como partján s a velenczei szerenádokat, a bálokat és a harangzúgásos szerelmet, a patakzó gyémántot, a pezsgő gyöngyöző nedűjét, s a libegő, suhogó, varázslatos selyemruhákat nem az ő számára találták fel. Fogalma se volt róla, hogy a papája azok közé az alsóbbrendű állatok közé tartozik, a kiket erkölcsi halottaknak nevez a világ, s hogy következésképpen ő rá is csöndes, nagyon csöndes élet, nagy meghúzódás és mostoha szerencse, sok lemondás, és még több megaláztatás várakozik.
Száraz, hideg januári nap volt, s a merre mentek, keményre fagyott hó csikorgott a lábuk alatt. Az öreg legényke apró léptekkel baktatott előbbre, s szomorúan nézte a csillogó jégszemektől fehérlő útat, mintha érezte volna, hogy minden lépése egy igen-igen komor helyhez viszi közelebb. A leányka folyvást csipogott, mint egy sárga szájú kis veréb, s Huber úr elmélázott.
– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz – tünődött magában. – Nemsokára meg fognak tudni mindent…
De egy kellemes látomány fölverte álmodozásából.
– Vincze, Malvinka – figyelmeztette gyermekeit – amott jön Bórenbukk báró, a méltóságos úr. Szépen köszönjetek neki, mint jól nevelt gyermekekhez illik.
Csakugyan, egy viziló formájú emberi lény jött velök szembe, csodás télibundában. Nagyokat fújt, s látszott rajta, hogy igen haragszik az asztmára, mely földhöz vágja még őt is, húsz milliónyi vagyon hatalmas urát.
A pénzes-zsák, nehézkes léptekkel bár, egyre közeledett. Mikor már csak néhány lépésre voltak tőle, Vincze levette a kalapkáját, Malvinka bókolt, s Huber úr mély tisztelettel köszönt a földesúrnak:
– Alázatos szolgája, méltóságos uram!
Bórenbukk báró leereszkedéssel fogadta a társas üdvözlést s megmozdította a kalapját. Nem szólt, de nézéséből, a mely szomorú volt, mint egy beteg tehéné, határozott jóakarat volt olvasható.
Aztán tovább ment.
Huber úron valami édes melegség futott végig. Ime Bórenbukk báró, a ki a legnagyobb úr az egész megyében, megint nyájasan, sőt határozott szivességgel fogadta és viszonozta az ő szerény köszöntését! Pedig nem lehetetlen, hogy Bórenbukk báró, a ki azelőtt mindenütt megfordult, annak idején hallott az ő ügyéről… És Bórenbukk báró mégis visszaköszön neki, századszor, újra, mindig.
Tehát ismét megvolt a vasárnapi öröme. Mert voltaképpen azért andalogtak erre minden vasárnap délelőtt, hogy módjában legyen Bórenbukk bárót higienikus sétáján üdvözölnie, s hogy aztán az új találkozóra várva, erre a kegyes kalapemelintésre gondoljon szüntelen, a jövő vasárnapig…
Bórenbukk báróról sok rosszat beszéltek. Hogy katonák élelmezéséből gazdagodott meg, s hogy a hol Bórenbukk báró volt a vállalkozó, ott nyomban kiütött a tifusz. Huber úr azonban nem hitte el ezeket a meséket. Hogy ez a jólelkű, nyájas ember szegény katonák zsírján hízott volna ily kövérre!… Micsoda ráfogás!
Meg volt írva, hogy ezen a vasárnapon a szokott öröme ne legyen teljes. Már hazafelé tartottak, a mikor a vasúthoz vezető utczából hirtelen előbukkant a szolgabíró alakja. Huber úr hirtelen félrenézett; fakó arczán könnyű pirosság futott végig.
A szolgabíró fütyörészve haladt el mellette, s Huber úr lehorgasztotta a fejét.
Már vagy öt éve nem köszöntek egymásnak. A szolgabíró egyszer fenn járt Pesten, s a mikor onnan visszatért, Huber úrnak úgy rémlett, hogy nem akarja meglátni az ő szerény köszöntését. Bizonyosan hallott valamit odafönn; ámbár ki foglalkoznék még ma is az ő szerencsétlen ügyével?!…
Lehet különben, hogy csak véletlen volt az egész. Talán: eleinte nem vette észre Huber urat, s később nem sokat törődött vele. De Huber úr azóta nem mert köszönni s többé nem látták meg egymást.
Mikor hazaértek, a meleg szobába, a kis fiú köhögni kezdett.
Huber úr nem hallotta ezt a rekedt köhögést; elgondolkozott:
– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz. Nemsokára meg fognak tudni mindent.
II.
Huber úrral az történt, hogy ide s tova húsz évvel ezelőtt, elveszett a kezén egy pénzes levél. Huber úr akkor a mozgópostánál volt. Egy örökre emlékezetes éjszakán tizennyolcz pénzes levelet vett át s másnap reggel csak tizenhéttel tudott beszámolni. Az, a melyikben a legtöbb pénz volt, eltünt szőrin-szálán.
Mikor vallatóra fogták, azzal védekezett, hogy tévedésnek kell lennie a dologban. Igaz, hogy tizennyolcz levelet ismert el, de valósággal csak tizenhetet vett át. Mikor újra megolvasta a leveleket, már csak tizenhetet talált; s akárhányszor olvasta meg, mindig csak tizenhét volt.
Az átadó vállat volt. Ő mind a tizennyolcz levelet ott hagyta a Huber úr asztalán. Huber úr érezte, hogy el van veszve.
Ő, titokban, ezt a másikat gyanusította; a másik őt. A látszat Huber ellen volt. Hosszan húzódó vizsgálat után kimondották, hogy a tolvajlást nem lehet megállapítani; Huber urat azonban szélnek eresztették.
Nem maradt meg az első gondolata mellett; nem lőtte agyon magát. Mikor ártatlan!… S eleinte azt képzelte, hogy szemébe fog nézni az embereknek. De ez nehéz munka volt; lassankint belefáradt. Volt egy pár jó embere, a ki úgy tett, mintha nem szégyelné a vele való ismeretséget, de észrevette, hogy voltakép ezeknek is nagyon terhére van.
Hová bujjék el? Egy darabig azt hitte, hogy erre a czélra a nagyváros a legalkalmasabb. De a váratlan találkozások, néptelen mellék-utczákban, a hol ismerősöknek oly bajos egymást kikerülniök, elűzték a központból.
Végre – lassankint felejteni kezdték az ügyét – menedéket talált egy kis városban. Valami csekély hivatala is akadt. S hozzá látott, hogy új életet kezdjen.
Nem bántotta senki, s nyugodtan élhet, ha nem lát folytonosan rémeket. De elég volt egy hideg szó, vagy egy szokatlan tekintet, hogy kétségbe essék. Az a kicsinylő bánásmód, a melyből minden alantas sorsú ember kiveszi a maga bőséges részét, Huber urat lázba ejtette. Nem mert közeledni senkihez, s az idegen, a ki görbén nézett rá, nem sejtette, hogy egy kést forgat meg ama másik ember folyton vérző szívében.
Vannak nyomorúságok, a melyeket csak kettesben lehet elviselni. Huber úr kétségbeesésében megházasodott. Volt egy leány, a ki ismerte a szégyenét, s nem vetette meg érte. Huber úr azt a bolondot eszelte ki, hogy mivel nincs egyéb megosztani valója, megosztja vele, szegénynyel, a szégyent.
Emez okosabbat gondolt, mint Huber úr, s még elég jókor meghalt. Sajnos, nem idejekorán. A nyurga kis lány és a pápaszemes fiú homályosan még emlékeztek reá.
Hosszú időn mindenbe beleszokik az ember. S Huber úr, ha valami gazságról volt szó, találva érezte magát.
III.
Egy szép nap Huber úr azt olvasta az ujságban, hogy odafenn, Pesten, megtalálták a becsületét.
Szétbontottak egy ócska, vasúti postakocsit, s ennek egyik hasadékában ráakadtak a húsz évvel ezelőtt elveszett pénzes levélre. A levélben benne volt a régi, sok szép bankó; a Huber János becsülete hiánytalanul, makula nélkül.
Huber úrnak reszketni kezdett a keze, mialatt az ujságot betűzte, s a hogy fátyolozott szemmel tovább olvasta a hírt, két nagy, kövér könnycsepp folyt végig fakó arczán.
Aztán elkezdett kiabálni a gyerekek előtt:
– Itt van az elégtétel!… Itt van!…
A gyerekek megijedtek és sírva fakadtak.
Másnap megérkezett ártatlanságának hivatalos elismerése is. Az igazgatóság levelet intézett hozzá, melyben őszinte sajnálkozását fejezte ki.
Huber úr, húsz évi görnyedtség után, megkisérlette kiegyenesedni. S a hogy körülnézett, csodálkozással vette észre, hogy a világ nyugodtan forog tovább.
A Huber úr kis városkáján nem lehetett észrevenni semmi különös változást. A lakosság nem forrongott; sokan nem is olvasták a hírt, mások nem tudták, hogy Huber úrról van szó.
Huber úr, hogy elégtétele teljes legyen, felutazott a fővárosba. Itt, fennen köszöngetett húsz év óta nem látott ismerősöknek, a kik nem ismerték fel. Elfelejtették azok Huber urat, régen.
De Huber úr nem nyugodott s fölkereste az egykori pályatársakat. Ezek már mind szép állásban voltak, s Huber látása nem igen izgatta fel őket. Egy negyedóráig elbeszélgettek vele s megkinálták szivarral. Azután a régi bizalmassággal nyilatkoztak meg előtte:
– Most már, kedves János, eredj haza. Nagyon sok a dolgom, rendkivül sok. De hidd el, őszintén örülök.
S Huber úr észrevette, hogy éppen úgy lenézik, mintha semmi se történt volna.
Huber úr, hogy kárpótolja magát, megizlelte a vastag szivarokat s elment az orfeumba. De a havannáktól fejfájást kapott, s rájött, hogy az orfeum igen szomorú mulatság.
Belátta, hogy nincs egyéb hátra, mint haza utazni, s folytatni ott, a hol elhagyta.
IV.
Mikor a következő vasárnap Huber úr megpillantotta Bórenbukk bárót, a ki orvosa karján közeledett feléje, hálával teli szivvel, megilletődötten emelte meg a kalapját, s mint rendesen, most is figyelmeztette a gyermekeit:
– Vincze, Malvinka, szépen köszönjetek a méltóságos úrnak, a hogy jól nevelt gyermekekhez illik.
De, méltó meglepetésére, Bórenbukk báró ez egyszer nem nyúlt a kalapjához s csak az orvos fogadta a köszöntést.
Mialatt Huber úr álmélkodva nézett vissza a továbbhaladókra, Bórenbukk báró megkérdezte az orvostól:
– Ugy-e, ez az, a ki ellopta a pénzes levelet?
Az orvos felvilágosította:
– Nem lopott ez, szegény, semmit a világon. Ellenkezőleg, most derült ki, hogy igazságtalanul gyanúsították.
– Igen – felelt a báró – olvastam az ujságban. Különben nekem mindegy.
S tovább viaskodott az asztmájával.