I.
Ostoba Ágost nem esett le a trapezről; kis fekete lova, a berber Kara Musztafa, nem rugta homlokon; az a kártya-alkotmány se szakadt le alatta, a melynek legtetején mint karnevál-király trónolt. Ostoba Ágosttal az történt, hogy a mint egy szép tavaszi délután csöndesen üldögélt az Artista-kávéházban, s unatkozva olvasta az amerikai Művészélet híreit, egyszerre csak lefordult a székéről s odavágta a fejét a padlóra.
Az Artista-kávéház délután mindig tele van emberrel. Ostoba Ágost körül, a baleset előtt, egy sereg mindenféle fajta művész zsibongott. Mellette egy csapat leány ült, a kik Bing impresszáriót, a zsiványok királyát szidták, vagy a Bing hirdetéseitől elvakultan az újvilág kincseiről beszéltek, álmodoztak.
Az asszonynép sikoltozva ugrált szerte, a mikor a szalonkabátos hústömeg oda esett a kivágott czipős, formás lábak elé. A férfiak ellenben oda rohantak, s a kávés, a kinek első gondolata az volt, hogy az ijesztő látvány sokat árthat üzlete jóhírének, ordítva intézkedett, hogy a holtra vált embert vigyék a kisebbik külön szobába.
Ez azonban nem történhetett az óhajtott gyorsasággal, s az utczáról sokan meglátták a jelenetet. Egész horda tódult be a kávéházba, s a csaposlegények, a kik Ostoba Ágostot az ablaktalan fülkébe átszállították, alig tudtak maguknak utat törni. Valahonnan egy orvos is előkerült.
A külön szoba ajtaját becsukták, s míg a tíz ember közt szorongó orvos a gutaütöttet élesztgette, a rejtelmesen zárt ajtó körül ijedt, de azért nem kevésbbé lármás tanácskozás indult meg. Ez a tanácskozás nem arra irányult, hogy a hirtelen érdekessé vált szalonkabátba miképpen lehetne új életet önteni, hanem hogy a hasonló sorstól hogyan óvja magát, a ki még ráér óvakodni. Mindenki azon tanakodott, hogy mi okozhatta a szerencsétlenséget, mintha különös események és egyéni hibák nélkül soha se halna meg az ember.
Csak azok hallgattak, a kik tegnap este még vígan pofozkodtak vele a porondon. De ezekről az elfehéredett arczokról szintén ezt a kérdést lehetett leolvasni:
– Mi történhetett vele? Tiz évvel ezelőtt még gondtalan biztonsággal ugrott egyik trapezről a másikra, sohase szédült. És most, tessék, nem tud megállni a lábán! Mi történhetett vele?
Mikor a külön szoba ajtaja kinyilt, ez a szó futott végig a kávéházon:
– Él!
Mindenki megkönnyebbedett s mikor szájról-szájra járt, hogy az orvos a beteg fölépülését reméli, a kávéház visszakapta rendes képét. Este, a czirkuszban, még sokat beszéltek arról, hogy kár volt Ágostnak ifjú éveiben oly sűrűn iddogálni, de ezzel le is tárgyalták az esetet.
A következő napok mintha az orvosnak adtak volna igazat. Ágost jobban lett, hat hét mulva elhagyhatta a kórházat, megint tudott járni és beszélni. De méltóztassék elhinni nekem, hogy akármit mondott az orvos, Ostoba Ágost végérvényesen meghalt ott, az Artista-kávéház külön szobájában.
II.
A tanár, miután alaposan megvizsgálta Ágostot, így szólt hozzá:
– Tartsa meg azt az életrendet, a melyet megszabok. Ne egyék húst, ne egyék tésztát, ne egyék fűszerest, ne egyék czukrost, ne egyék sokat, ne egyék keveset. Ne egyék levest, a leves fölösleges teher a gyomornak. Ne egyék főtt húst, az nem tápláló. Ne egyék olyat, a mi izgatja, s ne egyék jóllakásig. Nem szabad bort inni, nem szabad szivarozni. Tartózkodjék minden izgalomtól, értse meg: minden izgalomtól. Mozogjon, de ne erőltesse meg magát; el ne tespedjen, de valahogy eszébe ne jusson ugrándozni. A fő: a jó levegő. Ne járjon kávéházba, feküdjék le korán, s tartózkodjék sokat a szabadban. De vigyázzon, mert az esti levegő nem tesz jót önnek. Menjen délvidékre, minél előbb, de akárhol lesz, hat óra után csukja be az ablakot. A fő az, hogy: mozogjon, de ne mozogjon sokat.
– Igenis – szólt Ágost.
Egy kicsit megbutult a sok jótanácstól; hirtelen nem tudta, hogy mit szabad hát csinálnia? Hogy némiképpen kiigazodjék, megkoczkáztatta ezt a kérdést:
– És a czirkusz?
A tanár mosolygott.
– Arról egyelőre nem lehet szó.
Ez az egyelőre folyton ott hangzott Ágostnak a fülében. Megértette, hogy nemsokára meg fog halni, s egyébre nem tudott gondolni.
Őrült félelem fogta el. Napokat töltött folytonos rettegésben, s folyton az utczát járta, mintha, a míg talpon van, nem érné utól a nyomában járó veszett kutya. Néha a sok járásban halálosan elfáradt, s csak mikor nem birta tovább, vette észre, hogy áthágta az orvos rendeletét. Ilyenkor azt képzelte, hogy ezzel a sok-sok ezer lépéssel csak még közelebb jutott a halálhoz; figyelni kezdte magán káros cselekedete hatását, s szíve vad kalapálása úgy elrémítette, hogy ordítani szeretett volna.
Mihelyt fölébredt, az volt az első gondolata:
– Még élek.
De a második már az:
– Egy nappal kevesebb van hátra.
Sajnálta az időt, a melyet alvással töltött el. Azalatt nem élt; azzal is kevesebb. Éjjel pedig kétségbeejtette, hogy nem tud elaludni. Segítségért kiabált volna, ha nem szégyenli magát; s felköltötte a szomszédait: tegyenek vele valamit, hogy el tudjon aludni.
Ágost szeretett volna még sokáig élni. Borzadva gondolt a sírra, a koporsóra, a férgekre. Mért nem hagyják a halottakat a szabadban, a napon? Mért nem adnak nekik legalább akkora helyet, mint egy vasúti kocsi? Mért nem védik őket tudományos szerekkel az undok állatoktól, a míg csak egy parány van belőlük? De a legborzasztóbb mégis az: nem lenni!… A nap süt az égen, a virágok nyílnak, a lányok szeretkeznek, az utczákon vidám zsivaj közepett aczélizmú fiatal fiúk biczikliznek, a villámos csilingel, az emberek sietnek a czirkuszba, él ló, kutya, hernyó, légy, csak ő nem él, s azzal, hogy ő nem él, úgy nem törődik senki, mint a hogy nem törődnek egy eltaposott bogárral, a mely volt, vagy nem volt, mindegy!…
Ötvennyolcz éves volt, de vannak kilenczven éves emberek is. Mért nem jutott neki is annyi, mint ezeknek a szerencséseknek? Irigyelte az öregeket: mennyivel többet értek el, mint ő!… S irigyelte a fiatalokat: ezeknek még milyen sok van hátra!… És úgy nézett az emberekre, mintha megrabolták volna a legféltettebb kincsétől.
Mióta tudta, hogy nagybeteg, nem szeretett senkit. Ha férfival kellett beszélnie, az járt az eszében, hogy ennek a szavai elcsennek valamit az idejéből; ennek könnyü, de neki, szegény fejének! Ha lányt látott, gondolatában gyűlölettel kérte számon a jövő szerelmeit, a csókokat, a melyeket ez a leány akkor ad, mikor ő már por, hamu, föld, semmi.
Haragudott az emberekre és kerülte őket.
Egyszer az orvos, a ki észrevette, hogy az állapot a szokottnál is rohamosabban romlik, azt mondta neki:
– Ne emészsze magát. Szórakozzék egy kicsit, járjon emberek közé.
Sietett engedelmeskedni, de olyan félénken lépett a beszélgetők körébe, mintha bocsánatot kért volna tőlük, hogy születni bátorkodott. Alázatosan hallgatta őket s bár nem érdekelte, a mit mondottak, csak akkor vált meg tőlük, a mikor magára hagyták. Beléjök ragaszkodott, mintha a körülötte levő életben rejlenék az ő élete is, s elevenségük, mozgékonyságuk, függetlenségük láttán mindenkinél alábbvalónak érezte magát. Összehasonlította magát velök, s arra az eredményre jutott, hogy őt már talán a hülyeség környékezi. Gyógyító szernek használta a társaságot, de ennek a gyógyító szernek a használata után még többet szenvedett, mint előbb.
A czirkuszba nem igen mert elmenni, mert ahányszor arra járt, az irigység és emlékei nagyon fölizgatták: mindig az érütését számlálva tért onnan haza. Tudta, hogy sohase léphet föl többé, de beletörődött ebbe is, csakhogy valamivel tovább élhessen. Volt egy kis megtakarított pénze; mindezt rászánta, hogy a mennyire lehet, meghosszabbíthassa az életét. Elment délvidékre, s hat óra után becsukta az ablakot, lefeküdt korán, mozgott, de nem mozgott sokat, nem ivott, nem szivarozott, szabály szerint evett, nem gondolt egyébre, csak az egészségére, s miután minden orvosi rendeletet pontosan megtartott, a nagy vigyázat izgalmai következtében a második gutaütés sokkal korábban következett el, mint az orvos várta.
III.
A harmadik gutaütés alkalmával Ostoba Ágost halálát már az orvosnak is el kellett ismernie. A halottkém kiállította a bizonyítványt, az anyakönyvvezető följegyezte az esetet, az ujságok néhány jóakaró sort szenteltek a kedvelt pojácza emlékének, s Ostoba Ágost akárhogy kapálódzott előbb, alaposan belenyugodott sorsába.
Ostoba Ágost ekkor már senkinek nem hiányzott. Családja nem volt, s a czimborái régen megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy Ostoba Ágostról le kell mondaniok. A legtovább Kara Musztafa nyihogott gazdája után, mert a kis berber csődörrel más nem tudott bánni, csak a bohócz, s mikor Ágost megbetegedett, a tudós lovacska leszorult a porondról. De azóta Kara Musztafa is beletörődött a megváltozott életbe, s Kara Musztafa számára Ágost nem akkor halt meg, a mikor gazdája szíve nem vert többet.
A czirkuszban helyét már régen betöltötték, s az új Ostoba Ágost egy év óta közkedveltségnek örvendett. Mégis a temetés után az Artista-kávéházban sokat beszéltek a régi pályatársról.
A fiatalabb emberek úgy találták, hogy végre is eleget élt. Az öregebbek: hogy nem folytatott észszerű életmódot.
S mindenki tudott róla egy-egy kis esetet, mely élénken jellemezte, mennyire félt mindig a haláltól.
De erről senki se tudott többet, mint az egyik istállómester, a ki Ágostot betegségében a leggyakrabban látogatta meg. Ez az istállómester volt az, a kit hajdan, mikor Ágost még harsogó derültségeket fakasztott, a fárasztó lovaglások szüneteiben, a közönség nagy vigasságára, addig pofozott, míg nem az istállómester dőlt ki, hanem Ágost esett össze a fáradtságtól.
Az istállómester sok részletet tudott a beteg pojácza halálfélelméről, s beszélgetés közben utánozni kezdte azokat a vadállati hangokat, melyeken a bohócz, mikor már a végét járta s a betegségtől bárgyuvá lett, részvevő látogatója előtt elbőgte a haláltól való irtózását.
Az istállómester olyan mulatságosan utánozta ezeket a hangokat, hogy mindenki nevetett.
A meglehetősen váratlan hatásból egy hasznos ötlet fogamzott. Az egyik pojáczának eszébe jutott, hogy a szünetek közt mulattatóan lehetne eljátszani Ostoba Ágost halálát. A jelenet magva az volna, hogy az öreg Ostoba Ágost sehogy se akar meghalni; rúg, kapál, mikor az ördög el akarja vinni; tele bőgi betegségével a világot s mégis kijátszsza az ördögöt, úgy hogy az ördögnek végül bottal kell agyonvernie.
Az ige három nap mulva testet öltött, s az istállómester Ostoba Ágost jelmezében kaczagtatóan játszotta el a komédiát. Az istállómesternek a czirkuszban eddig nem igen vették hasznát; ezzel a mutatványával egyszerre a legnépszerűbb művészek közé emelkedett.