I.
Inicza picziny ablakánál ült és a végtelen tengerre nézett.
Egyedül volt.
– Milyen jó azoknak az asszonyoknak – szólt magában – a kik a tengeren túl laknak! Ott napfény van, és a nők szines ruhában járnak. Kaláris csüng a nyakukban, és hosszu fátylat hordanak, mely tánczközben libeg-lobog, mint a karcsu goëlette-ek vidám kis zászlói. Nappal palankinban sétálnak, s apró szerecsenyek szaladnak előttük, a kik legyezőikkel megóvják őket a mérges legyek csipéseitől. Mikor pedig feljő a hold, délutáni szendergésükből zengő harang-játékra ébrednek. Tarka lámpák gyulnak ki az édes vizek partján, vig csónakok siklanak tova a tó ezüstjén, a langy éjszakában fölcsendül a férfi-szó: »Szerelmem, itt a hold!« – és ők lemennek a partszélre, közel a lótuszokhoz és a nimfeákhoz, tánczolni lakodalmi zenére jókedvü hajóslegényekkel és vigan kurjongató katonákkal… Milyen jó azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!
Ránézett a kakukk-órára. De a kakukk-óra ügyet se vetett rá; egyhanguan kopogta, hogy: »Kinn van, kinn van!«
– Mig én!… – sóhajtott a szegény Inicza. – Egész nap egy ültő helyben hallgatom a tenger harsogását, s a szél fütyölését. Olyan kicsiny ez a szoba, olyan sötét van idebenn, s én olyan egyedül vagyok! Istenem, milyen jó is azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!
A kakukk-óra részvétlenül, egyhanguan kopogott: »Kinn van, kinn van!«
Oda künn kétségbeesetten sivitott a szél, a tenger bömbölt, s a vihar ész nélkül csapkodta a kunyhó falát.
Egyszerre benyitott a halász. Kopasz homlokáról verejték csurgott, torzonborz szakállát belepte a dér, s arcza vörös volt a napi munkájától. A hátán nagy hálót czipelt, a melyben kis halak, nagy halak és rákok ficzkándoztak.
– Brrr! – szólt a halász. – Idebenn még hidegebb van, mint odakünn. Asszony, mért nem gyujtottál tüzet?
Inicza arra gondolt, milyen másképp hangzik a férfiszó oda át, túl a tengeren: »Szerelmem, itt a hold!« – de nem szólt semmit, hanem fölkelt és tüzet rakott.
A halász letette a hálót és elégedetten dörzsölgette kérges, vörös kezét.
– Szép halak, jó halak – örvendezett magában. – Pompás falatok, a király se eszik jobbat. No, Inicza, mit szólsz hozzá?! Jó fogásom volt, nem igaz?!
És röhögött.
– Az ám – szólt Inicza és nem szólt többet. A kék ruhás hajós-legényekre gondolt, a kik a holdfényen fátyolos lányokkal tánczolnak.
A halász kimeresztette két nagy szemét.
– Asszony, mért nem mondod, hogy: »Szép halak, jó halak!?«
– Szép halak, jó halak – szólt Inicza.
– Szép halak, jó halak – kopogta egyhanguan a kakukk-óra.
– Gyere, ülj az ölembe! – szólt a halász.
Inicza szót fogadott. Csakhogy nem szólt semmit, és nem nézett az urára. Rászegezte szemét a picziny ablakra és kibámult az éjbe.
– Mit nézel? – kérdezte a halász.
– A hajókat nézem, a mint délnek mennek.
– Azok nem hajók. Azok felhők. A felhőket nézed hajóknak.
– A felhőket nézem hajóknak – szólt Inicza engedelmesen.
Leszállott az ura öléből s a tűzhelyhez ment, a hol, nagy duruzsolás és bugyborékolás közt, már főni kezdett az étel. Inicza megvárta, mig megfő egészen. Aztán levette a bögrét a tűzhelyről s oda tette az ura elé.
A halász evett és ivott. Nagyokat nyelt és hatalmasakat hörpintett. Inicza elnézte, milyen gyorsan tünnek el szájában a legnagyobb falatok, s a kék övü hajós-tisztekre gondolt, a kik túlnan, a tenger másik partján, kivilágitott kertekben, tarka papirlámpások alatt koczintgatnak, dalolván. Azok foghegygyel esznek.
– Hát te nem eszel? – kérdezte a halász.
– Nem eszem – felelt Inicza. – Halszaga van.
– És még milyen jó halszaga! Kóstold meg csak!
De Inicza csak rázta a fejét s nem akart enni.
– Mi bajod? – kérdezte a halász.
Inicza nem felelt.
A halász megtörülte a száját az inge ujjával, s ránézett az asszonyra.
– Mi bajod? – kérdezte még egyszer. – Mért nem iszol, eszel? Hisz az ünneplőd még nem viseltes, s husvétkor vörös viganót vettem neked.
– Nem kell a viganó – szólt Inicza.
Ekkor már a halász is látta, hogy az asszonynak alighanem fúrja a fejét valami.
– Furcsa – szólt – azt hittem, hogy mindened van, a mi kell. Van fedelünk; a kunyhónk jó erős, és czimborám, a szél, alig hogy zörgeti az ablakot. Van tüzelőnk, van puha ágyunk és a hálómba mindig kerül egy-egy jó falat. Olyan szépen jársz, mint a többi asszonyok, s vasárnap, ha a templomba méssz, te vagy minden fehérszemély közül a legtakarosabb. Mi bajod?
– Félek egyedül – felelt Inicza.
A halász körülnézett, mintha maga-magát keresné a szobában.
– Egyedül? Hát te egyedül vagy?!
– Igen, mikor halászni méssz. Napestig egyedül vagyok.
– Azt hittem, hogy tereferélsz a szomszédasszonyokkal.
– Igen, de aztán elmennek mosni a kicsinyeikre.
– Mért nem beszélsz egy kicsit a szegény vak fiammal?
– Beszélek vele is. De ő kicsiny, s aztán meg nem érti a szineket.
– Jobban szeret aludni, mint beszélgetni – szólt a halász s oda ment a kis ágyhoz, hogy megcsókolja az alvó vak fiut.
Inicza nem mozdult. Lehorgasztotta a fejét, s most már a földet nézte.
A halász egy darabig még nézte alvó kis porontyát, aztán visszafordult Iniczához.
– Hm, hát egyedül vagy. Milyen különös, lásd, én soha se vagyok egyedül. Jobban szeretném, ha nem kellene kimozdulnom innen, s többet beszélgethetnék kicsi vak fiammal, de ha el kell mennem, akkor se vagyok egyedül soha. Van egy vizi szellem, valami Dsin nevezetü, azzal szoktam beszélgetni egész nap. Nagyon mulatságos ficzkó ez a Dsin; sokszor megnevettet. Néha meg olyan különös dolgokat beszél, de olyan különös dolgokat!… Mulatnál, hogy ha hallanád.
– Te mulatsz – szólt Inicza. – Én pedig félek, remegek. A vihar egész nap bömböl ablakom alatt.
– Ej, a vihar csak a nagy hajókat bántja; a vihar nem bántja a kis embereket.
– De vannak asszonyok, a kik a napfényen élnek. Kalárist hordanak a nyakukban, virágot az övükben, s napestig csak tánczolnak. Én is szeretnék tánczolni, mert én is fiatal vagyok.
A halász kimeresztette a szemét.
Aztán sokáig gondolkozott, mint szegény ember szokta, ha okosat akar mondani.
– Tudod mit, Inicza, mondok neked valamit. Nem most jutott ez az eszembe, mert a Dsin már telebeszélte a fejemet. Hát csak azt mondom neked, Inicza: ha itt maradsz, ha elmészsz, ez a kis kunyhó a tiéd. Ha megelégszel vele, mindig szeretni foglak; ha itt hagynád, rajta leszek, hogy elfelejtselek. És ha úgy fordulna a dolog, hogy elhagynál és aztán később visszajönnél hozzám, én akkor sem fogom előled bezárni az ajtót. Mert szeretem szemednek édes ragyogását s megszoktam csöndes szódnak szelid harangozását. De, tudd meg, hogy ha elhagynál, mégis csak hiába jönnél vissza, mert akkor te az én szómat meg nem hallod többet soha. Jöhetnél, mehetnél, fedeledet és kenyeredet megtalálnád, de engem nem találnál meg többet. Érted mi az, hogy: soha?! Hát csak ezt mondom neked, Inicza; és hogy ne beszéljünk többet erről a bolondságról.
Aztán megtöltötte a pipáját s valami halásznótát kezdett dúdolni. Inicza nem szólt semmit. Levetkőzött, keresztet vetett magára, elmondta esti imádságát, bebujt az ágyába, s igy suttogott magában:
– Istenem, milyen jó azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!
II.
– Jó napot, jó napot – szólt a tengerész, és megállott a parányi ablak előtt.
Inicza elpirult a haja gyökerétől a lábujjai hegyéig, és csak susogta, hogy:
– Jó napot.
– Mit csinálsz, szép asszony? – kérdezte a tengerész.
– Ápolom a szegény kis vak fiut – szólt Inicza, és fölnézett az égre.
– Ereszsz be – szólt a tengerész. – Majd beszélgetek veled a tengeren túlról.
– Nem lehet – felelt Inicza. – Az uram nincs itthon.
– Csak nem akarod, hogy nevessenek rajtad?! – szólt a tengerész. – Ez nem igy szokás nálunk, a tengeren túl.
– Minálunk igy szokás – hebegett Inicza.
– Ugy látszik, félsz tőlem, Inicza.
– Én nem félek se a széltől, se a vihartól. Ha azt hiszed, hogy félek, hát gyere be.
A tengerész beljebb került. Beleült a halász székébe, ivott a halász butykosából, aztán körül nézett:
– Nem pipázik az urad? – kérdezte.
– De igen – felelt Inicza s megtöltötte a halász pipáját. A tengerész rágyujtott és pöfékelni kezdett.
– Hm. Egy kicsit szegényesen vagytok – szólt aztán, végig tekintve a szobán.
Inicza megint elpirult.
– Az ám – felelt. – Hanem beszéljünk másról. Mondd el, minő világ van túl a tengeren?
– Tudod mit? Nézd meg. Holnap indul a hajó.
– Az nem lehet – felelt Inicza. – Ápolnom kell a szegény kis vak fiut.
A tengerész nevetett. Ő tudta, hogy minden lehet, s tudta, hogy mit beszél.
– Ugyan ne tréfálj! Nem születtél te betegápolónak. Ej, nézz a tükörbe! A fejed szebb, mint azoké a lányoké, a kik előtt a kigyók szerelmi kínban hánykolódnak, és két szemed világit, mint az örök lángok Parsvanath templomában. Mire való a fosztott selyem, ha nem arra, hogy téged övezzen?! Mire való a napfény, ha nem arra, hogy te rád mosolyogjon?! És te daróczruhában jársz; fekete, csúf, hideg világban élsz; leányos karoddal másnak a porontyát emelgeted; és mig a hozzád hasonlókat éjjel zeneszó kelti fel boldog szenderükből, neked a szél fütyöl szerelmi éneket.
Inicza hallgatott. Nem értette egészen ezt a sok szó-beszédet, de a mit megértett belőle, az éppen elég volt neki.
– Hallgass rám – folytatta a tengerész. – A merre én megyek, ott az ég csak mosolyogni tud, s a levegő illatokkal teli. A nap melege lágy, mint lányka ölelése, s a szellő csak reggel játszik a szép asszonyok hajával, mert délre már meghal a sok gyönyörüségtől. Hajnali álmodban láthattad néha ezt a csoda-tájt. A virágok ott nagyobbak, mint magad, s biboros kelyhükben arany tollu madár csattog szerelmi dalt. Az édes vizek sima, mozdulatlan tükörén, óriási lótusz-oszlopok között, karcsu nimfeák fehér napernyői alatt, hattyu-kisasszonyok sétálnak, s a partról márvány-lépcsős, apró paloták kandikálnak a vizbe, hogy megláthassák benne magukat. Odább, a fehér paloták mögött, fügefa-liget árnyékában virit a Csampa nagy, sárga virága, a melyet félve kerül el a méh, mert méze oly édes, hogy meghalna tőle… Ott járnánk ketten palankinban. Fátyolba burkolnálak és selyembe, s elvinnélek Parsvanath templomába, megesküdni a mindenütt jelenvaló előtt, hogy örökkön foglak szeretni. Este pedig… de te nem tudod, milyen ott az este. Ó, nem ez a gyalázatos feketeség!… A nap bengáli tűzben foszlik szét, s egyszerre a helyén egy roppant vörös hold úszik a szemhatáron; majd felszökik az égre s ezüstösre válik; világával elárasztja egész keletet, melynek halálra sáppasztja minden csillagát. Csak nyugaton reszket még fehér tűzben a szerelmesek csillaga… A tó zöld fényt kezd játszani, s ebben a pillanatban a parton kigyulnak a tarka kerti lámpások. Megszólal a sokszarvu duda, a csimpolya, s a csöngetős dob. És mi lemegyünk a kivilágitott romok közé, a guzerate-i fejedelmek kertjébe, tánczolni a holdfényen, íves lámpások között. Mondd, akarod?
Inicza megrettent. Mintha álmából riadt volna fel.
– Nem lehet – szólt. – Nekem a szegény kis vak fiut kell ápolnom.
– Bolond vagy! Itt akarsz megvénülni?! Ne tétovázzál sokat. A hajó holnap indul.
Letette a pipáját, felállt és körülkarolta a reszkető Iniczát.
– Ha nem jössz, viszlek – s belé lehellte a szót az asszony fülébe.
– Megyek – suttogta Inicza.
III.
– Egy harapás bagó többet ér, mint minden asszony a világon – szólt a tengerész.
– Az ám – felelt a fűtő. – Egy asszony nehezebb teher, mint tiz rakomány rizskása.
– Hej, ha én most elmehetnék a Kolibrik szigetére! – sóhajtott a másik.
Felállt és ki akart nyujtózkodni. De magasabb volt, mint a lebuj fala. Hát csak visszaült szépen.
– Miért is czipelted magaddal ezt az asszonyt? – kérdezte a fűtő.
– Magam sem tudom – felelt a tengerész. – Rám jött a bolond órám. Tudod, volt már nekem szeretőm mindenféle fajta. Fehér, fekete, rézbőrü, olajbarna. Őszi baraczk illatu és hajókenőcs szagu. Selymes haju, hattyunyaku és olyan, a melyiknek a méh utána ment, mintha virágnak hinné. De szomorú szeretőm nem volt még soha.
– Pajtás, én csak azt mondom neked, hogy gondold meg jól a dolgot.
A tengerész szót fogadott a fűtőnek, s az egész úton, míg hazafelé ment, azt mondogatta magában:
– Lássuk csak… lássuk csak…
Inicza kint várta a küszöbön. A többi utczaajtóban festett lányok állottak. De Inicza nem látta a festett lányokat; folyvást arra felé nézett, a honnan a tengerésznek kellett jönnie.
Lassan jött, mint egy terhet hordó bárka. Mikor a küszöbhöz ért, Inicza a nyakába borult, rá mosolygott, és azt kérdezte tőle:
– Nem ülünk ketten palankinba?
A tengerész nem felelt. Egyre azt hajtogatta magában:
– Lássuk csak… lássuk csak…
De Inicza nem hagyta abba.
– Mikor megyünk – kérdezte – a fügefaligetbe, a hol a Csampa nagy, sárga virága nyílik, melynek méze oly édes, hogy a méh meghal tőle?
A tengerész ránézett.
– Mondd, asszony – szólt aztán – hallottál-e valaha tengerészt káromkodni?
– Nem, nem hallottam – felelt Inicza. – Mondd, hogy’ káromkodik a tengerész?
– Igy ni – és megmutatta.
Inicza elpityeredett.
– És most azt mondom, asszony, hogy hagyj engem békében.
Aztán megint hozzáfogott, hogy gondolkodjék. Egész este mondogatta magában, hogy:
– Lássuk csak… lássuk csak…
Másnap nagy vigan indult utnak. Azt mondta Iniczának, hogy:
– Hozok neked aranyba foglalt páva-csontot, mert az szerencsét hoz.
Inicza egész nap várta, de csak nem jött haza.
– Majd hazajön éjjelre.
De csak nem jött az. Se éjjel, se reggel, se másnap, se harmadnap.
Inicza félt. Kiállott az utcza-ajtóba, s elkezdte kérdezgetni a járókelőket:
– Nem láttátok az uramat, a tengerészt?
Egy ember aztán megmondta neki:
– Hol van az már! Azóta közel jár a Kolibrik szigetéhez.
Inicza lerogyott a küszöbre és zokogásra fakadt. Mert az asszonyok az ölelés után mégis csak a siráshoz értenek legjobban.
IV.
Három nap, három éjszaka sirt. Egyszerre csak azt hallotta, hogy valaki igy szól a szobájában:
– Ó te szegény kis féreg!
Inicza felnézett. Egy festett leány állott előtte.
– Ki vagy, te festett leány? – kérdezte Inicza.
– Én Káma isten szolgálója vagyok.
– Mi a neved?
– Délignyitónak hivnak.
– Nagyon sajnálsz?
– Nagyon sajnállak.
A mire Inicza már megint sirni kezdett.
– Tudom én, hogy mi ez – szólt Délignyitó. – Engem is elhagyott az első szeretőm. Az katona volt. Már nem emlékszem, hogy szőke volt-e, vagy barna. De vörös zubbonya volt, fekete zsinórral.
– És nagyon szeretted?
– Az ember bolond, a mig fiatal – szólt Délignyitó.
– Az ember bolond, a mig fiatal – sóhajtott Inicza.
– Azért nem kell kétségbeesni – vigasztalta Délignyitó. – Szép vagy. Olyan szép, hogy ha hozzáérsz a lábujjaid hegyével, az Aszoka fának tüstént kinyílik minden virága. Tested oly puha, mint a selymes bőr egy három napos elefánt orrmányán, nyakadnak lótusz illata van, s arczocskád olyan szelid, mint a hold. Majd ki foglak festeni. Megtanitalak a hatvannégy művészetre, hogyan kell a férfiakat elcsábitani, megtanitalak a hatvannégy tudományra, hogyan kell őket szeretni, s megtanitalak a hatvannégy bölcseségre, hogyan kell őket kijátszani. Akarod?
– Nem.
– Bolond vagy. A férfiak arra valók, hogy elcsábitsuk, szeressük és kijátszszuk őket. A férfiak gonoszak. Ha tudatlan vagy, kiszivják a mézet ajkadról és odább mennek. Hallgass rám. Én ismerem a férfiakat.
– Van egy férfi, túl a tengeren – szólt Inicza – a ki nem gonosz. Ahhoz akarok visszamenni.
– Miért hagytad el?
– Tánczolni akartam a holdvilágnál.
– És eljöttél a tengerészszel?
– Nem. Ő hozott el.
– És most vissza akarsz menni?
– Vissza.
– Fogadj szót. Maradj itt. Ez a táncz és a holdvilág országa. Majd találsz egy férfi helyett százat.
– Nekem ő kell. Mások nem kellenek.
– Hát szereted?
– Nem tudom. De vissza akarok menni hozzá. Ő megmondta, hogy visszamegyek hozzá.
– S hogy’ mészsz keresztül a tengeren?
– Addig könyörgök az utszélen, mig találok egy jó embert, a ki haza visz.
– Ó, te szegény kis féreg! Te még nem tudod, hogy nincsenek jó emberek… De talán vannak jó asszonyok – szólt aztán.
Mert látta, hogy Inicza arczán patakzott a könny.
V.
A halász bárkáján ült és a fekete vizet nézte. A hová nézett, mindenütt egy-egy hullám született. A hol előbb még forgatag volt, a víz magasra szökkent; valami titokzatos erő utját kereste kifelé a mélyből. A hullám egy pillanatig dagadt, tornyosodott; neki indult, hogy eláraszsza az egész világot, aztán összeesett, hogy örökre megtörjön. A halász fáradt volt. Felhúzta a hálóját és elment haza.
A hogy’ benyitott a sötét szobába, a vak fiu megszólalt kis ágyából:
– Apám, itt van a forró kezü asszony.
– Álmodol, kicsi fiam – felelt a halász.
– Nem, nem álmodom. Ott ül a sarokban, a hol csöndesség van.
A halász oda nézett s meglátta Iniczát. Inicza térdeire könyökölve, a kecskelábu széken ült, s két tenyerébe támasztotta az arczát. Sirt.
– Apám, én félek – szólt a vak fiu.
– Ő nem bánt téged – felelt a halász.
– Tudom. Ő jó. De az arcza csupa viz, s én megfáztam, a mikor megcsókolt.
– Meg kell mondani a leánynak, hogy vessen neki ágyat a kis kamarában. Ha akar, egyék és igyék.
Aztán a hálója után látott s nem jött vissza sokáig.
Inicza bement kamrájába és kibontotta szép selyem haját.
– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját?! – kérdezte magában.
Másnap az egész part-vidék elindult czetfogásra. A halász hét nap, hét éjjel volt oda. Mikor haza tért, azt kérdezte a kis vak fiutól:
– Jól vagy, kicsi fiam?
– Ő inget szőtt nekem – felelt a vak fiu.
– Beszélget veled néha?
– Sokszor. Mikor megmosdat és megfésül, folyvást beszélgetünk.
– Mit beszéltek egymással?
– Azt mondta, hogy édes, kedves vagyok.
– Beszélj vele máskor is.
Hanem azért ő nem szólt Iniczához.
Egy éjszaka a vak fiu felriadt álmából.
– Mi bajod, kicsi fiam? – kérdezte a halász.
A fiu sirva fakadt.
– Add ide a kezed. Rosszat álmodtam.
– Mit álmodtál?
– Azt álmodtam, hogy ránk tört az ár. A viz nőttön nőtt a szobánkban; utóljára már a nyakamig ért. Felkaptál a karodba és magasra tartottál. Aztán lassankint leapadt az ár, de a forró kezü asszonyt magával vitte.
– Fordulj, kicsi fiam, a másik oldaladra. Ne félj, nem bánt bennünket a víz. A víz a mi legjobb barátunk.
– Miért nem beszélsz soha a forró kezü asszonynyal?
A halász nem felelt.
– A forró kezü asszony jó, és imádkozni tanitott engem – szólt a vak fiu.
A halász sokáig gondolkozott.
– Kérdezd meg tőle – szólt – hogy hol hagyta a gyűrűjét, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vettem neki?
– A gyűrűjét?
– Igen, a gyűrűjét.
Inicza másnap ablakánál ült s kinézett a végtelen tengerre. A kakukk-óra egyhanguan kopogta:
– Kinn van, kinn van.
– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját? – kérdezte magában Inicza.
Egyszerre az ágyból megszólalt a kis vak:
– Azt kérdezte, hogy hol hagytad a gyűrűt, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vett neked?
Inicza olyan fehér lett, mint maga a lótusz-virág.
– A tengerbe ejtettem – szólt. – De meg fogom keresni.
VI.
A vak fiu egyedül volt a házban.
Eleinte nem akarta hinni, hogy magára hagyták. És egy párszor megszólalt:
– Kis anyám!… Kis anyám!…
De senki se felelt neki. Szepegett és bebujt a dunyhája alá.
Egyszerre nagy járás-kelés támadt a szobában. Mintha valami nehéz dolgot hoztak volna a házba.
Megint elkezdett siránkozni, de rákiáltottak:
– Hallgass, ne költsd fel!
Később az apja szavát hallotta:
– Ó Dsin! Miért is hallgattam rád?!
Utóljára megtudta, hogy a forró kezü asszony nem mosdatja, nem fésüli meg többet, s hogy az a kéz most már hideg.
– Apám – kérdezte nagysokára, mikor a halász ujra szóba állott vele – kis anyám nem volt beteg, mért kellett kis anyámnak meghalnia?!
– Gyerek nem tud ahhoz – felelt a halász. – A nagyok se értik azt egészen.