I.
Kikenve, kifenve, pirosan a garasos festéktől, hamis gyöngyökkel a nyakán, s lélektelen, hazug mosolylyal a szemében, Dél királynője megjelent a szinen, bókolt s tánczolni kezdett. Félig átlátszó, oldalt megnyirbált fátyolruha volt rajta, ugyanolyan szövetű lebernyeggel, a mely roppant denevér-szárnyhoz hasonlitott. A lebernyegről hét hosszú selyemczafrang omlott alá, s mikor ezek táncz közben röpködni kezdtek, a nézőnek úgy rémlett, mintha maga a hét fő-bűn libegne-lobogna a tánczoló körül…
Mario kimeredt szemmel nézte a fátyolruha alól kivillogó csodákat. »Ez mind az enyém« – gondolta magában.
A lány fekete hajában csakugyan ott ült az ő sárga rózsája, oldalvást, hivalkodva, mint valami kokárda. S a hogy a szerpentin-táncz után fölzúgott a taps, Mario végig nézett a Tivoli-kert népén. Mintha neki tapsoltak volna.
A tetszés zaja lassankint elcsendesült; Dél királynője énekelni kezdett. A műsornak ez a száma csak arra való volt, hogy a közönség nyugodtabban fürkészhesse a fátyolruha nem túlságosan féltett titkait. Mario azonban úgy találta, hogy ennél nincs szebb dal a világon. A közönségnek is tetszett a nóta; s a refraint rendesen együtt énekelte a művésznővel:
»Ojjé, a szerelem…«
Ez egyszer a refrain teljesen a közönségre és Mariora maradt. A művésznőnek hirtelen torkán akadt a hang, s csak kis híja volt, hogy ijedtében össze nem rogyott.
A mint véletlenül a kert mélyébe tekintett, egy hosszú sötét alakot pillantott meg, a ki a nyári viselet minden törvényének daczára magastetejü kalapot viselt, s a ki, keresztbe fonva a két karját, egy lámpa-oszlophoz támaszkodott. Ez az alak megrémitette Dél királynőjét, mint egy kisértet.
De csak egy pillanatra. Mire a zenekar rázenditett az utczai dal második szakaszára, a művésznő magához tért, s teli tüdővel kezdett énekelni. Sőt mintha szilajabbul hangzott volna a dala:
„Ojjé, a szerelem!
Ojjé!“
– Meg fog ölni! – szólt a tekintete, s borzongott a gyönyörűségtől.
A színfalak közt aztán elujságolta a többi leánynak:
– Fabrizio van itt, Fabrizio!
A lányok megirigyelték a szerelmi drámát, mely a mulatóhely csillagára várakozott, s összefutottak körülte.
– Nem félsz? – kérdezte az egyik.
– Rendőröket kellene hivatni – tanácsolta a virágárus leány.
– Legfeljebb megöl! – felelt mind a kettőnek.
Aztán kiküldött egy czédulát Marionak. A papiron ez állott:
»Várd meg az előadás végét, most nem mehetek ki. Csókol
Barbara.«
S lassan átöltözött.
– Ne kisérjünk ki? – kérdezte valamelyik leány.
– Nem, csak hagyjatok magamra. Ezen már át kell esni, előbb vagy utóbb.
Odakünn Fabrizio már várta.
A tekintetök összevillant, s egy pillanatig hallgattak mind a ketten.
– Gyere! – szólt aztán Fabrizio. A hangja parancsoló volt, de a lány nem is gondolt rá, hogy ellenkezzék. Ment utána, mint a hogy a kutya követi a gazdáját.
Ezalatt Mario türelmesen hallgatta az előadást. Mikor az utolsó zeneszám is elhangzott, fölkelt, ott hagyta a mulatókat, s megindult a művészek bejárója felé.
De a művésznő csak nem akart kijönni. Mario hűségesen sétált fel s alá, mintha a lőportornyot őrizné.
Egy leány végre, a ki utolsónak jött ki az öltözőből, megszánta a szegény kis tűzért.
– Barbara már elment, s azt hiszem, nem látjuk mostanában. Fabrizio jött érte.
– Mi az ördög? Hát kiszabadult?!
A katona megvakarta a füle tövét, s aggodalommal teli, visszabaktatott a kaszárnyába.
II.
Mikor megérkeztek a lebujhoz, a hol Fabrizio lakott, Barbara hamarjában elmondta magában azt a kis imádságot, a melyet gyerekkorában tanult, s behunyta a szemét, mint a ki nem akarja látni a szivének szánt aczél villanását. Amaz megfogta a leány karját, s egy biztatónak nem igen mondható, ellenben nagyon határozott mozdulattal belóditotta Dél királynőjét a jól ismert vaczokba.
Az úton nem szóltak egy szót se. Ezt a tartózkodást Barbara főképpen az államhatalomnak köszönhette; Fabrizio ugyanis, minden tisztelete mellett is, a melylyel a rendőrség iránt viseltetett, idegenkedett attól a gondolattól, hogy túlságosan sokat érintkezzék a hatóság képviselőivel.
Egy pillanatig, a sötétben, Barbara vaczogott a félelemtől. De Fabrizio meggyujtotta a mécsest, becsukta az ajtót, s a hogy öklét összeszoritva, odaállott a lány elé: Dél királynője megkönnyebbülten lélekzett fel.
– Nem fog megölni – diadalmaskodott magában.
Fabrizio megragadta szeretője kezét, magához rántotta, úgy, hogy a leány térdre bukott, s rámordult:
– Te jelentettél fel, ugy-e?
– Én.
Daczosan vetette hátra a fejét s farkasszemet nézett a szeretőjével.
– Még csak nem is tagadod?! Te rongy, te czafat, te szemét!
S rávágott öklével a szép fejre, melynek a közelsége Mariot mindig megfosztotta attól a kis eszétől… Barbara sikongott, de a szomszédok nem törődtek a családi jelenet lármájával. Abban a házban láttak már másféle szeleket is. Egy pár revolverlövés talán fölkeltette volna a lakók kiváncsiságát, de kit érdekelt volna ott egy kis visitozás?!
Öt perczczel ez után a családi perpatvar után, Dél királynőjére nem igen lehetett ráismerni. Két szép szeme – e két örökös égbekiáltó vétek – nem látszott a kék és violaszin daganatoktól, fülbevalója helyén vérfolt piroslott; moczczanni se tudott: úgy össze volt törve.
S Dél királynője mosolygott.
– Legalább nem kergethetsz haza – nyögte boldogan. – Ezzel az arczczal két hétig se mehetek az utczára. Ugy-e? Aztán bizalmasan megbeszélték az ügyet.
– Mért jelentettelek fel? Mit tudom én! Mert őrült voltam. Látod, nem kellett volna megcsalnod!… Kértelek, rimánkodtam, hogy ne csalj meg. Mikor rájöttem, hogy bolonddá tettél, s megláttalak azzal az aljas teremtéssel, elveszitettem a fejem. Egy óra mulva nagyon megbántam a dolgot, de már későn volt.
– Hogy lehetsz olyan ostoba! – szólt Fabrizio. – Hát te?! Te nem csalsz meg engem?!
– Nem, nem csallak meg – felelt Barbara komolyan.
– Hát a nápolyi öreg kereskedő? Meg az angol? Meg a katona?
– Az semmi. Élni csak kell.
S egy darabig mindaketten hallgattak.
Majd rátértek a vidámabb beszédtárgyakra.
– Hogy szabadultál ki? – kérdezte Barbara.
Fabrizio elmosolyodott; látszott rajta, hogy örvend a kis emléknek.
– Tagadtam és folyvást tagadtam. Utoljára se tudták rám sütni a dolgot.
Nevettek mindaketten.
III.
Dél királynőjét vagy három hónapig nem látták a Tivoli-kertben. Egy szép napon azonban megjelent s újra énekelni kezdte – ojjé! – a szerelmet.
A lányoknak elpanaszolta a baját.
– Ott hagyott a faképnél, az alávaló! Fölszedett valahol egy kis sárga, beteg házi nyulat, és elillant vele. De, legyetek nyugton, megtalálom őket!
A Marioval való találkozás még bizalmasabb volt.
– Szeretlek, Mario – szólt a kis tűzérhez vacsorázás közben – szeretlek, mert jó vagy és nemes. Gyűlölöm a jellemtelen férfiakat; hidd el, akármilyen nagy bajuszuk van, gyűlölöm őket. Lásd, ez a Fabrizio csupa aljasság. Hazug és csaló. Megcsalja az asszonyokat, minden asszonyt megcsal! De ne félj, megtalálom őt, s akkor jaj neki, és jaj annak a kis nyomorultnak is! Vitriolt öntök az arczukba, meglátod, vitriolt!
– Különben – folytatta – a nagy bajuszú férfiak mind ilyenek, mint ez a Fabrizio. Csalók, hazugok, tolvajok. De engem nem nevet ki ez a Fabrizio, se ő, se az a kis sárga hajú leány, mert engem nem lehet kinevetni!
Addig fenyegetőzött, mig végre is megkisérlette a boszuállást. Vitriolt ugyan nem öntött az arczukba, de a Velenczei Lámpás nagy álarczos bálján alaposan megczibálta a sárgahajú leányt.
Szerencsétlenségére, Fabrizio is ott volt a közelben, s Fabrizio az effélékben nem ismerte a tréfát. Fölindulásában előrántotta a kését, s Dél királynője hetekig lebegett élet-halál között.
A vizsgálóbiró, a ki éppen egy esti mulatságba készült, dühbe jött, mikor a nagybajuszút eléje vezették.
– Megint itt vagy, Fabrizio? – kérdezte – s megint az a lány hozott ide?! Tudod-e, hogy kezdesz unalmas lenni a szerelmeiddel?!
– Még akasztófára kerülök a czafat miatt! – felelt elkeseredetten Fabrizio.
IV.
Mario, mikor a kaszárnyából megszökhetett, órákat ült a beteg leány mellett.
– Te jó vagy és nemes! – sóhajtotta Dél királynője, mialatt Mario csókkal boritotta a kezét. – Mily kár, hogy ilyen nemes jellem nincs több a világon! Lásd, ez a Fabrizio maga a megtestesült aljasság. Tolvaj, hamis kártyás és csaló… Micsoda csaló!… Minden asszonyt megcsal a világon!
Mario igyekezett másról beszélni. Kaszárnya-történeteket mondott el, de Barbara nem igen hallgatott rá.
– Ojjé, a szerelem! – szólt szomoruan. – Szegény Mario, mit tudod te azt, hogy mi a szerelem?! Én tudom, hogy mi az!
Aztán a betegek türelmetlenségével rivalt rá a szegény kis tüzérre:
– De mit beszélsz nekem mindig Fabrizioról?!